25. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, sokára jött a friss, de elég elfoglalt voltam, ráadásul az egy új (nem blogos) történet írásába kezdtem. Mindenesetre remélem tetszeni fog nektek, kicsit hosszabb, mint az előzőek.

Jó olvasást, kérlek komizzatok!

25. Múlt, jelen, jövő

Asbert olyan jól mesélt, hogy magam is elámultam rajta. Ahogy hallgattam, teljesen belefeledkeztem a történetébe. Olyan dolgokat is mondott, amin nagyon elcsodálkoztam, mert sohasem hittem volna, hogy ennek az embernek tényleg van bármi köze is Laylához.

Miután elmesélte a sztorijait, ismertette, hogy miért is vagyok itt.

-   Amikor megláttam az utcán, tudtam, hogy nem hagyhatom ott. Bármennyire is megviselték a történtek, látszott rajta, hogy mennyire erős. Éreztem, hogy rá van szükségem. Sohasem mondtam még neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Ő az egyetlen igazi tanítványom. Ebben az épületben rengeteg vámpír lakik, mind az én speciális seregemet erősítik, de személyesen csak Agenor és Layla tanácskozhatnak velem. Az, hogy te, kedves Lucy itt vagy, Laylának köszönhető. Annyit mesélt rólad, hogy úgy éreztem, muszáj megismernem téged. Layla szerint olyan vagy, mint ő, bár remélem, téged nem fog annyi megrázkódtatás érni, mint amennyi őt érte.

Amikor elvesztette Gordont, nagyon megváltozott. Azóta sokkal keményebb, mint azelőtt volt. Most már semmi sem tudja meghatni. Igazi harcos lett, bár sajnálom, hogy ennek ez lett az ára.

A régi barátnője, Kate, mindannyiunkat elárult. Laylát semmi más nem élteti annyira, mint a bosszú, ez az egyetlen célja. Lucy, ennek a részei vagytok ti is. Layla, azt akarta, hogy a történetét tőlem tudd meg, ezért is vagy itt.

Ha bármilyen kérdésed akadt, tedd fel nyugodtan.

Annyi mindent mondott Asbert, hogy csak kapkodtam a fejem. Nagyon meglepődtem a hallottakon. Layla a volt barátnőjén akar bosszút állni velünk? Ezért is lettünk mi vámpírok? Ez nagyon idegesítően hangzott számomra, de azon ügyeskedtem, hogy ez a lehető legkevésbé se látsszon az arcomon. Nem akartam Asbert orrára kötni az érzéseim. Ránézésre szinte érzelemmentes arckifejezéssel vettem tudomásul a szavait.

Néhány néma másodperc elteltével úgy döntöttem, hogy ideje lesz megtörni a csendet. Nem akartam, hogy azt higgyék, nagyon foglalkoztat a dolog.

-          Köszönöm, hogy ennyi mindent megtudhattam. Az Ön története lenyűgözően fordulatos, annak pedig külön örülök, hogy Layla korábbi életét is megismerhettem – közöltem kimért udvariassággal.

Már vártam, hogy mikor léphetek le erről a helyről. A terem kinézete tulajdonképpen barátságos volt, mégis, valami rejtélyes oknál fogva félelmet, szorongást keltett bennem. Hátrasimítottam hosszú, középbarna hajam arcomba hulló tincseit. A mester bizonyára észrevette mehetnékem, de egy pillanatra feltartotta a kezét, mintha csak időt kérne. Kezdtem ideges lenni, nem értettem, hogy mit akarhat még tőlem.

-          Lucy, szeretnék neked még valamit mondani… - a hangja fojtottnak hatott, mintha nem is a teremből, hanem egy másik dimenzióból beszélne hozzám.

Aprót bólintottam, jelezvén, hogy bökje már ki végre, hagy szabadulhassak. Nagyot sóhajtott, majd végre beszélni kezdett.

-          Nem vagy biztonságban – suttogta, de hangjában olyan erő volt, hogy olyannak tűnt, mintha kiabált volna. – Az ellenségeink kiszemeltek téged. Túl veszélyesnek tartanak, a képességedet pedig kifejezetten félelmetesnek tekintik. Örülnék, ha biztonságban tudnálak. Szeretnék valakit melléd, aki elég erős, és félelmetes képességek birtokában van, így meg tud védeni…

Asbert szavai megleptek. Én veszélyes? Ugyan már, hiszen akármelyik barátom hamarabb ártana bárkinek, mint én. Ennél már csak azt éreztem valószerűtlenebbnek, hogy valakit mellém tegyenek, aki védelmez engem. A gondolataim abban a másodpercben hangosan is kiszaladtak a számon.

-          Nincs szükségem testőrre! – kiáltott fel túlságosan hirtelen. – Ez az egész hülyeség! Nincs semmiféle átlagnál félelmetesebb képességem, és egyáltalán nem vagyok veszélyes! – üvöltöttem magamból kikelve.

A szemeim szinte szikrákat szórtak, ahogy végigmértem Asbertet, aki látszólag teljesen nyugodt volt. Higgadt közönnyel az arcán szemlélte a dühkitörésem. Úgy tűnt, nem lepődik meg azon, amit lát.

Ezen elcsodálkoztam. Ezek szerint ő ilyen jól ismer? Vagy látja a jövőt, mint Chris?

A homlokomon töprengésemben ráncok mélyedtek, ezt bizonyára ő is észrevette.

-          Lucy, én olyan képességekről beszélek, amikről még te sem tudsz – kezdett magyarázni lassan, tagoltan, mintha egy gyengeelméjűhöz intézné a szavait.  – Még nem fedezted fel a saját erődet, annyira lefoglaltak egyéb dolgok. De Kate, a saját zseniális képességének köszönhetőn ráérzett, mielőtt még bármelyikünk is tudomást szerzett volna róla. Lucy! Kellesz nekik, vagy élve, vagy holtan. És ez már nem az a baráti tréfa, amit gyakorlás címén bohóckodtok nap közben a társaiddal.

Újra fellángolt bennem a düh, és igyekeztem Asbert szavait kizárni a fejemből. Ha meg sem hallom, akkor talán elkerülhetek egy, az előzőnél is nagyobb kitörést.

-          Szeretnélek biztonságban tudni – közölte valamivel lágyabban. – Nagyon fontos vagy a jó oldalon állóknak…

Próbálta a lehető leghiggadtabb maradni. Két mély lélegzetvétellel kitisztítottam a fejem, majd magamban összeszedtem a válaszom.

-          Akkor sincs szükségem semmi ilyesmire… - jelentettem ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal.

Úgy tűnt, a Mester magában mosolyog valamin, miközben rosszallóan csóválta a fejét.

-          Biztos voltam a reakcióidban – lehelte újból közönyösen. – Mindenki más számára gondolom, akármit teszel, meglepetést okozol, olyan különös lány vagy. Csak én vagyok az a kivétel, aki számára minden lépésed egyszerűen kiszámítható.

Az állam a padlóig hullott. Hogy érti ezt? Miközben a döbbenet kiült az arcomra, a karjait keresztbe fonta mellkasán.

Most elgondolkoztam azon, hogy mit látok rajta olyan ijesztőnek. Nagyon idősnek tűnt, az arcát mégsem foglalták el mélyen ülő ráncok, koráról csak fátyolos tekintete, és őszes haja árulkodott.

Korábban magas, izmos, erőteljes férfi lehetett, most viszont fekete köpenye elrejtette hajdani izmainak helyét.

Összességében egy ártalmatlan öregembernek tűnt, mégis mélyfekete szemei a testéhez nem illő erőt és keménységet hordoztak.

Nem tudtam kiigazodni ezen a vámpíron, aki úgy tűnt, könnyedén kiszámítja a reakcióimat.

-          Mi a képessége? Mi az oka annak, hogy mindent tud mindenkiről, beleértve engem is? Mi maga tulajdonképpen? - kérdeztem váratlanul, ám az utolsó mondatomnál már a hangom elvesztette az erejét.

Ahogy a tekintetünk találkozott, valami hihetetlen belső erő lángolt fel bennem, amit nem tudtam minek tulajdonítani.

-          Vámpír, akár csak te… - súgta, miközben tetőtől talpig végigmért. – Illetve, mégsem egy közönséges vámpír… Tudásom sokfelé ágazik, tisztában vagyok a legtöbb ember gondolatával, emlékével, cselekedetével jövőjével. Az én képességem áthidalja a korokat és kirajzolja az életutakat…

Asbert mindezt úgy mondta, hogy nem tudtam nem hinni neki. Félelmetesnek hatott ez a képesség, mintha minden vámpírnál többet tudna a sorsukról.

-          De az enyémet nem látja, igaz? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Nem, Lucy, a pajzsod megvédi előlem – nevetett csendesen.

Úgy láttam a legjobbnak, ha most nekiszegezem az összes kérdésemet. Ahogy fény derült a képességére, kíváncsiság ébredt bennem azok iránt, amiket még nem tudok.

-          És mi az a titokzatos erőm, amit még én magam sem fedeztem fel?

Egy pillanatra elgondolkozott, majd fátyolos tekintetét rám emelte, mintha mélyfekete szemeivel hipnotizálni akart volna. Persze ez nem tűnt valószerűnek, így elhessegettem ezt a gondolatot.

-          Nem szabad a tudás csapdájában elveszned… - kezdte lassan, megfontoltan. – Aki túl sokat olyat tud, amit lenne szabad, az a saját létezése ellen cselekszik… A másik képességed saját magadnak kell kitapasztalnod, és akkor használhatod, ha elég erő lesz benned, és elég önbizalom.

Ezek bölcs szavak egészen filozofikusnak hatottak. Valahogy egyre bölcsebbnek láttam Asbertet. Még most is volt benne valami különös, ami természetellenes félelmet ébresztett bennem, de az elmúlt percekben már átalakult a róla alkotott képem, most már inkább egy tapasztalt, tiszteletre méltó öregnek tűnt.

Egyetlen kérdés azonban már egy ideje tábort vert a fejemben. Ahogy elmesélte a találkozásukat Laylával, ő maga állítólag egy jó erőben lévő huszonöt-harminc év körüli férfinak tűnhetett, márpedig most egy cseppet sem látszik annak.

A Mester úgy gondolta, hogy részéről befejezte a társalgást, így intett Agenornak, aki erre közelebb lépett hozzám. Innen nézve nagyon magasnak tűnt, ráadásul testalkata alapján erőben sem lehetett hiánya.

-          Agenor, kérlek, vezesd körül a vendégünket néhány fontosabb részen! – szólította fel Asbert hű követőjét, aki maga elé tessékelve akart kiterelni a teremből.

-          Elnézést! Valamire még nagyon kíváncsi lennék – fordultam egy határozott mozdulattal a padlóig érő köpenybe burkolózott Mesterhez.

Egy pillanatra döbbenetet láttam átsuhanni az arcán, majd rendezte vonásait, és ugyanolyan nyugodt, mély és bársonyos hangon szólalt meg, mint azelőtt.

-          Kérdezz nyugodtan, Lucy! – válaszolt egy szokványmosollyal.

Igyekeztem megfogalmazni a lényegét a mondandómnak, a fő kérdésemre koncentrálva.

-          Én úgy gondolom, az alapján, amit mondott, hogy Ön még fiatal volt, amikor átváltoztatták. Most mégis idősebbnek néz ki. Azt szeretném megtudni, hogy ez hogyan lehetséges – hadartam egy levegővétellel.

Asbert könnyedén elmosolyodott, majd eltöprengett néhány pillanatra. Ugyanolyan magabiztosan válaszolt, mint mindig.

-          Tudok, vannak vámpírok, akiknek ilyen képessége van. Ilyen formában gyengítik a többi vámpírt – közölte szűkszavúan. – Én is egy ilyennek lettem az áldozata, még régebben.

-          Köszönöm – bólintottam, majd követtem Agenort a kifelé vezető úton.

A sötét, fémalagút szerű folyosók megdöbbentettek. Egy vámpírnak miért lenne szüksége ilyen védelemre? Hiszen csak egy másik vámpír támadhatja meg, annak pedig ez nem akadály.

Úgy döntöttem, inkább nem kérdezem meg az előttem haladó férfit. Arra törekedtem, hogy minél hamarabb kiszabaduljak ebből az építményből.

Most, hogy már láttam belülről, kísértetiesen emlékeztetett az ellenségeink főhadiszállására. Talán direkt csinálták ilyenre.

Még csendben lépkedtünk, addig volt időm végigmérni egykori támadómat. Jóval magasabb, mint én, széles vállait és izmos felsőtestét csak egy vékony póló takarta. mivel köpenyét már a karján vitte. Rövid, fekete haja félelmetes határozottságot adott az arcának, mégis, ahogy lépkedtünk, már tűnt ijesztőnek.

-          Itt vannak a megfigyelőink – torpant meg hirtelen Agenor, miközben egy ajtóra mutatott. – Ők olyan vámpírok, akiknek a képességeik a megfigyeléshez, előrejelzéshez, nyomkövetéshez kapcsolódnak.

Bólintottam, majd Agenor tovább lépkedett, egészen a liftig. Amikor mind a ketten beszálltunk, az mínusz kettes gombot nyomta meg.

Tehát teszünk egy kis kitérőt az alaksorban. Remek! – gondoltam.

Csak ekkor tűnt fel, hogy az épület a gombok alapján tizenhét emeletes, ebből mi most a tizenhatodikról indultunk el lefelé.

A nagy távolság ellenére a felvonó villámgyorsan megtette az utat. Úgy látszik, ebben a létesítményben az eszközök is vámpírgyorsaságra lettek tervezve.

Ahogy kiszálltunk, egy felettébb sötét, apró neonlámpákkal hiányosan megvilágított folyosóra értünk. Itt már nem fémlemezek borították a falat, hanem egyszerűen az agyagos föld. Ez számomra sokkal félelmetesebbnek hatott, mint a fenti rész. Úgy gondoltam, ezt csak egy célból lehet használni.

-          Ez itt a börtönrész? – kérdeztem halkan.

-          Nem te vagy az első, Lucy, aki ezt így gondolja – nevetett fel Agenor. – Nem, itt a kiképzőbázisunk egy része található.

Ahogy beljebb mentünk, már számomra is világossá vált az egész. Itt már nem voltak ajtók, minden helyiségbe szabadon be lehetett látni. Odabent élénken vöröslő szemű újszülötteket tréningeztettek idősebb vámpírok.

Az egyik teremben ketten éppen egymással birkóztak, még az edző elégedetten figyelte őket a sarokból.

Ez másfajta edzés volt, mint amit mi végeztünk. Az ehhez képest a miénk tényleg játéknak hatott. Itt úgy tűnt, mintha  élet-halál harcot vívnának.

Agenor valahogy megérezhette, hogy mit gondolok, így kommentálta az eseményeket.

-          Itt a harc törvényei érvényesek. Az erősebb, az ügyesebb éli túl. Csak ilyen áron lehet jó harcosokat kiképezni – suttogta, miközben elmélázva figyelte a jelenetet.

Ez már valahogy túl sok volt nekem. Nem bírtam nézni, ahogy néhány méternyire tőlünk érző lények tépik szét egymást. Undorodva és szánakozva fordítottam el a fejem.

-          Haza akarok menni! – jelentettem ki sziklaszilárdan.

Agenor elmosolyodott a hirtelen jött határozottságomon, majd visszafordult a lift irányába.  Úgy láttam, igyekszik elfojtani a nevetését, de sötét szemei vidáman csillogtak. Nem értettem, hogy mit tart ennyire mulatságosnak, ugyanis és cseppet sem találtam annak a helyzetet.

-          Visszakísérlek Layla házához… - Ez nem ajánlatnak, inkább kijelentésnek hangzott a részéről.

Jobbnak láttam nem kötözködni vele, de a kíváncsiságom csak kibukott belőlem.

-          Miért?

Időközben a lift felért a földszintre, ahol egy káprázóan gyönyörű helyiség látványa tárult a szemem elé. Bizonyára az emberi lakberendező magazinok címoldalán szerepelt volna, ha nem egy vámpírrezidencia előcsarnoka lenne. Itt a hihetetlen mennyiségű természetes fény sokkal barátságosabbá tette az egészet.

-          Mert ezt a parancsot kaptam… - vont vállat Agenor. – Vigyáznom kell rád.

Ahogy az utolsó szavakat kimondta, ragyogó, mélyfekete szemeit rám emelte, majd egy szikrázó mosoly kíséretében elindult előttem a kijárat felé.

Csak reméltem, hogy ez nem állandó testőrséget jelent, mert igazán nem hiányzik, hogy egy fogkrémreklám mosolyú vámpír a nap huszonnégy órájában a sarkamban legyen.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor kiléptem ebből a különös erődítményből, ugyanakkor meglepetten állapítottam meg, hogy a nap éppen felkel. Odabent teljesen elvesztettem az időérzékemet, de ezek szerint nem csak egy-két órát lehettem ott.

Örömmel vettem, hogy újra futhattam, ráadásul a friss levegő valamelyest kitisztította a fejem.

Viszont a külvilág hozott magával egy kínzó érzést, Ben hiányát. Míg bent a félelem, majd a kíváncsiság elfeledtette velem néhány órára, most már semmi nem vonhatta el róla a figyelmem.

Futás közben egyetlen szilárd elhatározás öltött testet bennem; akár hogy is lesz, hazatérve az első dolgom Ben keresése lesz, mert a hiánya miatt létezésem értelme számomra jelentősen lecsökkent, és mert nélküle üres vagyok, és üres minden.

24. fejezet

Sziasztok!

Ezer és ezer bocsánat, hogy megint eltűntem egy időre. Remélem, az olvasóim kitartanak mellettem. Időhiánnyal mentegetőzök megint, de tudom, hogy már ezt néhányszor felhasználtam, mégsem tudok tőle szabadulni.

Remélem, az elkövetkezendő időszakban gyakrabban tudok frisselni. 

És most pár infó a frissről. Aki olvasta a Laylás meglepetés novellát, annak ismerős lehet a fejezetből egy bizonyos személy, de a biztonság kedvéért bemásolok A múlt hagyatéka c. novellámból egy rövid részletet, de ha valakinek nem ismerős, akkor olvassa el ITT.

Jó olvasást, és ha szabad ilyet kérnem, akkor kommenteljetek pls!

A múlt hagyatéka (részlet)

" - Layla, te is tudod, hogy csak egy módon győzhetjük le őket – mondta valamivel szelídebben Asbert.

- Tudom, de annyira megerősödtek, hogy kizárt, hogy végezni tudjunk velük – motyogtam. Elszomorított az a tény, hogy ők napról napra többen lesznek és erősödnek, míg mi már lassan két évszázada csak tervezgetünk.

- Mi ketten biztos nem – közölte a Mesterem.

- Mire gondolsz? – vontam össze a szemöldököm. Annyit én is tudtam, hogy ketten kevesek leszünk ehhez, hisz ők már legalább harmincan vannak.

- Egy sereget kell létrehoznod – jelentette be, s szavai nyomatékosításaképpen egy apró mozdulattal felém fordult.

- Mit?! – kiáltottam fel értetlenül.

- Ez az új feladatod; átváltoztatsz embereket vámpírrá, majd harcost képzel belőlük – magyarázta türelmesen.

                                                                                                                                    

Ezen elgondolkoztam. Nem is olyan rossz ötlet. Csak így bosszulhatom meg múltbeli sérelmeimet. És ez egyszer nem fogom futni hagyni se Kate-et, se a vérszomjas mesterét.

Asbert látta rajtam, hogy tetszik az ötlete, így mosolyogva folytatta.

- Már a jövő héten el is kezdheted.

Tökéletes. Elérkezett az én időm."

24. Az ismert idegen

Egyre sötétebbé vált minden körülöttem. Csak mentem előre monoton lépésekkel. Rabul ejtőm arcát még egyetlen másodpercre sem sikerült megpillantanom. Nem árult el semmit arról, hogy merrefelé vezet, de muszáj volt követnem.

Még sohasem jártam arra, amerre elindultunk, minden kísértetiesen újnak tűnt. Félelmet kellett bennem ez a helyzet. Egyedül éreztem magam.

Nem akartam feleslegesen felidegesíteni magam, de egyre kilátástalanabbnak látszott az egész. Utáltam, hogy most nem voltam ura a helyzetemnek, nem úgy, mint általában.

Az utóbbi napok történései óta egészen máshogy szemléltem magam körül a világot. Elhatároztam, hogy sokkal jobb leszek, mint eddig, sokkal tökéletesebb. Azt reméltem, ezzel enyhítem a fájdalmamat.

Mert az nem akart múlni, mióta egy bizonyos személy itt hagyott…

Néhány órával később

Vámpírlétnek ebben a helyzetben több előnye is megmutatkozott, például, hogy lassabban leszek éhes, és sohasem fáradok el.

Ezek most sokat számítottak, mivel az órák óta tartó „túra” jobban megviselt volna emberként. Így csak lélekben tudott erőteljesebb hatást gyakorolni rám. Minden lépéssel egyre kétségbeesettebb, egyre reménytelenebb lettem.

Már az se igazán érdekelt, hogy merre megyünk. Azt kívántam, bárhol is van az úti célunk, legyünk végre ott.

Valami azt súgta, hogy már nem lehetünk olyan messze. Az elmúlt fél órában a fogva tartóm óvatosabb, megfontoltabb mozdulatokkal haladt előre.

Talán azt is a mostani létezési formám előnyeihez kellene sorolnom, hogy kitűnően látok sötétben is, ugyanis most ennek is hasznát vettem.

Ha nem tévedtem, akkor minden egyes lépéssel kifelé tartottunk az erdőből, ugyanis az egyre ritkult körülöttünk.

A fák véletlenszerű egymásutánjából egy tisztás bontakozott ki. Nem volt túl nagy, de ahogy a holdfény megvilágította, nagyon kísértetiesnek tűnt. Eddig magamhoz képest egész nyugodtan viselkedtem, ám most kezdtem pánikolni.

Ahogy jobban körülnéztem, megpillantottam a legfélelmetesebb dolgot: egy hatalmas épületet.

Távolabbról szemlélve beleolvadt volna az erdő sötét fáinak rengetegébe, de innen nézve rémisztően magasodott ki a tisztásból.

A kísérteties építmény emlékeztetett valamire. Tudtam, hogy nem az, amire gondolok, de a felépítése hasonló jellegű volt.

Támadóm tovább rángatott, egyre közelebb a monstrum kapujához, ami teljesen lakatlannak tűnt. Ahogy közvetlenül a bejárathoz értünk, néhány pillanatra megtorpant. Zsebéből egy fekete kendőt húzott elő, és egy villámgyors mozdulattal a fejem köré kötötte, úgy, hogy eltakarja a szememet.

  Ez nekem nagyon amatőr próbálkozásnak tűnt. Hiszen attól, hogy nem láttam, még pontosan hallottam mindent, például azt is, hogy hogyan nyitja ki az ajtót.

Amint beléptünk, nagyjából meg tudtam állapítani, hogy merre indultunk el. Úgy gondoltam, egy tágas folyosón haladhatunk keresztül, majd később egy liftbe álltunk be.

A felvonó ajtaja becsukódott, majd halk zúgással indult meg felfelé. Feltételeztem, hogy magasra megyünk, mert még e gyors szerkezetnek is percekig tartott az út.

A lift egy határozott kattanással megállt, majd fogva tartóm újból megragadta a karom, és maga után kezdett vonszolni, keresztül egy újabb folyosón.

Nagyon gyanús volt számomra ez a hely. Szinte síri csöndbe borult az egész, egy apró neszt sem hallottam. Az egyedüli zajt kettőnk lépéseinek kopogása keltette, ahogy az ismeretlen cél felé haladtunk.

Normál tempóban gyalogoltunk, amit én nem igazán értettem. Talán vannak itt emberek is, és nem akarja felfedni kilétét?

Rabul ejtőm még lassabbra fogta lépteit, ebből arra következtettem, hogy hamarosan célt érünk.

Néhány másodperc elteltével már meg is álltunk. Kopogást hallottam, majd kinyílt egy ajtó, és újra elindultunk.

Újabb pár apró lépést követően támadóm leszedte a kendőt a fejemről. Ennek kifejezetten örültem, hiszen végre láthattam a titokzatos épületet.

Egy hatalmas terembe kerültünk, ami körülbelül akkora volt, mint Layla házának nappalija, étkezője és konyhája egyben.

A nagy fémépület külsőjéhez nem illett a terem berendezése. A padlón régi perzsaszőnyeg terült el, amely helyenként már megkopott. A falakat vörös tapéta borította, ami gazdagon szőttek át arany díszítésekkel. Zsúfoltan lógtak le különbözőbbnél különbözőbb régi festmények. A bútorok fából készültek, de nem volt belőlük túl sok helységben.

-          Meghoztam a lányt – szólalt meg visszafogott hangon támadóm.

Bejelentését hosszúnak tűnő csend követte. Nem láttam, hogy kihez beszélt, rajtunk kívül senki sem tartózkodott a régies teremben.

-          Remek – csendült fel egy öreg, de meglehetősen kellemes hang. – Üdvözöllek nálunk, Lucy! – köszöntött.

A semmiből egy fekete palástba tekert ősz hajú, idősnek tűnő vámpír jelent meg. Feketén izzó szemeivel alaposan végigmért. Ráncos arcán elégedett mosoly futott végig.

-          Úgy örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek – lelkendezett csillogó szemekkel az öreg.

Értetlenül álltam a terem közepén, egy karnyújtásnyira elrablómtól. Nem tudtam semmit. Néhány óra alatt egy ismeretlen világba csöppentem.

-          Ó, milyen udvariatlan vagyok! – kapott a fejéhez az öreg. – Még be sem mutatkoztam! Asbert vagyok. – közölte mosolyogva.

Ez nem az a fajta megnyugtató mosoly volt. Ettől még idegesebbé váltam. Nem tudtam, hogy miért hoztak ide, ráadásul nagyon zavart, hogy a számomra vadidegen emberek látszólag jól ismernek engem.

-          Miért vagyok itt? – kérdeztem.

A hangomból aligha lehetett kihallani a remegést. Asbert egy pillanatra elgondolkozott, majd töprengő tekintetét újból felém fordította.

-          Layla miatt – közölte egyszerűen. – Most látta elérkezettnek az időt, hogy eljöhess hozzánk.

Na azt már végképp nem értettem, hogy hogyan került a képbe Lay. Hihetetlennek tartottam, hogy ő ismeri ezeket a vámpírokat.

-          Akkor miért raboltatok el?

Látszódott rajtam, hogy nem hittem el Asbert előző mondatait. Nem voltam annyira naiv, mint aminek ők képzelhettek.

-          Ez igazán egyszerű: másképp nem igen jöttél volna el velem – szólalt meg a még mindig mellettem várakozó támadóm.

Gyanúsnak tűnt nekem ez a történet. Nem igazán bíztam bennük, mindenbizonnyal ezt ők is észrevették rajtam. Meg akartam tudni, hogy miért vagyok itt.

-          Nem hiszek nektek – jelentettem ki határozottan.

Mindketten hangosan felkacagtak. Értetlenül álltam a két idegen vámpír között. Mit akarhatnak ezek tőlem?

-          Pedig jobb lenne, ha elhinnéd – mosolygott rám Asbert. – Tényleg igazat mondunk.

Volt valami különleges abban, ahogy beszélt. A szavait szinte énekelve ejtette ki. Hangja valahogy meglepően megnyugtatónak, dallamosnak hallatszott.

Szerencsére elég jól ismertem a fajtánkat ahhoz, hogy tudjam, ezeknek nem szabad hinni, hiszen ezek mind-mind az emberek megtévesztésére szolgálnak.

-          Miért küldött volna Layla ide? – kérdeztem gúnyosan.

Asbert újból elmosolyodott. Titokzatossága kezdett idegesíteni. Ha tényleg Lay akarta, hogy idejöjjek, akkor miért nem szólt nekem? És ugyan, honnan ismerné ezeket a rosszarcú vámpírokat?

-          Szépen sorban mindent elmesélek neked, és akkor már kétségkívül hinni fogsz nekünk – suttogta, miközben a tekintetével az elrablómat szuggerálta.

Biztos voltam abban, hogy meg kell hallgatnom az öreg történetét. Majd az után eldöntöm, hogy mit hiszek el nekik és mit nem.

-          Kérlek kövess! – intett felém a kezével, majd átlebegett egy másik terembe.

Szó nélkül elindultam utána. Amint beléptem a szomszédos helységbe, láttam, hogy az előző terem berendezése még a maga ízléses pompájával alulmúlta ezt.

Itt is minden vörös színben égett, olyan hangulatossá téve a hatalmas szobát, ami óriási méretével együtt valamivel kisebb volt, mint az előző.

Asbert helyet fogalt egy fotelban, én pedig követtem a példáját. Még ő néhány utasítást adott az elrablómnak, akiről megtudtam, hogy Agenornak hívják, addig a szemem a falon lógó festményekre függesztettem.

Stílusuk alapján sikerült megállapítanom, hogy melyik mikor készülhetett. Rádöbbentem, hogy a képek szigorú időrendi sorrendben követik egymást. Mintha azok is mesélni akartak volna.

-          A képek fontos részei a történetnek, látom, erre te magad is rájöttél – mosolyodott el Asbert. – lelkes műgyűjtőként folyamatosan gyarapítom a másik terembeli képtár tartalmát, viszont ide csak különleges festmények kerültek.

-          Milyen szempontból különlegesek? – kérdeztem kíváncsian.

Asbert egy pillanatra elmélázott, majd tekintete eltávolodott, szinte a múltba veszett, ahogy dallamos hangján mesélni kezdett.

-          Az itt látható képek mind-mind az én történetemhez kapcsolódnak.

Figyelmesen hallgattam, ahogy belekezdett a történetébe, ő pedig sose hallott tehetséggel kezdett beszélni életének legelső pillanatáról.

23. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 23. fejezetet is! Túl sok hozzáfűznivalóm nincs, csak annyi, hogy a következő egy igazán akciódús rész lesz ;)

23. Vámpírrablás

Talán még egy jó darabig meg sem mozdulok, ha a zsebemben lévő mobil rezegni nem kezd. Ez valamelyest visszarántott a valóságba. Azon kezdtem gondolkozni, hogy érdemes-e egyáltalán fölvennem. Néhány másodpercnyi töprengés után arra jutottam, hogy igen, hiszen csak egyetlen személy kereshet, és ő nem hív akármiért.

-          Igen? – szólaltam meg, miután megnyomtam a hívásfogadás gombot.

A háttérből hatalmas zaj hallatszott, már-már fülsüketítő. Éles kiáltások hasítottak a levegőbe, majd lépéseket hallottam egészen közelről. Néhány pillanat múlva a zaj fokozatosan elhalkult, majd teljesen csend lett.

-          Lucy! Mi a helyzet? Hogy vagy? – kérdezte Layla a vonal túlsó végéről.

Olyan jólesett hallani őt. Bár a hangja kicsit rekedtesebbnek tűnt, mégis egyfajta biztonságérzetet jelentett számomra. Mintha már pusztán a hangjával is megvédene és erőt adna.

-          Kösz, megvagyok – motyogtam. – Sok minden történt mostanában…

Igazából azt sem tudtam, hogy hol kezdjem a beszámolót. Rengeteg mesélnivalóm akadt, mégis, alig tudtam eldönteni, hogy mi az, amit elmondjak Laylának.

-          Azt gondoltam. Talán ha bővebben kifejtenéd…

Sok mindent be kellett volna vallanom. Mennyi minden nem mondtam el neki! Megpróbáltam összeszedni magam, és az elején elkezdeni mindent.

-          Emlékszel, hogy amikor utoljára beszéltünk, egy srácról meséltem neked, amit állandóan magam előtt láttam? – kérdeztem.

-          Igen – érkezett szinte azonnal a válasz.

Még szép, hogy emlékezett. A vámpírok sohasem felejtenek el semmit.

-          Megtaláltam. Még ember volt, amikor más vámpírok megpróbálták elkapni, és én próbáltam megmenteni, de megharapták. Aztán megvártam még átváltozik, majd elhoztam ide…

Nem tudtam, hogy Layla hogyan fog reagálni erre az egészre. Reméltem, hogy megérti a helyzetemet.

-          És? Hogy ítéled meg? Maradhat? – kérdezte.

Hú, eddig egész jó. Ha nem akad ki rögtön, az már feltétlenül jót jelent.

-          Szerintem maradhat. Mindenki kedveli, nincs vele semmi különösebb probléma, jól beilleszkedett – hadartam.

Azért egy apró dolgot sikeresen elhallgattam Lay elől. Sőt, tulajdonképpen egy picit füllentettem is, hiszen nem igaz, hogy mindenki kedveli Andrewt, de ebbe most nem akartam belemenni. Amúgy meg azon az egy személyen kívül tényleg mindenki bírja.

-          Akkor rendben – közölte Lay. – Én teljes mértékben bízom benned, Lucy – jelentette ki. – Van esetleg még valami?

Ajaj! Talán most kellene beszámolnom Kate-ről? Úristen!

-          Ööö… van még más is – kezdtem bele akadozva. – Tegnap találkoztam Kate-tel.

Néhány másodpercnyi csend következett. Layla biztos felméri a helyzet súlyosságát. Vártam, hogy mondjon valamit, de továbbra sem szólt semmit. Kezdtem ideges lenni.

-          Lay? Ott vagy? – kérdeztem aggodalmasan.

Már tényleg bepánikoltam, mire végre megszólalt.

-          Igen, persze. És mit beszéltél te Kate-tel?

Most mit mondjak neki? Azt, hogy gyakorlatilag azóta egyfolytában félek? Vagy esetleg hazudjam azt, hogy csak egy baráti beszélgetés zajlott le közöttünk?

Úgy döntöttem, nagyjából elmondom neki az igazat. Semmi értelme titkolózni Layla előtt.

-          Azt mondta, hogy egyre gyávább leszek, és hogy kár volt itt hagynod, rám bízva mindent. Ja, meg átadott egy üzenetet, ami nem tudom, hogy kitől jött. Így szól: ’Alaposan gondold át minden lépésedet, mert állandóan figyelnek téged.’ – soroltam egy levegővel.

Újabb szünet, bár nem olyan hosszú, mint az előző. Layla az üzenetet elemezve hümmögött, majd végül nekem szegezett egy érdekes kérdést.

-          És te hogy látod ezt? Hiba volt téged otthagynom?

De jó, hogy Laylát nem is az üzenet foglalkoztatja! Nem érdekeli, hogy valakik megfigyelés alatt tartanak, csak azzal törődik, amin már úgyse tud változtatni.

Hirtelen dühös lettem rá, bár ezt igyekeztem elfojtani.

-          Nem tudom. De ezzel már kár foglalkozni, ezen már nem tudsz változtatni – közöltem dühösen.

Hallottam, ahogy Layla megadóan felsóhajt. Végre! Talán most majd a nagyobb problémára fog koncentrálni.

-          Szerintem ezzel az egésszel Kate csak még jobban meg akart ijeszteni – közölte - Nyugodj meg! Senki sem tud állandóan figyelni!

Talán igaza van. Meg kellene nyugodnom. Igazából nem is idegesít annyira ez az egész, csak egy sokkal nagyobb problémáról igyekszem elvonni a figyelmem.

-          Oké. Majd beszélünk. Szia!

Nem is hagytam elköszönni Laylát, mert rögtön lenyomtam a ’hívás vége’ gombot. Legalább már azzal nem kell foglalkoznom, hogy mit szól az Andrew-s ügyhöz. Egy gond kipipálva!

Visszatettem a telefont a zsebembe, és újra csak ültem, szótlanul, egyedül. Bármennyire is igyekeztem elvonni a figyelmem Benről, nem sikerült. Minden pillanatban Ő járt a fejemben, Őt láttam magam előtt, és hallottam a szavait a fülemben.

Annyira szörnyű volt! Hiába próbáltam másra koncentrálni, nem sikerült. Azért vonultam el a szobám sarkába, hogy a többiek ne lássák rajtam mindezt, bár így is tudták, hogy eléggé magam alatt vagyok.

Nagyon lassan teltek a percek. Igazából nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak ültem és bámultam egy pontot.

Hirtelen a lépcső recsegését hallottam, valaki elindult rajta. A léptek egyre közelebb értek. Valaki kopogott a szobám ajtaján, majd választ se várva, rám törte azt.

A következő pillanatban May rémült arcát láttam magam előtt. Már a nyelvemen volt a kérdés, mikor szaggatottan beszélni kezdett.

-          Lucy! Azonnal le kell jönnöd! – hadarta.

Nem értettem, hogy mi ennyire sürgős Maynek, de láttam az arcán, hogy most nincs idő kérdezősködni.

Azonnal felpattantam, és kirohantam a szobából. A többiek a nappaliban mind Chris köré csoportosultak, ijedten bámulva az apró szőke lányt.

Kezdtem megijedni. Bármi is történt, vagy fog történni, a többieket rendesen megijesztette.

-          Mi az? – kérdeztem, ahogy leértem a lépcsőn.

Nate felém fordult, arcán döbbenet tükröződött. Egy pillanatig szótlanul végigmért. Látta, hogy nem vagyok éppen teljesen jól, úgy láttam, habozik, hogy elmondja-e nekem.

-          Chrisnek elég furcsa látomása volt. Az ellenségeinket látta a területünkön és… embereket.

Ahogy Nate az utolsó szót is kimondta, rájöttem, hogy milyen rég nem vadásztak a többiek. Muszáj elküldenem őket. mielőtt az imént említettek bekövetkeznek.

-          Mikor? – kérdeztem elfúló hangon.

Néhány pillanatig nem szólt senki, mindenki Chris felé fordult.

-          Pár nap – motyogta. –De nem tudom pontosan…

Nagyon ideges lettem. Bármit is akarnak, az semmi jót sem jelent.

Most mindenki engem nézett. Tőlem várták a megoldást, vagy ha nem is azt, akkor legalább a következő parancsot.

Nem tudtam, hogy mit mondjak nekik. Miért az én vállamat nyomja a felelősség?

-          Menjetek el vadászni!

Ez volt az egyetlen épkézláb dolog, ami az eszembe jutott. Nem akartam, hogy lássák rajtam, de nagyon féltem, ráadásul volt még más is… Ben nélkül olyan védtelennek éreztem magam.

Nem mintha máskor rá hagyatkoztam volna, de már a puszta jelenléte is biztonságot jelentett.

-          Te nem jössz? – kérdezte Alicia.

-          Nem, én nemrég voltam Andrewval – közöltem.

Nem akartam újból találkozni Kate-tel. Nem akartam semmit. Szó nélkül kirohantam a házból. Nem figyeltem, hogy utánam jön-e valaki, igazából az nem is érdekelt. Mindennél jobban vágytam a magányra.

Senki nem tudott volna megérteni, és igazából nem is nagyon próbálkoztak. Egyedül éreztem magam, bár tudtam ez nem így van. Ha megkérném őket, biztosan segítenének.

Csak rohantam befelé az erdőbe. Csak a futás felszabadító érzését akartam érezni, semmi mást.

Ahogy egyre közelebb értem a területünk hatra felé, tudtam, hogy vissza kellene fordulnom. Félnem kellett volna, hogy mi lesz, ha összefutok más vámpírokkal, mégis félelem helyett inkább valami természetfeletti erőt éreztem magamban.

Lépteket hallottam a hátam mögül. Tudtam, hogy valaki követ, mégsem néztem hátra, csak előre.

Aki követett, egyre közelebb ért hozzám, mire én egyre gyorsabban futottam. Nem idegesített a követőm. Eljutottam arra a pontra, hogy már semmi miatt sem aggódtam.

Éreztem, hogy elrugaszkodik a talajtól, és egy óriási ugrással utolér. A következő pillanatban egy jéghideg kezet éreztem a vállamon. Bár mindaddig nem féltem, abban a másodpercben, ha még ember lennék, meghűlt volna bennem a vér.

-          Ne mozdulj! – parancsolt rám egy éles hang.

Engedelmeskedtem. A lábaim a földbe gyökereztek, ha akartam volna, akkor se tudtam volna megmozdulni.

Feszültem vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólalt meg. Másik kezével hátracsavarta a karom, így nem tudtam menekülni, a fogságába kerültem.

-          Mit akarsz? – kiáltottam rémültem.

Csak egy ördögi kacaj volt a válasz. Ez mindennél többet elárult.

-          Nyugodj meg, nem foglak bántani – súgta behízelgő hangon a fülembe. – Elviszlek valakihez, aki már nagyon vár téged – nevetett.

Nagyon féltem. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. A támadóm vonszolni kezdett maga után a földön, én pedig kénytelen voltam követni őt.

Azt kívántam bárcsak itt lennének Chrisék, de ez lehetetlen volt. Teljesen egyedül voltam egy idegennel, aki éppen maga után rángat, valaki más felé.

Az utóbbi napok történéseiből kiindulva, már nem mertem azt állítani, hogy ennél már nem lehet rosszabb, mert ahányszor erre gondoltam, egy újabb csapás sújtott.

Így már csak annyi maradt, hogy reménykedjek, hogy bárhogy is alakul a helyzet, ennél csak jobb lesz. Szerencsétlenségemre ez eddig sose következett be, ráadásul ebben a pillanatban a helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. És mégis, ott lebegett előttem egy halvány reménysugár, ami még akkora is tartotta bennem a lelket…