18. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! A történetet mégis folytatom, hála a szavazatoknak és azoknak, akik írtak kommentet! Köszönöm mindenkinek!
Következő friss: Jövő hétvégén, vagy azután.

Jó olvasást, és kérlek írjatok komikat!

Ui: Frisseltem a Sunshine-on is, kérlek olvassátok el!

18. Kétség és boldogság

Ben tekintete az arcomról a kezemre vándorolt. A következő pillanatban gyönyörű vonásai döbbent kifejezésbe torzultak.

Láttam rajta a nemtetszést, ahogy a karomat szemlélte, amely továbbra is Andrew csuklóját szorította.

Ahogy felnéztem, már újból az arcomat néztem. Tekintetem az övébe fúrtam, próbáltam némán megértetni vele a helyzetet, csakhogy ez nem bizonyult egyszerűnek.

Ismertem Őt. Az ilyen helyzetek higgadtan való kezelése igen távol állt tőle. Reméltem, hogy most az egyszer nem lesz balhé belőle.

Nem is értettem, hogy hogyan gondolhat ilyesmiket. Drága Butusom! Majd ha egyedül leszünk, megmagyarázom neki. De addig is másik kilenc társamnak kell elmesélnem az elmúlt három napot.

Talán még egy darabig meg sem mozdultam volna az ajtóból, ha elénk nem ugrik Chris. Az arcán széles mosoly ragyogott. Vetett rám egy sokatmondó pillantást, de nem tudtam, hogy ezzel mit akart elérni. Mire megkérdeztem volna, már Andrew felé vigyorgott.

-          Üdvözöllek – csicseregte. – Olyan kíváncsi vagyok a történetedre. Remélem, itt maradsz közöttünk!

Hangosan felsóhajtottam, majd egy bosszús pillantást vettem a szőke törpére. Majd pont ő nem tudja, hogy mi is történt…

-          Sziasztok – köszönt halkan Andrew.

A többiek is halkan elmorogtak egy-egy sziát, de látszott rajtuk a feszültség, és a kíváncsiság. Izgatottan várták Andrew történetét.

A kanapé felé vetem az irányt, magam után vonszolva Andrewt. A többiek sorfalként váltak szét előttünk, Chris viszont vidáman táncolt előttünk.

Leültem a helyiség közepén lévő kanapéra, egyik oldalamra Ben, a másikra Chris huppant le. Láttam, hogy Andrew egy pillanatig tétovázik, de egy vállrántás kíséretében a szőke barátnőm mellett foglalt helyet, Adam nem is kis morgolódására.

A többiek is elhelyezkedtek körülöttünk, majd újból minden szempár rám szegeződött.

Már emberkoromban sem szerettem, ha ilyen feszült tömeg előtt kellett beszélnem, és most sem tudtam, hogy hol is kezdjem el.

-          Mint tudjátok, azért indultam el, hogy megkeressem a korábban látott szőke vámpírt. Nos, ahogy az látszik is, megtaláltam – mondtam higgadtnak tűnő hangon.

 Andrew szemei kikerekedtek, amikor meghallotta, hogy már eredetileg is őt kerestem, ugyanis ezt ügyesen kihagytam abból a sztoriból, amit a kocsiban meséltem neki.

-          Nem is tudom, hogy mi vezérelt egy közeli kisvárosba, de én arrafelé vettem az irányt. A gyárnegyedben parkoltam le a kocsimat, amikor megéreztem egy másik vámpír illatát.  Követtem a szagot, ami egy idő után emberi vérrel keveredett.  Az idegen vámpírról kiderült, hogy az ellenségeink közé tartozik. Megharapta Andrewt – mutattam a srác felé. Szándékosan csak egy ellenséges vámpírt említettem meg. Gondolom így is eleget idegeskedtek… - Küzdeni kezdtem az idegennel. Letéptem a karjait, így sikerült annyi időt nyernem, hogy Andrewt cipelve is e tudjak menekülni. Aztán a közeli folyó egy elhagyatott partszakaszához hajtottam, és ott vártam ki mind a három napot. Aztán visszajöttünk ide – fejeztem be az elmúlt napok történéseinek ismertetését.

Néhány pillanatig mindenki döbbenten nézett rám. Legelőször Nate szólalt meg.

-          És azt a vámpírt, aki az ellenségeink közül való, láttad már korábban? – kérdezte, miközben egy erős nyugtató hullámot küldött felém, aminek most kifejezetten örültem.

-          Nem, még sohasem találkoztam vele ezelőtt – motyogtam.

-          Szerinted meg fog keresni téged, vagyis minket? – fordult felém May, aki eddig a szoba egyik sarkában, lehajtott fejjel üldögélt.

-          Nem kizárt – suttogtam halkan. Féltem, hogy mi lesz, ha megtalál bennünket. Helyesebben megtalálnak, mert biztos, hogy nem egyedül fog jönni. - Bár ha a szagomat követi, akkor a folyóparti kitérővel eltart neki egy ideig – tettem hozzá.

-          Jó ideig – javított ki Chris. – A víz elmossa az illatodat, és másfelé tereli, ráadásul szeles, esős idő lesz. Szóval, ha nem indult el azonnal, akkor kicsi az esély rá, hogy elérjen idáig nyomokat követve.

-          Tehát, nem fenyeget minket közvetlen veszély – állapította meg lazán Pete.

-          Ez igaz, Pete, de nem árt nyitva tartanunk a szemünket – jegyeztem meg.

Néhány pillanatnyi csendes várakozás után végül Chris szólalt meg. Nem tudta leküzdeni a kíváncsiságát.

-          És megtudhatunk esetleg többet rólad – kérdezte elbűvölő kis mosollyal az ajkain.

Ha valaki, akkor Chris tökéletesen értett ahhoz, hogy hogyan vegye le a lábáról az embereket és a vámpírokat.

-          Rendben – motyogta Andrew, majd arca elködösült a múlt emlékeitől.

*   *   *   *

Nem emlékezett sok dologra, de a megmaradtak közül szinte mindent elmesélt. Örültem, hogy legalább valamennyit sikerült megtudnom a múltjáról. Számomra úgy tűnt, a jövőben sok időt kell rá fordítanom, hogy meg tudja szokni az új életét.

Miután Andrew befejezte, halk csevegés kezdődött, de én csak bámultam magam elé. Fél füllel hallottam, hogy mikről esik szó.

Nem tudtam, hogy bosszankodjak-e Ben dühén. Hallottam, hogy milyen megjegyzéseket tett Adamnek, és azok egyáltalán nem voltak kedvesek.

Valamilyen szinten megértettem őt, bár a dühének és a féltékenységének a mértékét már gyerekes túlzásnak találtam.

Tudtam, hogy beszélnem kell vele négyszemközt, mielőtt elkezdi túlkombinálni a dolgokat. Nevetséges, hogy féltékeny Andrewra! Ennyire erővel akár Nate-re is lehetne, mégsem az!

Úgy éreztem, hogy tökéletesen ismerem Bent, most mégis úgy tűnt, mintha egyáltalán nem így lenne.

Nagyot sóhajtottam, megpróbálva ezzel kiereszteni az elmémben felgyülemlett kétkedést, majd felvázoltam a tervem.

Először is, körbevezetem Andrewt, aztán beszélek Bennel. Pofon egyszerűnek tűnik, elvileg elrontani sem lehet.

Elvileg. Nálam semmi se működik egyszerűen.

-          Ha nem gond, megmutatnám a házat… - szólítottam meg Andrewt.

A szőke srác bólintott, majd ő is felállt a kanapéról. A körbevezetés gyorsan lezajlott, bár igyekeztem itt-ott kicsit elhúzni a dolgokat, hogy minél később kelljen Ben szeme elé kerülnöm.

Atya ég! Most úgy viselkedek, mintha tényleg lenne bármi oka is a féltékenykedésre. Pedig mindenki pontosan tudja, hogy nincs.

Áh! Ezzel csak engem őrjít meg.

Ahogy újból a nappaliba sétáltam, nem láttam ott.

-          Bent keresed? – kérdezte May, de nem várta meg, hogy válaszoljak. – Kint van az erdő szélén.

Nem tudom, hogy May hirtelen miért lett ennyire segítőkész. Nem egy túlzottan kedves lány, de kétségkívül megkedveltem, a kemény, nyers modorával együtt, épp ezért alig hittem el, hogy az előbb valóban ő szólt hozzám.

-          Rendben… - motyogtam válaszként még mindig döbbenten.

A hátsó üvegajtón mentem ki, és a már jól ismert ösvényen haladtam el az erdő széléig. Az illatát hamarabb megéreztem, mint ahogy megpillanthattam volna.

A legjobb parfüm sem érhetett volna fel az ő különleges aromájával. Mintha direkt a tökéletes illat megtestesített, szagolható formája lenne.

Lassú léptekkel közeledtem felé. Nem is tudom, hogy miért. Talán az lehetett az oka, hogy a kétségeimet továbbra sem sikerült kiűznöm a fejemből.

Lezser tartással ült a fa tövén, hátát a barnásszürke kéregnek támasztotta. Mereven bámulta a puha talajt, úgy tűnt, erősen töpreng valamin. Bár tudnia kellett, hogy már csak néhány méternyire csökkent a távolság kettőnk között, mégsem fordult felém. Óvatosan közelebb araszoltam, és anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyta volna a számat, lehuppantam mellé a földre.

-          Mit szeretnél hallani? – kérdeztem hirtelen. – Mit kell mondanom ahhoz, hogy elfelejtsd a buta feltételezéseidet?

Elértem a kívánt hatást; végre felém fordult, majd mélyen a szemembe nézett. Aranybarnán örvénylő tekintete szinte hipnotizált, és teljes erővel kellett koncentrálnom az adott témára, nehogy elfelejtsem a kikívánkozó gondolataimat.

-          Semmit – suttogta lágyan.

A tekintete gyengéden siklott végig újra és újra az arcom minden pontján. Nem tudtam megállapítani, hogy mit érezhet abban a pillanatban. Teljesen összezavart.

-          Ezt… most én… nem… értem… - próbáltam helyes sorrendben mondattá fűzni a szavakat. Ez kevésbé sikerült, mert a pillantását már újból a szemeimbe fúrta.

-          Nem tartozol magyarázattal – közölte könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

-          De… - nyitottam szóra a szám, de a mutatóujját villámgyorsan az ajkaimra fektette, és ezzel belém fojtotta a mondanivalómat.

.

-          Úgy gondolom, ez a te magánügyed, és én nem akarok semmit sem számon kérni rajtad. És végtelenül megbízok benned – mondta komoly hangot megütve. – Csak tudod nagyon aggódtam miattad – ismerte be. - Napokra eltűntél, és semmit sem tudtam, se azt, hogy hol vagy, se azt, hogy jól vagy-e, és azt sem, hogy mikor térsz haza. A többiek is idegesek voltak, de én valósággal őrjöngtem. Nagyon megkönnyebbültem, amikor meghallottam odakintről a hangod. És igen furcsának találtam, hogy egy szőke újszülött vámpírt vonszoltál magad után, de akkor csak az számított, hogy jól vagy.

Ha akartam volna, akkor sem engedett volna a testem beszélni. A torkomban gombóc nőtt, elállva a kiáramló szavak útját. Nagyon meghatott az őszintesége. Órákig tudtam volna hallgatni bársonyos hangját. Minden szó gyönyörűnek hatott a számomra, amit ő mondott ki.

-          Szeretlek – ez volt az egyetlen szó, amit mindenféle nehézség nélkül képes voltam kimondani.

Elégedetten mosolyodott el, a szemeiben is a boldogság tüze szikrázott, ahogy közelebb hajolt hozzám.

-          Mint ahogyan én is… - suttogta a fülembe, majd végigcsókolt az arcom minden milliméterét, majd végre ajkai mohón, de érzékien simultak az enyémekre. Karjaimat a nyakára fontam, majd egy hirtelen mozdulattal még közelebb rántottam magamhoz. Mindketten belemosolyogtunk a csókba, majd még szorosabban öleltük egymást.

A kétségeim teljesen elszálltak, és csak a végtelen boldogságnak hagytak helyet a következő napokban.

I think, this is the end

Sírni tudnék, de komolyan.
Nem tudom, hogy mit tegyek annak érdekében, hogy legalább pár szót írjatok egy-egy fejezethez. Pedig nagyon szeretném tudni, hogy mi tetszik, vagy mi nem tetszik benne nektek, vagy hogy elgyáltalán olvassátok-e.

Megmondom az igazat: már nem egyszer be akartam zárni a blogot, mivel szinte sose kaptam komit, leszámítva egy-két fejezetet.
Óriási lelkesedéssel írtam az ajándék novellát, és reménykedtem, hogy tetszeni fog nektek, de úgy tűnik, senki sem olvasta.

Borzasztóan fölösleges feltennem blogra a fejezeteket, ha nincs olyan, aki olvassa. Mert a fejemben kész az egész, a saját magam kedvéért nem biztos, hogy leírnám.

Azért kezdtem el leírni a fejmben összeállt történetet, hogy hátha örömet okoz valakinek az olvasása, de mint látom, szinte senkinek sem, tehát fölösleges feltennem.

Nem tudom most sem, bezárom-e. Kirakok fölülre egy szavazást, hogy írjam-e tovább, és majd annak végeredményéből fogom megállapítani, hogy folytatom-e.
Megjegyzem a folytatáshoz még az is kell, hogy vagy a novellához, vagy a 17. fejezethez összegyűljön öt komment.

Ha esetleg mégis csak akadnak olyan illetők, akik szeretnék olvasni tovább, azok írják meg a mail címüket, és akkor azoknak elküldöm a fejezeteket.

Ennyi lett volna, ha esetleg valaki végigolvasta.

Ajándék novella

Azzal kell kezdenem, hogy KÖSZÖNÖK mindent!
Köszönöm a 44 rendszeres olvasót, és a 10000 látogatót!
Kimondhatatlanul hálás vagyok ezen számok eléréséért!
Köszönöm az olvasóim támogatását az utóbbi fél évben. Mert igen, a blog már több mint fél éves!
Köszönöm a kommenteket, és köszönöm a "csendes olvasóimnak" is, hogy nyomom követik a blogot. 
És bár egy neház időszakomban ritkán volt friss, innentől kezdve két hetente kaptok egy fejezetnyi olvasnivalót!


És most a meglepetés novelláról: Layla múltja a fejemben szinte történetként van kész, és a VW későbbi fejezetében ezen kívül még elég sok dologra fény fog derülni.


Írói megjegyzés: A novellában szereplő Kate egyezik a VW 6. fejezetében találhatóval. Némely dolgoknak, például a naplóírásnak később nagy jelentősége lesz.

Jó olvasást! Komiknak örülök!

A múlt hagyatéka

Jelenetek Layla életéből

Valamikor a 18. század végén

Fáztam. Olyannyira, hogy a testem önálló életre kelve remegett a kövön.

Az eső nagy, kövér cseppekben hullott, ezzel még jobban lehűtve a levegőt. A kicsiny utcában senki sem járt akkor. Olyan elhagyatott volt, mint én.

A térdeimet átkarolva igyekeztem a lehető legkisebbre összegömbölyödni. Lehunytam a szemem, pedig biztos voltam benne, hogy nem tudok majd elaludni.

Ki akartam zárni magamból a világ többi részét. Egyedül akartam lenni a fejemben a fájdalmammal.

Tudtam, hogy hiába. Semmitől sem lesz jobb.

És mégis mi lesz velem ezután? Az emberek nem fogadnak be majd maguk közé.

Egy tizennyolc éves lány elárulva, aki könnyező szemekkel kuporog egy mérhetetlenül koszos, büdös, szűk, elhagyatott utcácskában.

Mindenki utálkozva fog rám nézni, aki csak elmegy mellettem.

Tűnődve bámultam egy szürkeszínű patkányt, amely gyorsan szaladt keresztül az egyenetlen kövezésű úton, hogy mielőbb a rejtekhelyén legyen.

Kifejezetten irigyeltem ezt az állatot. Neki legalább családja és menedéke van.

Nagyot sóhajtottam. Én mindenemet elvesztettem. Már-már automatikusan pörgettem vissza magamban a múlt eseményeit.

Meg akar csókolni, láttam a szemeiben. Az arcomat halvány pír öntötte el, mire Ő csak elmosolyodott.

Hosszú, uszályos szoknyámat óvatosan fogtam meg, hogy leterítsem magam köré, a szökőkút peremére.

Mikor újból felnéztem, az arcunk közötti távolság csupán néhány milliméterre csökkent. A szívem egyre hevesebben dobogott. Még sohasem éreztem így ezelőtt.

Ő óvatosan végigsimított az arcomon, ezzel kisöpörve egy oda nem illő tincset. Lassan még közelebb hajolt. 

A mellkasom hirtelen emelkedett, majd még gyorsabban zuhant vissza, majd amikor az ajkaink végre találkoztak, felhagytam a levegővétellel.

Ijedten észleltem, hogy ez nem vezet jóra, így már éppen elkezdtem volna beszívni az életet adó oxigént, amikor egy távoli hang a nevemen szólított.

- Layla kisasszony! Merre van? – kiáltozta Mrs. Johnson.

Kétségkívül ez volt a legszebb emlékem. Még most is kellemes bizsergés öntött el, ahogy a szerelmemre gondoltam.

Borzongás futott végig rajtam, ahogy újból a sötét, nyirkos utcát láttam magam előtt a kastély parkja helyett.

Sötét hajam egy csomóba tekeredett össze, vizesen tapadva a hátamra. Arrébb akartam söpörni, hogy ne fázzak annyira, de spóroltam a maradék erőmmel, így inkább nem mozdultam.

Nemrég mindenemet elvesztettem. A családom hirtelen, szinte egyik napról a másikra teljesen elszegényedett. Mindezzel még megbirkóztam volna, csakhogy a szüleim hazafelé tartó fogatára néhány vandál fegyverrel támadt rá. A szüleim kívül a kocsiban utazott még a szerelmem, és annak nővére, aki a legjobb barátnőm volt. Mindannyian meghaltak.

A tragédia után teljesen magamra maradtam. A kastélyunkat az összes holminkkal együtt apám adósságai miatt elárverezték, én pedig egész egyszerűen az utcára kerültem. Ez a kettő már túl soknak bizonyult a számomra. Nem tudtam megbirkózni egyszerre a szeretteim halálával és a hajléktalanná válással is.

Egyre hidegebb lett a levegő, és az eső is egyre hevesebben záporozott. Nem tudtam meddig, hogy meddig leszek itt.

Semmit sem tudtam, csak azt, hogy még élek.

Egyelőre.

Nem tudtam belefeledkezni az emlékeimbe, mert féltem, hogy ennél is nagyobb fájdalmat okozok vele magamnak.

Az utca pocsolyáit gyors léptek kavarták fel, melyek sebesen kopogtak a vizes kövön. Ez csak azért lepett meg, mert az utóbbi órákban senki sem járt erre.

A léptek egyre közeledtek, s bár szokatlanul ruganyosak voltak, meg tudtam állapítani, hogy egy ereje teljében lévő férfihoz tartozhatnak.

Még kisebbre húztam össze magam. Nem akartam, hogy észrevegyen. A szemeimet lehunytam, és magamban imádkoztam, hogy az idegen haladjon el mellettem anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rám.

Volt esélyem rá, hogy ne vegyen észre. Az utca emberi szemmel áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott, és ha nem mozdulok meg, kizárt, hogy meglásson.

Valamiért mégis rossz előérzetem támadt, és néhány másodperc múlva kiderült, az érzékeim nem hagytak cserben.

A léptek vészesen közelítettek, de ahelyett, hogy változatlan ritmussal elhaladtak volna mellettem, lelassultak, majd megszűntek.

- Kisasszony! Mit keres ilyen késői órán, és ilyen ítéletidőben kint az utcán? – vont kérdőre egy szokatlanul bársonyos hang.

Nem válaszoltam. Arra neveltek, hogy az utcán mindenféle jött-mentekkel ne álljak szóba.

- Hallja kisasszony? Jól van? – kiáltott rám.

Úgy tűnt, muszáj lesz válaszolnom valamit, és ha szerencsém van, sikerül lerázni.

- Jól vagyok. Semmi köze ahhoz, hogy mit keresek itt! - feleltem kimérten, de még mindig nem néztem fel, csak az utca kövét bámultam.

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van – jegyezte meg. –Talán segíthetnék… - itt hatásszünetet tartott, várva a válaszom. Éreztem a tekintetét magamon.

Végre rászántam magam, hogy felnézzek az idegenre. A csodálkozástól kikerekedett a szemem, és kellett néhány másodperc, amíg rendezni tudtam az arcvonásaimat.

Az előttem álló férfi a húszas évei közepén járhatott. Gyönyörű krétafehér arca szinte világított a sötétben. A szemei mélyfeketén csillogtak, sötétbarna haját elegánsan fésülte hátra.

Drága, fekete kabátot viselt, melyről még azt is sikerült megállapítanom, hogy melyik szabó készítette.

Régebben nagyon profi voltam az ilyesmikben. Fejből soroltam az állam legjobb szabóinak, tervezőinek a nevét.

Akkor még drága, divatos, gyönyörű ruhákban sétálgathattam a kastélyok parkjaiban.

Sajnos mostanra mindez távoli emlékké vált.

Ha a gyönyörű idegen nem állna várakozva alig egy méternyire előttem, valószínűleg keservesen felsóhajtanék. Az idő kegyetlen szele továbbsodort mindent, ami valaha is jelentett valamit a számomra, és most szinte fájt az egyedüllét.

- Még a nevét sem tudom – suttogtam. Továbbra is azt akartam, hogy a hangon ridegen csengjen, de ahogy belenéztem a szemeibe, a gondolataim teljesen összekavarodtak.

- Asbertnek hívnak – válaszolta. A hangja olyan gyönyörűen csengett a kihalt utcácskában is. A kiejtése is tökéletes volt, már-már valószerűtlenül hibátlan. – Szabad megtudnom a kisasszony nevét? – érdeklődött udvariasan.

- Layla – feleltem egyszerűen és halkan. Még a nevemet sem volt erőm rendesen kimondani. Valahogy már nem tűnt ez sem olyannak, mint régen. Amikor egy-egy bálon vagy teadélutánon bemutattak valakinek, a nevem mindig előkelően csengett, olyan magabiztosan, mint amilyen én is voltam egykoron.

- Kérem, jöjjön velem, Layla kisasszony! Szörnyű idő van idekint, nem fagyoskodhat tovább ezen a nyirkos, hideg helyen – kérlelt.

Egyszerűen nem tudtam ellentmondani ennek a gyönyörű hangnak. Összeszedtem minden eddig tartalékolt erőm, majd feltápászkodtam a földről. Az utca köve túlságosan vizes volt, én pedig nem számítottam erre. Éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyom, és arra gondoltam, hogy a következő pillanatban el fogok esni.

Valószínűleg ez is történt volna, ha két erős kar nem nyúl utánam, hogy elkapjon. Amikor megint úgy éreztem, hogy stabilan meg tudok állni a lábamon, fészkelődni kezdtem.

Arra számítottam, hogy elenged, de továbbra is erősen tartott, már-már illetlenül közel magához.

Ijedten állapítottam meg, hogy a lábam legalább tíz centire van a talajtól. A férfi nagyon jó erőben lehetett, különben nem tudna ilyen sokáig a levegőbe emelni.

Rossz előérzeteim egyre erősebben ostromoltak, amikor Asbert még mindig az utca köve fölött tartva engem, meglehetősen gyors tempóban indult el abba az irányba, ahonnan érkezett.

Nem tudtam, miért ilyen különleges Asbert. A lényem egy része egyre erősebben sugallta, hogy meneküljek, bár az erős karok fogságából kizárt, hogy egykönnyen szabadulni tudnék.

Elhatároztam, hogy várok. Kíváncsi voltam rá, hogy mit akarhat a gyönyörű férfi.

Néhány évvel később

Kate hosszú szőke haja vadul lobogott, miközben a lány a házhoz rohant. Amint beért, szótlanul foglalt helyet a mellettem lévő karosszékben, miközben mélyfeketén szikrázó szemei engem méregettek.

- Már megint titkolsz valamit a barátnőd elől, Lay – szólalt meg végre. A hangja rosszalló volt, sohasem szerette, ha nem mondok el neki valamit.

- Nem titkolok semmit – sóhajtottam fel unottan.

- Remek hazudozó vagy Layla, de engem nem tudsz átverni – jelentette ki elszántan. Szóval mondd meg, hogy mi van közted és Gordon között.

- Nevetséges vagy, Kate!– bosszankodtam.

Az utóbbi két hétben barátnőm szüntelenül ezzel üldözött. Olyan sok minden változott röpke három év alatt.

Miután Asbert vámpírrá változtatott, megismerkedtem Kate-tel és Jamesszel is. Boldogan éldegéltünk egy kis ideig, majd csatlakozott hozzánk Gordon. Onnantól kezdve tökéletessé vált számomra minden.

Emberi emlékeimen keresztül a volt szerelmem képe annyira elhalványult, hogy teljes egészében teret engedett egy új viszonynak.

Viszont még nagyon kezdetleges volt az egész, korainak tartottam, hogy Kate-nek beszámoljak róla. Bár legnagyobb bosszúságomra legjobb – és egyben egyetlen – barátnőm már tudomást szerzett mindenről. Hiába is próbálnám tagadni, nem sikerülne félrevezetni Kate tökéletes érzékeit.

A naplómban már mindent kiírtam magamból ezzel kapcsolatban. Őrült dolog volt egy vámpír részéről megörökíteni az öröklét minden napját, de én örömömet leltem benne. Bíztam benne, hogy egyszer valaki a kezébe veszi, könyvként fog elé terülni a sorsom, és izgalmas regényként olvassa majd azt.

- Tudod, hogy nekem elmondhatod – kérlelő hangnemre váltott, tudta, hogy az új taktika meghozza az eredményét.

Nagy levegőt vettem, felkészülve a beszámolómra, majd suttogva elkezdtem.

- Azt, hiszem, teljesen beleszerettem…

Kate sötét szemei izgatottan csillogtak, miközben elmeséltem neki a részleteket.

Néhány évtized múlva

Mérhetetlen kín, düh, és bosszúvágy söpört végig rajtam egyszerre. A felfoghatatlan tény, hogy Gordon nem létezik többé, úgy hatott, mintha lyukat ütöttek volna a mellkasomban. Nem tudtam rendesen lélegezni sem. Üresnek éreztem magam, üresnek és értelmét vesztettnek.

A legrosszabb az egészben Kate ördögi vigyora volt, miközben az én fájdalomtól eltorzult arcomat figyelte.

James tettestársként állt mellette, és bár ő nem vigyorgott, közönyével szintén nagy fájdalmat okozott.

- Ezt a tökéletes Layla sem sejthette, pedig a mester kedvence volt – gúnyolódott Kate. – Tudod, drága barátnőm, mindig is vakon bíztunk Asbertben, s cserébe ő semminek nézett minket. Azt hittem, hogy az ő világnézetei bizonyulnak igaznak, de nemrég akadt egy kedves illető, aki elmagyarázta nekünk a valódi helyzetet. Layla, amiben eddig hittünk, az nem létezik. Asbert csak áltat minket, és azt követeli, hogy haljunk meg az ő képtelen elméleteiért, miközben ő a kisujját sem mozdítja. Gordon túlzottan elszánt volt, ezért véget kellett vetnünk az életének, mielőtt még az új barátainkra tör. Sajnálattal látom, hogy téged sem tudlak meggyőzni, hogy csatlakozz hozzánk. Tudod, az életedet meghagyjuk, mivel nem lennék képes megölni egy régi barátnőmet, de ha később sem gondolod meg magad, sajnos egyszer végeznem kell veled. Az új Mesterem azt szeretné, ha mielőbb elkapnánk Asbertet. Sajnos – mint tudjuk – ő egy kivételesen tehetséges vámpír, ez egyik Alapító, így nem lesz egyszerű elfogni, megölni pedig még kevésbé. De úgy látom, gondolt rád is. Milyen aranyos. Megóvja a kedvenc tanítványát. Az a vacak medál egyelőre túl sok erőt ad neked, hogy bármit is tudjak veled kezdeni, de – mint már említettem – nem lesz ez mindig így.

Míg Kate monológját hallgattam, a bosszúvágy teljes egészében elködösítette az agyamat. Semmi mást nem akartam, mint holtan látni egykori legjobb barátnőmet.

Egyik felem viszont legbelül keservesen sírt. Fájt neki, hogy az a személy árulta el, akiben régebben teljesen megbízott.

A fájdalmat azonban néhány pillanat múlva alig éreztem. A bosszúvágy nem hagyott helyet másnak. Nem tudtam többé Kate-re barátnőmként tekinteni. Már korábban megfogalmazódott elhatározásom most szilárd formát öltött: megbosszulom Gordon halálát.

Két évszázad múlva

- Layla, te is tudod, hogy csak egy módon győzhetjük le őket – mondta valamivel szelídebben Asbert.

Tudom, de annyira megerősödtek, hogy kizárt, hogy végezni tudjunk velük – motyogtam. Elszomorított az a tény, hogy ők napról napra többen lesznek és erősödnek, míg mi már lassan két évszázada csak tervezgetünk.

- Mi ketten biztos nem – közölte a Mesterem.

- Mire gondolsz? – vontam össze a szemöldököm. Annyit én is tudtam, hogy ketten kevesek leszünk ehhez, hisz ők már legalább harmincan vannak.

- Egy sereget kell létrehoznod – jelentette be, s szavai nyomatékosításaképpen egy apró mozdulattal felém fordult.

- Mit?! – kiáltottam fel értetlenül.

- Ez az új feladatod; átváltoztatsz embereket vámpírrá, majd harcost képzel belőlük – magyarázta türelmesen.

                                                                                                                                    

Ezen elgondolkoztam. Nem is olyan rossz ötlet. Csak így bosszulhatom meg múltbeli sérelmeimet. És ez egyszer nem fogom futni hagyni se Kate-et, se a vérszomjas mesterét.

Asbert látta rajtam, hogy tetszik az ötlete, így mosolyogva folytatta.

- Már a jövő héten el is kezdheted.

Tökéletes. Elérkezett az én időm.

A Vampire’s War c. történet kezdetekor…

Tudtam merre keressek megfelelő lányt, bár még nem gondoltam át teljesen, hogy milyen is legyen.

A lánynak, akit először átváltoztatok intelligensnek és talpraesettnek kell lennie. Azt még nem tudtam, hogy mindezt hogyan fogom megállapítani emberként róla.

Nagyon reméltem, hogy az utóbbi több mint kétszáz évben sikerült szert tennem olyan önuralomra, melynek segítségével sikerül megállnom, hogy megöljek bárkit is, miközben átváltoztatom.

Halk léptekkel fordultam be a szűk, sötét kis utcába. Olyan rég jártam itt utoljára. Bár nem fűztek hozzá túl szép emlékek, mégis sokat jelentett a számomra, hiszen itt talált rám Asbert, akinek mindent köszönhetek.

Ezernyi kép özönlött a fejembe, ahogy végignéztem a kis utcán. Nem sokat változott az évszázadok során, bár a kőlapok helyett most már betonaszfalt fedte. Tökéletes szemeimmel most sokkal jobban láttam minden részletét, nem úgy, mint a halvány emberi emlékeimen keresztül.

Dühös, emberi lépteket hallottam meg. Felkaptam a fejem, majd végigmértem a lányt. Ő még nem láthatott engem, így zavartalanul, mélyen a gondolataiba merülve lépkedett tovább.

Magabiztos léptekkel indultam el felé, majd nem messze tőle megálltam. Újból végigmértem, és most már biztos voltam benne, hogy ő kell nekem.

Nem látszott ijedtnek, inkább kíváncsinak, ráadásul határozott lánynak tűnt.

- Hogy hívnak? – kérdeztem, és ekkor már teljesen biztos voltam a dolgomban.

Mostantól kezdve minden megváltozik. Új barátaim lesznek, és nekem, a tanítványnak is tanítványai lesznek.

Mindez egy célért. A bosszúvágyam néha háttérbe szorulva, de változatlan erővel lángolt bennem, egy pillanatra se elfeledtetve azt, hogy mindezt miért teszem.

17. fejezet

Duplafejezet!!!!!!

A 16.-ért tekerjetek lentebb!

Nincs sok hozzáfűznivalóm, jó olvasást! Kérlek komizzatok, nagyon sokat jelentene nekem!

17.  Az „új fiú”

Mozdulatlanul vártam, hogy a fiú kinyissa a szemét. Értetlenül nézett körül, majd fürkésző pillantással, hosszasan mért végig engem élénkvörösen csillogó tekintetével.

Hosszú másodpercek, vagy talán egész percek teltek némán, míg végül megtörtem a csendet.

-          Lucy vagyok – mondtam óvatosan. Ennél jobb kezdésnek nem jutott eszembe.

A srác nagyot nyelt, de ezzel a várt hatást nem érte el. Tudtam, hogy milyen pokolian ég a torka. Most már egyre jobban örültem annak, hogy erre az elhagyatott partszakaszra hoztam, hiszen itt több mérföldes körzetben nem voltak tartózkodtak emberek.

-          Miért… Miért ég a torkom? – kérdezte rekedtesen.

Ha emberek lennénk, azt tanácsoltam volna neki, hogy keresse fel a háziorvosát, mert valószínűleg torokgyulladása van. De sajnos nem ez volt a helyzet.

Pontosan tudtam, hogy miért érez fájdalmat.  Annyira sajnáltam! Minden új neki, és ráadásul ott van az a kínzó szomjúság.

Nem könnyű, ezt minden vámpír tapasztalatból tudja. Új a környezet, és minden érzékelés élessége. Másként látja, hallja, érzi, ízleli a világot.

A fiú szemeiben zavartság és értetlenség tükröződött. Magyarázatokra várt. Nekem pedig össze kellett szednem minden erőmet ahhoz, hogy ezeket meg tudjam adni.

Próbáltam összegyűjteni a mondanivalóm lényegeit, majd párosítani ezeket a megfelelő szavakkal. Egyáltalán nem volt könnyű feladat. Lepillantottam a kezeimre, amelyek a nyakláncommal babráltak. Nagy levegőt vettem – bár tudtam, hogy ez szükségtelen, mégis jólesett -, majd belekezdtem a különös monológomba.

-          Vámpír lettél – közöltem hidegen. Ezek az oly’ mélyen gyűlölt szavak egyáltalán nem tudtak bizalomgerjesztőnek hangzani az én számból.

Néhány pillanatnyi hatásszünetet tartottam, hogy elkezdje felfogni az imént elhangzottak lényegét.

A fiú most már döbbenten, de továbbra is értetlenül nézett rám.

-          Vámpír… - ismételtem meg, de most sokkal lassabban ejtettem ki. – Vérszívó – próbáltam megfelelő szinonimát találni. Úgy tűnt, most már legalább a szó jelentését megértette. – Gyors, erős, hajlékony, gyönyörű lény – suttogtam azokat a tulajdonságokat, amelyeket Layla egykoron nekem mondott. Lázasan gondolkoztam, hogy mit mondhatnék még. Nem akartam mindent egyszerre a nyakába zúdítani, mert amikor Lay csinálta ezt, alig fogtam fel az értelmét.

-          Ez... – látszott a srácon, hogy éppen a megfelelő szavakat keresi, amivel pontos tudja jellemezni a helyzetet – hihetetlen.

-          Tudom – motyogtam, és igyekeztem a lehető legtöbb együttérzést belesűríteni a pillantásomba, sőt még egy halvány mosolyt is megeresztettem, bár ezzel inkább rontottam a helyzeten, mintsem javítottam volna.

Néhány – végtelenül hosszú - másodperc néma csöndben telt. Próbáltam kielemezni az arcának minden rezdülését.

Arra következtettem, eléggé sokkolta ez az utóbbi néhány perc. Megint vártam egy darabig, egészen addig, ameddig nem láttam meg mást is az értetlenségen és a hihetetlenkedésén kívül.

-          Több társammal együtt nem messze innen, egy külvilágtól majdnem teljesen elzárt házban élünk, civilizáltan – kezdtem bele egy részletesebb ismertetőbe. – Biztosan kedvelni fogod mindannyiukat – mosolyogtam rá. – De természetesen dönthetsz máshogy is. Én semmire sem akarlak rákényszeríteni, nem muszáj velünk élned, választhatsz más utat is – hadartam egy levegővel.

Belegondoltam, hogy mi lenne, ha a srác a külön élet mellett döntene. Nomád vámpírrá válna, aminek én még a gondolatától is irtóztam. Alig észrevehetően egy pillanatra megremegtem. Nem akartam emberekre vadászva látni a fiút. Hiszen nekem az egyetlen, ami miatt megtartottam a hitem és a reményem, az a barátaim és Ben voltak.

Borzalmas lehet egyedül, én legalábbis biztosan nem tudnék úgy élni. Valószínűleg beleőrülnék. Chris már megállapította, hogy alapjában véve társasági lény vagyok, de a vámpírrá válásom nagyon erős sokként hatott rám, és annak depresszív hatásait csak most kezdem kiheverni. Vagy még most sem. Ez csak Chris furcsa elmélete.

-          Szeretném megismerni őket – motyogta tétován. Egy pillanatra teljesen meglepődtem. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy szinte el is felejtettem, hogy felajánlottam neki egy választási lehetőséget.

Megint sóhajtottam. Olyan jól hangzik; választási lehetőség. Mégis, vámpírként talán majd ez lesz az egyetlen lehetősége. Az egyetlen, de nagy döntés. A hátralévő - vagyis az örökké tartó - létezését ez fogja meghatározni.

Biztos voltam benne, hogy ő még csak nem is sejti ennek a súlyát. Most könnyűnek tűnhet, de én - szintén tapasztalatból – tudom, hogy mennyi minden múlik rajta.

-          Rendben, elviszlek oda – bólintottam.

Gondolataimmal azért imádkoztam, hogy kivételesen mindenki próbáljon meg normálisan viselkedni. Nem, a normális nem jó szó. Mi semmilyen tekintetben nem vagyunk azok. Jobb szó lenne talán a kulturáltabban.

-          Majd az autóban mesélek még – tettem hozzá, majd elindultam a néhány méterrel arrébb parkoló kocsi felé.

A srác szó nélkül követett. Ekkor jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom. legalább bemutatkozhatna.

-          Fúú – szólalt meg hirtelen. Gyorsan hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. A fiú arcán izgatottsággal vegyes döbbenet tükröződött. – Ez a te kocsid? – fordult felém.

Bosszúsan sóhajtottam fel, az elmúlt néhány percben már legalább harmadjára. Na remek! Egy újabb autóbolond csatlakozik hozzánk. Lassan már kisebbségi komplexusom lesz, amiért én nem érzek semmi természetfeletti vonzalmat egy adag fém és műanyag iránt!

-          Nem, nem az enyém – válaszoltam unottan. – Egy barátomé.

-          Nagyon klassz járgány – lelkendezett. Reméltem, hogy nem csak hallucináltam, amikor némi csillogást vettem észre a szemeiben. Legalább ez örömet okoz neki.

Én a magam részéről szótlanul szálltam be, de ő még motyogott – leginkább magának – néhány dolgot az autóról.

Az út első részét szótlanul tettük meg. Úgy láttam, hogy a figyelmét lekötik a gondolatai. Valószínűleg még csak most került minden a helyére a fejében.

Úgy véltem, a legjobb az lesz, hanem zavarom meg. Bőven lesz még időm elmondani neki mindent, és talán nem lenne rossz, ha a többiek is hozzátennék a saját véleményeiket, megállapításaikat.

Jó darabig szótlanul ültünk, de egy idő után már nem bírtam tovább a csendet, így elkezdtem folytatni a vámpírléttel kapcsolatos mondandómat, remélve, hogy nem veszi zargatásnak, hogy gyakorlatilag be nem áll a szám.

Kellemeset csalódtam benne. Amikor elmeséltem neki a saját történetem, néhol mélységesen együtt érzésről árulkodott a tekintete, néhol pedig jókat mosolygott a kalandos hétköznapjaimon.

Az út végére már szinte mindent megtudott rólam, én viszont semmit se róla.

-          Legalább a nevedet elárulhatnád – jegyeztem meg, éppen amikor az egyik viccesre sikeredett esetemen nevettünk.

-          Andrew – válaszolta, de az arca hirtelen hideggé változott. Tudtam, hogy még túl korai a múltjáról faggatni.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam, majd rákanyarodtam a házhoz vezető földútra.

Próbáltam megőrizni a nyugalmamat. A többiek biztosan ki lesznek akadva, főleg Ben. Se szó, se beszéd otthagyom őket több mint három napra, majd visszatérek egy idegennel.

Gondolom, kellőképpen döbbentek lesznek.

A házból jövő zajok egészen elhalkultak, amikor leparkoltam a kocsit az óriási garázsba.

Éreztem, hogy feszülten várják, mi is következik most. Biztos voltam benne, hogy tudják, nem vagyok egyedül.

Ahogy a teraszra léptünk, odabentről már csak néhány, halkan elsuttogott szó hallatszott ki. Megragadtam Andrew karját, hogy magam után vonszoljam. Láttam rajta, hogy megijedt, és magától nem biztos, hogy tovább ment volna.

-          Bízz bennem! – suttogtam alig hallhatóan.

Tétován - de magabiztosságot erőltetve az arcomra – ragadtam meg a kilincset. Óvatosan lenyomtam, majd a hatalmas, üvegezett ajtó kitárult előttünk, így egy gyors, határozott lépéssel átléptem a küszöböt.

Míg néhány órája csak egyetlen, magyarázatra váró tekintet függött rajtam, most egyenesen kilenc.

Az arcukon szinte ugyanazok az érzelmek tükröződtek. Döbbenet, értetlenség, kíváncsiság.

De akadt egy olyan arc a sok között, amin mást is észleltem. Aggodalom és valami új…

Féltékenység.