Elkezdhetnék mentegetőzni, hogy miért nem volt friss, de nem teszem. Éppen elég indokom lenne, időm viszont kevés van.
Az éjszaka rohanva írtam meg a fejezetet, most pedig még átolvastam.
Írói megjegyzés: A fejezetben menekülő lány (mint ahogy utalok is benne rá), már korábban is szerepelt, de ha valakinek nem ugrik be, hogy mikor, nézzen vissza a 13. fejezethez. Annyit megsúgok, hogy lesz még szerepe a lánynak a történetben.
19. Vadász és Áldozat
Imádtam futni. Emberként is gyors voltam, de ez a fajta sebesség teljesen különbözött az akkoritól.
Most alig érintette a lábam a talajt. Szinte repültem, keresztül az erdő rengetegén.
A sötét erdő egy ember számára félelmet jelentett volna, de nekem kényelmes és biztonságos volt.
A fajtám éjszakai ragadozó. Az érzékszerveim így is tökéletesen működtek, olyan élesen láttam mindent, mintha csak nappal járkáltam volna a fák között.
A gepárd illata összetéveszthetetlenül égette a torkom, és bár nem a legmegfelelőbb táplálék számomra, tudtam, hogy ez a mai főfogás lesz.
Az állat különösen gyors példánya volt a fajtájának. Ennek különösen örültem, imádtam kergetni a zsákmányomat, olykor több mérföldön keresztül is.
A ritka gyors macskafélét a félelem egyre sebesebben hajtotta. Nem volt hozzászokva, hogy menekülni kényszerüljön. Eddig ő volt a vadász, de most fordult a kocka.
Erről az ellenségeim jutottak az eszembe. Eddig ők üldöztek minket. Mostanában viszont valami megváltozott. Tudtam, hogy legközelebb mi fogunk támadni. És most nem áldozatok leszünk, hanem üldözők.
Elszántság járt át, így egyre magabiztosabban löktem el magam a talajtól. Láttam, hogy a gepárd erőtartalékai maradékát éli fel, és tudtam, nemsokára lelassul. Nem mintha nem tudtam volna leteríteni bármelyik pillanatban, csupán szerettem kivárni, amíg kellőképp elfárad.
Akaratlanul is vészesen csökkent a távolság közöttünk, így egy ugrással a hátán termettem.
Lerántottam a fölre, és fölé kerekedtem. Kezeim sokkal erősebbek voltak, mint ő, így azoknak a biztos szorításában nem tudott küzdeni ellenem.
Éreztem az ereiben áramló vér lüktetését, ahogy a nyakához hajoltam. Fogam könnyedén hatolták hát a bőrén, hogy végre a kellemesen meleg folyadék a torkomba áramolhasson.
Nem volt jó ízű, viszont csillapította a szomjúságon. Miután az utolsó cseppig kiittam, arrébb löktem a gepárd élettelen testét, majd jóllakottan álltam fel. Azon az éjszakán már becserkésztem egy szarvast is, így egy időre felhagyhatok az ragadozóirtással.
Hallottam, ahogy nem messze tőlem vad küzdelem zajlik, így lassan megfordultam. Míg én inkább a gyorsaságom szerettem próbára tenni, addig Andrew inkább az erejét fitogtatta.
Éppen egy óriási barnamedvével harcolt, bár részéről nem harc volt, inkább játék.
Mosolyogva csóváltam a fejem, ahogy a táplálékszerzését figyeltem. Andrew imádta, hogy bármikor legyűrheti a legerősebb állatokat is.
És szerette a határtalan erejét is, így aztán nem volt akadálya annak, hogy remekül szórakozzon egy-egy vadászat alkalmával.
Úgy tűnt, nem nagyon akar felhagyni a játékával, teljesen ki akarta fárasztani a medvét.
Hosszú ideig egy irányba nézve bámultam a jelenetet, mikor végre úgy döntött, hogy táplálkozik.
- Király ez a vadászat – mosolygott, ahogy felkelt az áldozata mellől.
- Az – hagytam rá. – Indulhatunk?
Minél előbb haza akartam jutni. Szerettem Andrewval lenni, de Bennel még jobb volt, ráadásul már-már kínosan ügyeltem rá, hogy Bennek ne legyen oka gyanakodni vagy féltékenykedni.
Azzal, hogy ma éjszaka eljöttem kettesben Andrewval vadászni, pont erre az előzőre cáfoltam rá.
Annyi mentségem akadt, hogy muszáj volt jönnöm, mivel új társunkat még nem lehet egyedül elengedni ilyen messzire.
Viszont most, hogy végeztünk, semmi sem állíthat meg abban, hogy Benhez rohanjak.
- Ennyire sietsz? – lépett hozzám közelebb vigyorogva Andrew.
- Tulajdonképpen igen – válaszoltam tétován.
Nem tudtam, mire készül Andrew, de világos volt, hogy sejti a siethetnékem okát.
- Félsz, hogy Ben megint találgatni kezd? – vonta fel a szemöldökét, amikor megállt néhány lépésnyire tőlem.
Ezen nagyon meglepődtem. Nagyon kedvelt Andrewt, és sok mindenről beszélgettünk már, de ez a téma még valahogy sohasem került szóba.
- Ben teljesen megbízik bennem – jelentettem ki élesen és szilárdan. A múltkori után tényleg megingathatatlanul bízott bennem, és én igyekeztem nem visszaélni ezzel.
- Benned igen – mosolyodott el. – De látszik rajta, hogy bennem nem, és hogy néha a pokolra kíván – nevetgélt magában.
Andrew fején találta a szöget. Teljesen igaza volt, és éppen ez dühített fel engem. Előző este Chris ugyanezt mondta, bár akkor nem törődtem vele különösebben. Most viszont, hogy Andrew mondta ki, teljesen más értelmet nyert az egész.
- Ne mondj ilyeneket! – sziszegtem dühösen.
Ezzel csak azt sikerült elérnem, hogy Andrew most már hangosan nevetett.
- Pedig ez az igazság, Lucy, bár ezt te is pontosan tudod – suttogta, miután felhagyott a kacarászással. – Ben féltékeny, csak arra nem sikerült még rájönnöm, hogy mire.
Talán arra, hogy egyre több időt töltök Andrewval. Mondjuk ettől függetlenül ugyanannyit voltam Vele is.
Utáltam, hogy Andrewnak ebben az egészben igaza van. Ben tényleg féltékeny volt, és bár bennem továbbra is teljesen megbízott, valahogy az újszülött vámpírtársunkkal még nem találta meg a közös hangot.
- Gyerünk haza! – sóhajtottam fel. Nem volt kedvem továbbra is ezen a témán rágódni.
Egy lépéssel megfordultam, és már készültem elrugaszkodni az erdő talajától, amikor az éjszaka csöndjét halk zajok zavarták meg, nem messze tőlünk. Tudtam, hogy ez nem lehet egy állat, ahhoz a lépések és a mozdulatok túl gyorsak és túl halkak voltak.
Elfordítottam a fejem, hogy rápillantsak Andrew arcára. Ő is kővé vált arccal hallgatózott ugyanebbe az irányba.
- Gyerünk! – súgtam neki a lehető leghalkabban.
Beleegyezően bólintott, majd mindketten a hang irányába kezdtünk rohanni. Bárki is volt az, meghallotta a futásunkat, és ő is futni kezdett.
Tudtam, hogy még a vámpírok között is kifejezetten gyorsnak számítok. Már most is több méterrel Andrew előtt jártam, és egyre csak gyorsultam. Éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a vámpírhoz. Igen, vámpír. Az illata alapján legalábbis egyértelműen annak tűnt.
Megint úgy éreztem magam, mint amikor a gepárdot kergettem.
A futás bármilyen helyzetben örömmel töltött el, így most is. A testem élvezte a gyorsaságpróbákat, és jelen esetben kifejezetten felszabadított a tény, hogy most én voltam a vadász.
Mert bárki is rohant előttem, ő csupán a menekülő áldozat szerepét töltötte be. Én pedig magabiztosan üldöztem, mint ahogy egy jó vadászhoz illik.
Éreztem, hogy az áldozatom egy vámpírhoz képest kifejezetten lassan fut. Ahogy a másodpercek teltek, egyre csökkent közöttünk a távolság.
Ugyanaz a jelenet játszódott le bennem, mint amikor az élelmemre vadásztam, csak annyi különbséggel, hogy a mostani áldozatomtól egészen mást akarok.
A következő pillanatban már láttam a menekülő vámpírt. Egészen vékony volt, és majdnem annyira alacsony, mint Chris, bár a jósnő barátnőmnél erősebbnek tűnt.
Hosszú, vörös-szőke hajáról azonnal felismertem. Aznap már majdnem megküzdöttem vele, amikor Christ szabadítottuk ki abból az erődítményből.
Akkor támadott rám, amikor el akartuk hagyni az építményt.
Hirtelen harag töltött el, pedig ez nálam ritkán következett be. Most én akartam rátámadni, és minden okom meg is lett volna rá.
Egyre nagyobbak ugrottam, a lány pedig ijedten zihált, látva, hogy sokkal gyorsabb vagyok nála.
Amikor a távolság szinte nullára csökkent közöttünk utána nyúltam, és minden erőmet összeszedve nekivágtam egy fának.
A fa hangos recsegést követően derékba tört, a lány pedig mozdulatlanul feküdt a tövén.
Most! – kiáltotta nekem az egyik felem, az, amelyik mihamarabb végezni akart a védtelen áldozattal.
Én viszont nem voltam képes megmozdulni. Földbe gyökerezett lábakkal néztem, ahogy a fa felső része hátradől.
Nem tudtam közelebb menni. Az érzékenyebb részem szinte fizikailag akadályozott minden mozdulatban.
Valami megváltozott bennem. Vérszomjas vadászból együttérzővé váltam. Nem lettem volna képes bántani egy nálam gyengébb, és védtelen vámpírt, még akkor sem, ha az egyszer már megtámadott engem.
Andrew mellettem állt, ő is kétkedve figyelte a lányt, aki most már elkezdett mocorogni a kettétört fa maradványa mellett.
Lassan felemelte a fejét, majd óriási, vörösen izzó szemeit az arcomra függesztette.
A tekintetében félelem tükröződött.
Addigra vált bennem biztossá, hogy nem fogok vele harcolni.
- Menj el a területünkről! – kiáltottam rá, majd sarkon fordultam.
Andrew némán követett. Őrületesen gyorsan szeltük át az erdőt. Minél hamarabb el akartam hagyni azt a helyet, és el akartam felejteni a lány rémült arcát is.
Mert igaz, hogy most én lehettem az üldöző, mégis megkegyelmeztem neki.
Azon az éjszakán határoztam el, hogy sohasem leszek kegyetlen vadász, aki a nála gyengébbeket túlerőben győzi le.
Én olyan vadász leszek, aki tisztelettel és együttérzéssel bánik az áldozataival is, és nem gyilkolja le azokat hidegvérrel.
Mert én arra sohasem lennék képes.
