kellemes estét!

Sziasztok!
Kezdem a jó hírrel: hétvégén/jövő héten VW friss :)

Másik: Jelentkeztem Join pályázatára. Az eddig beérkezett alkotásokat elolvashatjátok ITT és szavazhattok is :)

Legközelebb ígérem, hogy már a frissel jelentkezem :D

Puszi: Nóri

Pályázat

Sziasztok!
Jelentkeztem Gianna pályázatára, a Téli álomséta című novellámmal.

Ezen az oldalon olvashatók a beküldött alkotások, és szavazhattok még két hétig:
http://palyazatiroverseny2010.blogspot.com/

Olvassátok el a novellákat, és szavazzatok arra, amelyik a legjobban tetszik nektek :)

Puszi
Nóri

Szerepest

Sziasztok!

Betty szerepestet szervez, amiben én segítek Neki.

A szereplők lehetnek : Cullenék, Farkasok, A Volturi, vagy valamelyik nomád család tagjai is!

Időpont: Május 27. (csütörtök) 20 óra

Jelentkezés: Bettynél vagy nálam komiban, maiben, chatben, vagy msn-en (mailem: sz_nori@citromail.hu ; msn: sz.nora96@hotmail.com)

Foglalt szerepek:

Alice (jómagam)

Jacob (Nymphi)

Nessie (Henci)

Kérek mindneki, hogy sziveskedjen elolvasni a szabályzatot!

Szabályok a szerepjátékhoz:
Mindenekelőtt fontos, hogy megismerjük a jeleket, amik a netes szerepjátékhoz kellenek!

ha valaki csinál valamit, akkor: *a cselekvés* TEHÁT pl. Én vagyok a fogó! *mondta*
Neveket nem kell írni, mivel 1. ki lesz írva MSN-en, 2. úgyis tudjuk ki kicsoda. DE ehhez az kell, hogy LEGYEN kiírva MSN-en a név.

ha valaki gondol valamit, akkor AZT CSAK EDWARD hallja, senki más. Viszont Edwardnak hallania kell a gondolatokat, ezért használjuk a következő jelet: ~Amire gondol a szereplő~ (ez a kis hullámvonal a shift+1-gyel hozható be) TEHÁT pl. ~De hülye ez a lány~ *gondolta* (de a gondoltát oda sem kell írni)

ha valaki NEM a játékohoz szól hozzá, akkor annak két jelölése lehetséges: vagy /amit írsz/ vagy (amit írsz), TEHÁT (Ki kell mennem, mindjárt jövök) vagy /1 pillanat/

A szerepjátéknak nem az a lényege, hogy gyorsan összehozzunk valami történetet, hanem az, hogy meghallgassuk, hogy a szereplők mit csinálnak, tesznek és így alakul a történet. Éppen ezért 2 dolog lehetséges. Vagy figyeljük ki mit ír és annak válaszolunk, aki szólt hozzánk és NEM szólunk bele más beszélgetésébe, vagy sorrendet állítunk össze. A hivatalos szerepjátékban un. körök vannak, de itt elég a sorrend.
Ezt azért írom, mert a múltkorinál elég fura volt, amikor egyszerre három beszélgetést folytattam.
Persze nem fontos, hogy egyszerre 1 beszélgetés folyjon, de arra figyeljünk, hogy nem szólunk bele egy olyan beszélgetésbe, ha NEM VAGYUNK OTT.

Fontos az is, hogy (mivel múltkoz is úgy játszottunk, ezért) E/3-ban írjunk. Tehát NEM
Edward, szeretlek téged *mondtam*, hanem *mondta*

Ne hagyatkozzunk feltétlenül a párbeszédre. Néha sokkal jobban halad a történet, ha kifejtjük ki mit csinál. Gondoljatok bele, mennyivel más, hogy

Siess, mert utolérnek minket! * kiáltotta, miközben az üldözőik haragos moraja hallatszott a hátuk mögül*

mint az, hogy

Siess, mert utolérnek minket! *kiáltotta*

És még valami. Valaki lassabban, valaki gyorsabban gépel. Ne siettessük egymást! Az MSN alján látszik, hogy KI gépel, így ne szóljunk a másiknak, csak akkor ha nem ír.

Mindezt nem azért hoztam össze, mert akadékoskodni akarok, hanem azért, mert így sokkal élvezetesebb lesz a játék, mint akkor, ha anarchia lesz és mindenki mindenkivel beszélget. Tehát, amik a múltkori játékban nem voltak "szabályszerűek".

Az első és legfontosabb: CSAK Edward hallja a gondolatokat. Használjátok őket, mert hasznosak tudnak lenni, és Edwardnak is könnyebb, ha nem ő találja ki, mit gondolunk. :D
Ne beszélgessünk egyszerre 2 helyen. Olyanra még a vámpírok sem képesek. Oké, hogy hallják egymást, de ők sem olyan bunkók, hogy beleszólnak mások beszélgetésébe. Ami belekerül a chatbe, az CSAK megtörtént, nem biztos, h TE is a tanúja voltál, ezért kellenek a cselekvés leírásai.
És tartsuk be a szereplőink tulajdonságait. Oké, hogy a farkasok és a vámpírok nem igazán bírják egymást, de ettől függetlenül nem kell rögtön egymásnak ugrani, főleg mivel Jake már Nessie pasija! :P Na jó, ez gonosz dolog volt.
Ja igen! És ne zárjunk ki senkit, mert a múltkor kicsit Jane szerepe eltörpült, pedig tul.képpen az ő szerepe elég fontos lett volna!

Asszem ennyi és higgyétek el, a ti szórakozásotok miatt szedtem ezeket össze.
Nem tudom, ki mennyit szerepjátékozott már, épp ezért nem akarok senkit sem megbántani!
Köszönöm, hogy elolvastátok és előre is köszi, hogy az alapvető szabályokat betartjátok!

Köszönet a szabályokért Nymphinek!

Várjuk a jelentkezőket ;)

Puszi

Nóri

15. fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve, de itt az új fejezet!

Jó olvasást és komizást :)

15. A megfejthetetlen jövő

Az ablakon kitekintve most is a már jól megszokott erdő látványa tárult a szemem elé. A fák zöld lombkoronája biztonságot és búvóhelyet, de ugyanakkor titkokat és rejtélyeket is hordozott magában. Ezek a fák már sok mindent megértek, láthattak sok rosszat és még több jót, de abban nem vagyok biztos, hogy háborúra készülő vámpírokkal találkoztak-e.

Emberként az erdő olyan helyet jelentett, ahová kirándulni járnak az emberek, és sok növénynek és állatnak nyújt élőhelyet. Vámpírként, már másként látom, egy olyan hely, ahol sose tudom, hogy melyik fa mögött lapul az ellenségem, és ahol a táplálékomul szolgáló állatok élnek. Nem különbözött attól, amit az előző hetek, hónapok alatt láttam. Már azt sem tudtam, hogy mióta vagyok itt, bár nem is érdekelt különösebben, csak egy újabb, semmit mondó szám lenne.

Layla még mindig nem tért vissza, nem is jelentkezett azóta sem, hogy elment. Hogyha nem ismerném ennyire, valószínűleg már halálra aggódtam volna magam.

Az idő gyorsan telik ebben a házban. Alig eszmélek fel, de már egy újabb héten túl jutunk.

A folytonos edzés mellett van időnk másra is. Remek dolog, hogy nincs szükségünk alvásra, mert így egész éjszaka azt csinálunk, amit akarunk. Gyakorlatilag olyan, mintha egyetlen, végtelenül hosszú nap lenne az életünk.

Néhány hónapja még nagyon bántott a vámpírrá válásom, de ahogy az idő telik, úgy változik a véleményem erről. Lehet, hogy én magam is változok, de valószínűleg egyre jobban beilleszkedek új környezetembe. Renget jót és rengeteg rosszat fel tudnék sorolni a vámpírság kapcsán. De ugyanakkor miről nem lehet jót és rosszat is mondani? Régebben azt hittem, azzal, hogy vámpírrá váltam, a lelkem megszűnt, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Ha nem lenne lelkem, akkor nem tudnám ennyire szeretni Ben-t. Egy lelketlen lény képtelen még az életénél is jobban szeretni mást. És nincs olyan élőlény, amelynek ne lenne joga a lelkéhez, és ahhoz, hogy teljes szívéből szerethessen.

A szeretet, és a szerelem nélkül e ház üres lenne. Akkor valóban azt mondanám rá, hogy lelketlenek lakják. De így, amikor egymás szeretete, és a szerelem beragyogja gyakorlással telt hétköznapjainkat, mindannyiunknak van lelke. S kinek minél tisztább, annál őszintébben tud másokat szeretni…

Mostanság egyre többet gondolok az emberkoromra. Próbálok felidézni magamban dolgokat az emberi létemből, bár ez igen nehéz, ugyanis az emlékeim elég homályosak, helyenként hiányosak is. A többiek közül én emlékszem a legkevesebbre, ők jóval többet tudott mondani az ember éveikről, mint én. Ha több időm lenne, biztosan jobban fogalakoztatna ez, de nagyságrendekkel fontosabb kérdések vannak a fejemben, mint az emlék-ügy.

Például, hogy Chris kiszabadítása óta nem hallottunk az ellenségeink felől. Ez nagyon idegesített, pedig éppen hogy nyugodtnak kellene lennem, amiért nem zaklat bennünket a „gonosz” vámpírcsoport. Ben az mondja, hogy ne aggódjak, nincs olyan szerencsénk, hogy megszabaduljunk az ellenségeinktől. Ebben igazat adok Neki, a probléma az, hogyha ilyen sokáig nem jelentkeznek, az azt jelenti, hogy készülnek valamire, valami szörnyűre, amiről még elképzelésem sincs.

Magam előtt láttam Kate arcát, amin jellegzetes, ördögi vigyor terül el. A puszta gondolattól is kirázott a hideg, hogy újból találkoznom kelljen vele, márpedig ez valószínűleg elkerülhetetlen.

Szomorúan sóhajtottam fel, amikor belegondoltam, hogy a harc még jó ideig az életünk része lesz, pedig én nem szeretem az erőszakot…

Hirtelen a folyosó felől közeledő léptek zaja rántott vissza a valóságba. Pár pillanat múlva kinyílt az ajtó, de azon nyomban be is csukódott. A vendégem mögém lépett, és karjait a derekam köré fonta.

            - Mi miatt idegeskedsz már megint, Lucy? – kérdezte lágyan Ben.

            - Ennyire látszik, hogy idegeskedek? – nevettem fel keserűen, miközben elfordítottam a fejem, éppen annyira, hogy lássam.

            - Az arcodra van írva – kuncogta.

            - Már megint az ellenségeink járnak a fejemben – sóhajtottam – Azt hiszem, egyre többet gondolok rájuk.

            - Ne aggódj – suttogta a fülembe – Nem lesz semmi baj. Egyre erősebbek leszünk, hamarosan már felvehetjük velük a harcot.

            - Éppen ez idegesít a legjobban – siránkoztam. – Nem vagyok az az erőszakkedvelő típus, nem tudok örömet lelni a harcban, ellentétben Adam-mel. És én nem akarok csatába kezdeni addig, ameddig nincs velünk Layla.

            - Nem is fogunk addig harcolni, ameddig Layla távol van – jelentette ki.

            - Könnyű ezt így mondani, de nem tudjuk, hogy mikor tör ránk a másik vámpír csoport – aggodalmaskodtam újfent.

            - Jajj Lucy, lassan már üldözési mániád lesz az ellenségeink miatt – forgatta a szemeit.

-         Hát akkor már ennél is őrültebb leszek, és nyugodt szívvel vitethettek be a zárt osztályra. – kiáltottam dühösen, majd kirohantam a szobámból.

Elég erősen csaptam be magam mögött az ajtót, ami hiba volt, mert hallottam, ahogy reccsen egyet a fal.

Nem különösebben törődtem volna azzal sem, ha összeomlik mögöttem a ház, csak rohantam keresztül mindenen, az erdőhöz, a kedvenc fámig. Bosszúsan dobtam le magam a puha fűre, és most úgy éreztem, igazán megsértődtem, pedig ez ritka volt nálam.

Pont Ben-től nem számítottam arra, hogy valami bántó megjegyzést tesz. Csalódtam Benne, mert amikor igazán ideges voltam, és megnyugtatásra lett volna szükségem, akkor Ő egyszerűen megsért. Az is lehet, hogy én reagálom túl a helyzetet, de mostanában ilyen vagyok, kicsit kiszámíthatatlan, és túlreagálós, és ezt nem tudom mivel magyarázni. Talán az elmúlt hetek eseményei tették ezt velem, de remélem, hogy hamarosan elmúlik, mert már kezdtem mindenkinek az agyára menni.

Éppen azon kezdtem gondolkozni, hogy vissza kellene mennem, amikor Ben jelent meg az apró tisztáson, ami a házat az erdőtől elválasztotta. Tisztában volt vele, hogy merre keressen, ugyanis vámpírrá válásom óta ez volt a kedvenc helyem, mindig ide menekültem, bármi baj is ért.

Ben gyors léptekkel közeledett a fámhoz. Közelebb húzódtam a puha kéreghez, úgy éreztem, a fa biztonságot ad. Amikor odaért, nem szólt egy szót sem, csak leült mellém a földre.

Nem tudom, hogy hány órát ültünk ott szótlanul. Én a madarak gyönyörű énekét hallgattam, miközben újra és újra végiggondoltam a helyzetet.

Tulajdonképpen végig azon a véleményen voltam, hogy utálom a vámpírrá válást, és hogy szívesebben lennék ember. Most már tudom, hogy ez nem igaz. Ha nem lettem volna vámpírrá, akkor valószínűleg soha nem ismerem meg Ben-t és többieket. És az, hogy szerelmet és barátokat találtam nekem mindennél többet ért. Mos már Ben-re sem tudtam haragudni, már csak jót mosolyogtam előbbi sértődésemen.

            - Bocsánat, hogy olyan könnyen felkaptam a vizet – suttogtam magam elé.

-         Semmi baj, már hozzászoktam ehhez – válaszolt egy vakító mosoly kíséretében.

Megfordultam, hogy láthassam a gyönyörű arcát. Ben, kihasználva az elmozdulásom, két keze közé fogta az arcomat, és lassan közelített a sajátjával felém.

A lélegzetem felgyorsult, és biztos voltam benne, ha még vert volna a szívem, az is sebes vágtába kezdett volna.

Ahogy ajkaival hozzáért az enyémekhez, egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy hogyan kell levegőt venni, de szerencsémre a vámpírtestemnek nincs szüksége oxigénre.

A csókunkat a szenvedély tüze járta át, és terjedt tovább bennünk mindenfelé, és arra ösztönzött, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Míg Ben a karjaival a derekamat ölelve még közelebb vont magához, addig az én kezeim a hajába túrtak.

A forróság szétterjedt a testemben, eljutva fagyott szívemig, melyet azonnal megolvasztott a melegség, és még ha nem is kezdett újra verni, legalább éreztem, hogy van még szívem.

A szenvedély mellett egy újabb érzés jelent meg, a mérhetetlen vágy, ami olyan hirtelen hasított belém, hogy a tüze szinte felrobbantott belülről.

Éreztem, hogy Ben is egyre szenvedélyesebben csókol.

Hirtelen ledermedtem, nem mozdultam, mint aki pillanatok alatt kővé vált. Ben értetlen arccal húzódott hátrébb, majd kétkedve bámult rám.

            - Lucy, mi a baj? – kérdezte óvatosan.

Hallottam, hogy megszólít. Válaszolni akartam, de nem találtam a hangom. Nem tudtam mi történt, ilyen még sohasem fordult elő.

            - Lucy???!! – kiáltotta egyre aggodalmasabban.

Nem tudtam megszólalni, egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

            - Lucy, Ben! – kiáltotta a nevünket távolról Chris.

Néhány másodperc múlva már láttuk, ahogy ideges léptekkel szalad felénk. Amikor már csak néhány méterre volt tőlünk lassított, sétálva jött tovább.

-         Láttam valamit, igaz, csak nagyon homályosan – szólalt meg, amikor odaért a fa tövéhez. – Egy szőkés hajú srác, amint Lucy-vel rohan valakik elől. Nem látom tisztán, és csak sejtem, hogy menekülnek, de a fiút még életemben sem láttam. Mi lehet ez?

                                                   

Megdöbbentem Chris látomásán, ugyanis az előbb valami leírhatatlanul furcsát éreztem, Olyan volt, mintha egy pillanatát láttam volna jövőnek. Értetlenül meredtem a barátnőmre, miközben próbáltam kitalálni, hogy mi lehet ez az egész.

A szőke srác, akit láttam, más volt, mint mi, embernek nézett ki, és valószínűleg az is lehetett. De hogy kerülök én egy ember közelébe? És hogyan láthattam én egy részletet a jövőből? Hiszen Chris az, akinek látomásai szoktak lenni!

            - Én láttam azt a fiút magam előtt, mintha csak a jövő pár pillanatát érzékeltem volna – böktem ki végül több percnyi hallgatás után.

            - Mi? – kérdezte Ben, akinek az arcáról sütött, hogy nagyon nem érti a helyzetet. – Akkor most mihez kezdessz?

            - Fel kell hívnom Layla-t. Meg kell tudnia magyarázni, hogy mi ez az egész – közöltem, majd elindultam a ház felé.

Odabent felrohantam a szobámba, és elkezdtem keresgélni azt a mobilt, amit Lay adott, mielőtt elment volna.

Szerencsére gyorsan megtaláltam, és rögtön beütöttem a számot, melyet tökéletes vámpírmemóriámmal pontosan megjegyeztem, és vártam.

Mindössze egyet érkezett kicsöngeni a telefonom, amikor meghallottam Layla hangját a vonal túlsó végén.

            - Mi a baj Lucy? – kérdezte idegesen.

            - Honnan tudod, hogy baj van? – vágtam rá egyből, pedig Layla-nak igaza volt, tényleg bajba kerültem.

            - Ha nem lenne, akkor nem hívtál volna – nevetett fel.

           

            - Nem lehetne szó egyszerű udvariassági hívásról? – tréfálkoztam, mert Layla hangja hirtelen elfeledtette velem a bajaimat. Olyan régen beszéltem vele, és úgy örültem, hogy hallom a hangját.

            - Végül is… - kuncogta Lay.

            - Igazad volt, tényleg nem azért hívtalak, hogy a hogyléted felől érdeklődjek – sóhajtottam. – Valami furcsa dolog történt, mintha láttam volna egy villanást a jövőből, amiben egy embersrác szerepelt. Chris-nek is volt egy látomása, melyben valószínűleg ugyanaz a fiú tűnt fel, és éppen menekült velem valakik elől. Layla! Miért láttam én ezt? És hogyan kerülök én egy ember közelébe?

            - Nem tudom – suttogta. – Te egyre különlegesebb vagy…

Ha a furcsa, már-már őrültbe hajló személyiségre lehet azt a szót használni, hogy különleges, akkor egészen biztos.

Gyorsan elköszöntem Layla-tól, majd csalódottam csaptam össze a kezemben az apró készüléket. Arra számítottam, hogy a mentoromtól megtudok valami használhatót, de – mint az esetek többségében – most is tévedtem.

Vettem egy nagy levegőt, miközben a tervem körvonalazódott bennem. Meg kell találnom ezt az embert, bármi áron. Most már nagyon érdekelt, hogy kicsoda, és hogy mi köze lesz hozzám.

Legújabb ötleteim részleteit kidolgozva suhantam le a lépcsőn, majd kilépve a házból egyenesen a hatalmas mélygarázs felé indultam. 

Szépe estét!

Sziasztok!
A friss már kész van, valószínűleg még a héten felkerül :)

Más:
Jelentkeztem Lea novellaíró pályázatára.
Ezen az oldalon elolvashatjátok és szavazhattok a beérkezett alkotásokra: http://almokkaltelivilag.blogspot.com/ 


Puszi
Nóri

14. fejezet

Sziasztok!
Megint itt vagyok, ugyanis már nem bírtam, hogy ne rakjam föl a frisst.
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a 34 rendszeres olvasót, sokat jelent nekem, hogy ennyien olvassák a történetem, bár én a a legjobban azt szeretném, ha ez a komik számában is meglátszana.
Szomorúan láttam ugyanis, hogy ennyi rendszeres olvasó "csak" 5 komit írt, és még a kért nyolcat sem sikerült összehozni.

Ennél a fejezetnél nem szabok komihatárt, de kérlek bennetek, hogy írjatok, mert mint már sokszor említetttem, ez is sokat jelentene nekem.
Jó olvasást!

14. Chris meséje

Türelmetlenül lassítottam újból, immár sokadjára. Most kifejezetten idegesítőnek találtam, hogy én vagyok a leggyorsabb. Minél előbb haza akartam érni. Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy Chris mit látott az ellenség főhadiszállásán. Lehet, hogy lesznek olyan információi, amiket később a saját hasznunkra fordíthatunk, legalábbis ezt szerettem volna.

Végre a többiek is beértek, így megint futhattam, igaz vissza kellett magamat fognom, hogy ne hagyjam le őket.

Megkönnyebbültem, amikor elértük a házat. Az egész út alatt volt bennem egy kevés félelem, aggódtam, hogy mégiscsak utánunk jönnek. Féltem attól, hogy szembe kell velük szállnunk, aminek nem lenne jó vége.

De szerencsére nem így történt. Harcmentesen sikerült hazajutnunk, és ennek nagyon örültem, meg persze annak is, hogy végre hallhatom Chris történetét.

A nappaliba lépve egyből az étkező felé vettem az irányt. Itt még sohasem jártam, mivel nem fogyasztottunk semmiféle emberkaját sem, de ez volt az egyetlen olyan hely, ahol mindannyian elfértünk, és megbeszélhettük a mai nap eseményeit.

Ben felvonta a szemöldökét, amikor az étkező felé mutattam, mert a többiek azt hitték, hogy a nappaliban fogunk tanácskozni. Én csak legyintettem, és leültem az asztalfőre. Lakótársaim követték a példámat, körbeülték az asztalt. Egyik oldalamra Ben ült, a másikra pedig Alicia.

Chris velem szemben foglalat helyet, majd gyorsan körbetekintett, hogy mindenki elhelyezkedett-e már, majd felém pillantott.

Intettem neki, hogy kezdheti a beszédét. Chris nyelt egy nagyot, majd végre megszólalt.

            - Elraboltak – suttogta a távolba meredve. – Az erdő belsejében sétáltam, amikor elkaptak. Még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. A képességem sem segített, mert csak egyetlen perccel azelőtt láttam a szándékukat, mielőtt elvittek. Próbáltam küzdeni, de semmi értelme sem volt. Öten jöttek értem, de nem láttam mindet tökéletesen. A vezetőjük egy hosszú, sötétszőke hajú nő volt.

            „ Ez csakis Kate lehetett” – hasított belém a felismerés, és összerezzentem, ahogy felidéztem magamban azt az estét, amikor először – és tudom, hogy nem utoljára – találkoztam vele.

            - Ez a nő nem a fővezér volt, gondolom annak a helyettese lehetett. Egy nagydarab, izmos férfi is a csoporthoz tartozott, neki parancsolgatott a nő egyfolytában, és ő szó nélkül teljesített mindent.

Nem láttam pontosan, hogy merre visznek. Nagyon gyorsan haladtak, és valószínűleg nem azon az úton mentek, amerre ti. Ismertek egy rövidebbet, ami a legmagasabb hegynél is keresztülment.

 Annyit sikerült megtudnom, hogy a főhadiszállásuknak négy bejárata van. Egy elöl, kettő hátul, és egy oldalt.

Odabent a folyosók labirintusszerűen vannak kiépítve. Direkt azért, hogy aki nem ismeri megfelelően az építményt, könnyen eltévedhessen.

Három emelet van, és egy hatalmas, földalatti pincerendszer. Ott, az alaksorban, vannak a börtönhelyiségek is.

Engem is egy cellába vittek, majd pár órával később átszállítottak az első emeletre, abba a szobába, ahol rám találtatok.

Vallatni vittek oda. Ki akarták nyomozni, hogy pontosan mennyien vagyunk, és milyen képességekkel rendelkezünk, illetve hogy milyen képzést kapunk.

Nem sikerült sokat megtudniuk rólam, de a képességemre rájöttek, mivel az előbb említett nő meg tudja mondani bárkiről, hogy milyen különleges adottsága van.

Viszont van köztük egy srác, aki kifejezetten veszedelmes. Nagyon erős, ráadásul megérzi, ha hazudnak neki. Így amikor nem mondtam igazat, egyből tudatta a társaival, hogy hazudtam.

A csapatnak rengeteg újonca van. Az épületnek az egyik része arra van fenntartva, hogy ott képezzék ki őket.

A szőkés hajú nő felel az újak neveléséért. Hallottam egy beszélgetésfoszlányt, amiből az derül ki, hogy nagyon félnek attól a nőtől, mert terrorban tartja a seregét.

Ők nem állatokon élnek. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy honnan vesznek annyi embert, amennyivel ellátják az ottani vámpírságot.

Rend és fegyelmezettség van közöttük. Az újak hajlamosak összeverekedni a társaikkal, de itt katonasághoz hasonló rend van, a seregen belül senki sem veszekszik a másikkal.

Van egy vámpír, aki a vezérük, de őt nem láttam, de halottam, amit egymásnak meséltek róla, és éreztem a hangjukban a mérhetetlen tiszteletet, amikor a mesterükről beszéltek.

Körülbelül ennyit sikerült megtudnom – fejezte be a beszédét Chris.

Vártam egy töredékmásodpercet, hogy mindenki felfogja a hallottakat, majd megszólaltam

            - Köszönjük Chris – mosolyogtam rá – Ez sokkal több információ, mint amennyit vártunk, és rendkívül hasznos dolgokra is fény derült. Most már sokkal többet tudunk az ellenfeleinkről.

            - Igen Lucy, de ne felejtsd el, ők valószínűleg mindent, vagy legalábbis elég sokat tudnak rólunk, szóval mind az ismereteket, mind pedig a létszámot figyelembe véve ők vannak fölényben – szólt közbe Nate.

- Igazad van – sóhajtottam beleegyezően – De legalább most már mi sem vagyunk teljesen tudatlanok – válaszoltam mosolyogva.

- Te javíthatatlanul optimista vagy – kuncogott.

            - Mi lenne, ha mondjuk, valami kellemesebb dologgal foglalkoznánk? Nekem mára már elegem van a létszámfölényes ellenségből - szólt közbe Cam.

            - Igen, hanyagoljuk mára ezt a témát – helyeseltem. – Gyerünk gyakorolni! – kiáltottam vidáman.

            - Jaj ne! – nyögtek fel egyszerre mindannyian.

            - Dehogynem! Induljatok! – elégedett vigyor terült el az arcomon, miközben kifelé tereltem őket az ajtón, mert így legalább Layla egyik kérését tudom teljesíteni.

Azzal meg majd ráérek később foglalkozni, hogy mit fog szólni a mai akcióhoz, meg Chris elrablásához.

Akárhogy is lesz, reménykedek, hogy most lesz egy kis nyugalom az életünkben.

Hírek

Sziasztok!
Több dolgot is szeretnék közölni.
Először: Már kész van a következő fejezet, de ameddig nem kapok 8 komit, nem fogom feltenni. Bárki bármit mond, nekem az a véleményem, hogy tűrhetetlen, hogy a 30 rendszeres olvasóból eddig 2 írt megjegyést.
Higgyétek el, nem azért nyaggatlak ezzel benneteket, mert nincs jobb dolgom, hanem azért, mert muszáj tudnom a véleményeteket, és ez (egyenlőre) nem megy gondolatátvitellel. Szerintem nem túl megerőltető írni egy fejezethez néhány sort, és még senkinek nem lett tőle semmi baja :)
TEHÁT: komik...


Más:
készítettem egy főblogot, melyen a frissek várható időpontjairól kaptok tájékoztatást.
Oldalt megtaláljátok a bannerjét, de azért belinkelem ide is:
www.vampirenori.blogspot.com


Puszi
Nóri

13. fejezet

Sziasztok!
Hosszú szünet után ismét jelentkezem, és hoztam Nektek végre-valahára a 13. fejezetet. 
Sajnálom, hogy ennyit késett, de remélem megérte várni. 
Egyúttal szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a 28 rendszeres olvasót. Nagyon hálás vagyok Nekik!
Nagyon elszomorít viszont, hogy nem nagyon kapok komikat, azért úgy gondoltam, most én is kipróbálok egy olyan 'játékot', amit már több blogon is láttam, mert nekem nagyon fontos, hogy ismerjem a véleményeteket.
A lényeg az, hogy szeretnék 8 komit, és ha megvan, akkor érkezik a következő fejezet.
Szóval, jó olvasást és komizást.

13. Megszegett ígéret

Álmodozni mindig lehet, más kérdés, hogy valóra válnak-e ezek az álmok.

Nekem az egyetlen vágyam egy kevés nyugalom volt, de ez nem valósulhatott meg. Chris eltűnt. Még nem körvonalazódott meg a végleges tervem a felkutatására, csak egyetlen dolgot tudtam: megtalálom őt, akárhol is van most. Az eddig eltelt idő alatt a barátnőmmé vált, és tudtam, nem hagyhatom a sorsára. Tisztában voltam azzal is, mindezt, amire most vállalkozom, Ő is megtenné értem, ha én lennék a helyében.

Odakint még sötétség uralta a tájat. Ben és én mentünk legelöl. Adam a jobb oldalamon lépkedett, látszott rajta, hogy mennyire ideges. Ezen nem csodálkoztam, hiszen mind nagyon aggódtunk Chris miatt.

Rohanva vágtunk át a fekete homályba burkolózó erdőn. Nem tudtam, merre tartunk, csak futottunk amerre az ösztöneink vittek.

Egyfolytában kerestem valamit, talán a megoldást a fejemben, aminek a segítségével hamarabb megtalálhatnánk Christ.

            - May! Hol van Chris? –fordultam fekete hajú barátnőm felé, eszembe jutva, hogy van egy olyan vámpír közöttünk, aki képes megmondani mások pontos tartózkodási helyét.

            - Át kell mennünk az északi hegyeken, majd egy sík területen, utána pedig egy újabb erdőn – magyarázta May – Szerintem elrabolhatták, mert magától nem hiszem, hogy ilyen messzire elmenne.

May-nek magában kellett volna tartania a véleményét, ugyanis Adam már alig bírta fékezni az indulatait.

Láttam rajta, mekkora erőfeszítést igényel a részéről, hogy az erdő egyben maradjon.

            - Menj te előre, May – utasítottam – Te úgy is tudod az utat.

Bólintott, majd a csoportunk elejére sietett. Mindannyian követtük őt, tovább a hosszú utunkon.

Ahogy számolgattam az időt, rájöttem, egy napba is beletelhet, amíg odaérünk. Ez elég sok idő, ha azt nézzük, hogy Chris-t fogságban tartják, márpedig ez a legvalószínűbb lehetőség, ami az agyamban megfordult.

Nem tudtam, hogy mit fogunk csinálni, ha egy nálunk nagyobb ellenséges csapattal találkozunk.

Egy dolog biztos: Nem szabad hagynom, hogy harcra kerüljön a sor, mert erre mi még nem állunk készen. Ötletem sem akadt, hogyan szabadíthatnánk ki Chris-t, csak reménykedtem, hogy időben odaérünk, és senkinek sem esik bántódása.

Idegesített a tempónk. Ennél sokkal gyorsabban haladnék, ha egyedül indulok el. Arra már sikerült rájönnöm, hogy a többiek mind lassabbak, mint én.

Magamban zsörtölődtem emiatt, amikor hirtelen megláttam valami furcsát.

May csak állt egy helyben, pont úgy, mint Chris, amikor látomása van; földbe gyökerezett lábakkal, és elhomályosult tekintettel.

            - May! Mi a baj? Mi történt? – léptem mellé idegesen.

Mindenki May köré gyűlt, pattanásig feszült idegekkel várva, mit mond.

Éreztük, valami változott a helyeket illetően.

Az aggodalom tüze olyan erővel égett bennem, mint még soha eddig a vámpírlétem ideje alatt.

Nem élném túl, ha újdonsült barátnőmnek bármi baja esne, ráadásul Layla-nál sem tudnék elszámolni.

Most először haragudtam Lay-re. Nem kellett volna a helyettesének kineveznie.

Az összes felelősség az enyém, és bárkinek bármi baja is lesz, azt nekem fogják felróni.

Ezzel a ténnyel megbirkózva kell lelket öntenem a társaimba, és bátorítanom Őket.

Úgy éreztem, ez már meghaladja a képességeimet. Ez nekem már sok. Könyörgőén néztem May-re, hogy mondja el, mi változott.

            - Már nem látom, hogy hol van Chris. Nincs rajta a képzeletbeli térképemen, amin bárki tartózkodási helyét látom. Nem tudom, mi történhetett, és azt se, merre menjünk tovább – suttogta tehetetlenül, semmibe meredő tekintettel.

            - Nem! – ordította el magát Adam.

Láttam, hogy muszáj mondanom valamit, mielőtt kitör a balhé, bár még magam sem tudtam, mivel kellene lenyugtatnom Adam-et.

            - Nyugalom. Arra nem gondoltok, hogy Chris valaki olyan közelében van, aki az enyémhez hasonló képességgel rendelkezik? Szerintem lehetséges. Mindenesetre, most arra megyünk, amerre May a legutoljára látta Chris-t. – jelentettem ki határozottan, mint ahogy egy vezetőhöz illik, bár egy cseppet sem éreztem magam annak.

            - Lucy-nek igaza van! – küldött felém egy bátorító pillantást Ben. –Én jó ötletnek tartom.

            - Akkor ne vesztegessük az időt! Minél előbb szét akarom tépni azt, aki képes volt elrabolni Chris-t! –vicsorgott Adam.

Újból szaladni kezdtünk. Én továbbra is közvetlen May mögött haladtam, és reménykedtem, hogy ő legalább tudja, merre megyünk.

Mindig is szerettem a futást, de most nem volt annyira felszabadító, mint máskor. Most újabb és újabb gyötrő gondoltatok lepték el az agyam, kihasználva azt, hogy nem kell figyelnem a mozdulataimra.

Annyira féltettem Chris-t, hiszen olyan törékeny, apró, szeretnivaló lány. Egy kicsit vigasztalt az a tudat, hogy nehéz lehetett legyőzni, hiszen látja előre az ellenfeleinek a tervét, és nagyon fürge.

Mégis kínzott az a fájdalmas érzés, hogy bármi baja eshet, ráadásul nem haladunk valami gyorsan.

May néha lassított pár pillanatra, hogy ellenőrizze, jó irányba megyünk-e.

Mióta vámpír lettem, most először éreztem lassúnak az idő folyását, de közben mégis sebesen száguldott velünk a végkifejlet felé.

Lomhának tűnt, amikor azon idegeskedtem, hogy mikor érünk már oda. Gyors volt akkor, amikor eszembe jutott, mennyi óra van már a hátunk mögött.

Néha, lopva körbenéztem a többiek között. Mindenki próbálta leplezni az aggodalmát. Sajnáltam őket. Rövid idő múlva lehetséges, hogy mégis harcolnunk kell, és annak nem lesz jó vége.

De nem volt szabad pánikolnom, hiszen nekem kell majd a többieknek erőt adni, és vezetni őket. Ott, abban a helyzetben pedig nem előny, ha én magam idegesebb vagyok, mint ők együttvéve.

Szinte bármit megadtam volna azért, hogy Layla is velünk legyen úticélunk végénél. Ő tapasztaltabb, mint mi kilencen.

Lehetetlent kívántam. Nem tudtam, hogy merre jár, csak abban voltam biztos, most nekem kell helyettesítenem őt, meg kell próbálnom jó vezetőként viselkedni, ami egyre nehezebben ment.

Alkonyodott. Ez azt jelenti, hogy már majdnem egy napja futottunk.

Automatikusan szedtem a lábamat May mögött, és most már csak arra koncentráltam, hogy tartalékoljam a lelki erőmet, ami nálam nem volt egyszerű feladat.

Pár óra múlva már éreztem, közel vagyunk a célunkhoz. Átszeltük a hegyeket és a hosszú síkságot, most a fenyőerdő került sorra.

Hirtelen - egyszerre May-jel - megtorpantam. Azt hittem káprázik a szemem, mert egyik pillanatról a másikra egy óriási építményt került elénk.

A többiek is megálltak mögöttünk, ők is tátott szájjal, csodálkozva bámulták a semmiből elénk termett épületet.

Hatalmas volt, és szürke, a lemenő nap fényétől csillogott a borítása. Ablakot nem nagyon láttam rajta. Előtte több méter magas drótkerítés húzódott, mintha evvel meg lehetne védeni a vámpíroktól ezt a helyet.

Ez az egész egy katonai kiképzőbázisra hasonlított, ha emberi emlékeim nem csaltak.

Még én ezt az erődöt bámultam, a többiek szépen lassan körém gyűltek.

            - Lucy! Szerinted mit csináljunk? – kérdezte halkan Nate.

            - Feltétlenül be kell mennünk. Úgy érzem, itt van a közelben Chris – suttogtam magam elé.

Nem tudom, hogy miért bíztam ennyire vakon a megérzéseimbe. De az ösztöneim azt súgták, be kell mennünk. Layla is mindig arra tanított, hogy hallgassak a megérzéseimre, én pedig jó tanítványként akartam viselkedni…

            - Lehet, hogy nem jó ötlet, mivel nem tudjuk, hogy hányan vannak bent – figyelmeztetett Lotti.

            - Azt akarod mondani, hogy hagyjuk a sorsára Chris-t? –sziszegte dühösen Adam.

            - Nem, de talán először át kellene gondolnunk, hogy mit akarunk csinálni, mert ha csak esztelenül rohanunk, akkor minket is elfognak, azzal pedig nem segítünk Chris-nek – magyarázta Lotti.

            - De azzal se segítünk neki, ha csak itt állunk, és azon töprengünk, vajon számunkra mi lenne a legjobb - vágott vissza Adam. – Ki tudja, hogy mi csinálnak szegénnyel odabent – hajtotta le a fejét.

            - Mindkettőtöknek igaza van. – jelentettem ki, mivel nem akartam most még az igazságosztó szerepkörét is magamra vállalni – Villámgyorsan átgondoljuk, hogy mit is akarunk tenni, utána pedig cselekszünk. Szerintem az lenne a legjobb, ha keresnénk egy olyan területet, hol feltűnés nélkül be tudunk slisszolni, az után meg majd elválik, hogy hogyan tovább.

Újra mindenki az óriási épületet kezdte tanulmányozni. Próbáltunk valami bejáratféleséget találni a túlméretezett fémdobozon.

Nem mehettünk közelebb, mivel itt-ott őrök álltak, szemmel tartva a kapukat.

Most már biztos voltam benne, hogy ez valami hadivámpír-kiképzőközpont, mivel az őrök is a mi fajtánkból valóknak tűntek.

Úgy lapultunk a fákhoz, hogy még véletlenül se vegyenek észre bennünket.

Megtaláltam az ideális pontot, ahol bejuthatunk anélkül, hogy magunkra vonnánk a figyelmüket.

Nagyon óvatosnak kellet lennem, hogy ne vegyenek észre. Tépelődtem magamban, hogy helyesen cselekszem e, de jobb ötletem nem volt abban a pillanatban.

Először én ugrottam át a kerítésen, majd sorban utánam a többiek.

Gyorsan rohantunk át a kihalt udvaron, egyenesen az egyik ajtóig, amit szerencsénkre nyitva találtunk.

Belépve, csak kihalt folyosókat és lépcsőket láttunk. Az épületnek ezen a részén teljes csend honolt, csak távolabbról hallatszottak zajok.

Intettem, hogy arrafelé induljunk, amerről a hangok jöttek.

A sivár folyosók olyan hosszúak voltak, mintha csak a végtelenséget akarnák elérni.

Lassítottunk, mikor a zajok felerősödtek, minden megtett méter után közelebbről hallottuk. Lépések és halk beszédhangok keveredtek össze, de már biztos voltam benne, hogy nincsenek itt emberek, mivel szívdobogásokat nem hallottam.

Csendes osonásunk közben, a folyosó véget ért, onnan két irányban lehetett tovább haladni.

            - Az lenne a legjobb, ha kettéválnánk – javasoltam – Ben, Adam, Alicia, Nate, és én megyünk balra, Pete, Lotti, May és Cam pedig jobbra.

Legnagyobb meglepetésemre, a többiek egyetlen szó nélkül követték az utasításaimat.

A csoport másik része May-jel az élen jobbra mentek, rövidesen már el is tűntek a szemünk elől.

Mi balra indultunk, még beljebb az épületben. Már kezdett furcsává válni, hogy nem láttunk eddig a kinti őrökön kívül még senkit.

A nekünk jutó folyosó egy teremben ért végett, aminek az egyik fala félig üvegből volt. Nem véletlen. Innen tökéletes kilátás nyílt a szomszédos helyiségre, de az ott lévők valószínűleg nem láthattak minket, ezért nem vettek még észre.

Ebben a szomszéd teremben az ajtó mellett egy Adam-hez hasonlóan nagydarab testőr állt, egy asztal előtt pedig egy jól öltözött férfi ült, a háta mögött pedig egy újabb testőr.

Felszisszentem, amikor észrevettem, hogy Chris is ott van. Ő az asztal túloldalán ült, úgy tűnt, vallatni próbálják. Az arca fájdalmas grimaszba torzult.

            - Chris! – kiáltott fel Adam, majd áttörte a szobákat elválasztó üvegfalat.

A francba! Nem lehet, hogy ennek is ennyi esze van! Még csak meg sem beszéltük a tervet! – szitkozódtam magamban.

Csak álltam és bámultam, ahogy Adam átugrik a másik helyiségbe, ahol azonnal kitört a verekedés.

Nem volt más választásom, Adam nyomába ugrottam, és jeleztem a többieknek, hogy kövessenek.

Most már biztos voltam abban, hogy nem tudom megtartani a Layla-nak tett ígéretemet. Még hogy ne harcoljunk az ellenséggel! Éppen azt csináljuk! De legalább azért igyekeztem életben maradni, hogy majd kimagyarázhassam magam nála.

Mi Chris-szel együtt hatan voltunk ott, ők hárman, úgyhogy esélyük sincs, kivéve, ha erősítést kapnak valahonnan.

Nem volt időnk tétlenkedni. Míg Adam a jólöltözött férfinek esett neki, addig Ben és Nate egy-egy testőrrel kezdtek verekedni.

A zajra még ketten bejöttek. Chris, Alicia és én egyből feléjük fordultunk. Villámgyorsan megragadtuk, majd hihetetlen erővel a falhoz vágtuk őket, amely a hatalmas erő hatására óriási csattanással beomlott.

Féltem, hogy ez már túl hangos volt, most már csak idő kérdése, mikor érkezik ide a vámpírsereg többi tagja.

Meglepetésemre nem láttam senkit se közeledni, így már kezdtem elkönyvelni a győzelmünket, amikor egy újabb testőr érkezett, aki megragadta a lábam, és megpróbált elrántani.

Igyekeztem kiszabadítani a lábam az erős kezek szorításából, de ez nem ment könnyen. Belekapaszkodtam a falba, hátha így gyorsabban ki tudom húzni a lábam. Ez hiba volt, ugyanis a támadóm újból megrántott, és ez a falszakasz is egy hangos reccsenéssel leomlott.

Szerencsémre megjelent Ben, és letépte rólam a támadómat, majd félelmetes képességét próbálta ki rajta, így időt nyertünk a meneküléshez.

Hálás voltam, hogy közbelépett, mert ha nem segít, akkor valószínűleg a helyiség többi része sem marad egyben.

Sietnünk kellett, mert tudtam, rövid idő kérdése, hogy elkapjanak bennünket. Csak sejtettem, hogy a csoportunk másik fele merre mehetett, és reméltem, ők nem keveredtek harcba.

            - Azonnal induljunk vissza! Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan érkeznek a többiek is! – kiáltottam – Az üvegfal felőli folyosón menjünk!

Rohanni kezdtem, mögöttem a többiekkel, a főfolyosóra, és már majdnem a bejáratnál tartottunk, amikor az utunkat állta néhány vámpír.

Három férfi és két nő nézett velünk farkasszemet. Egy vörös-szőke hajú lány morogva ugrott elém, de én gyorsan kikerültem, hátulról elkaptam és őt is elhajítottam jó messzire.

Láttam, hogy mindenki hasonlóan cselekedet, ezért a következő pillanatban már újból futni tudtunk.

Az ajtónál várt a csapatunk másik része, akiknek látszólag semmi bajuk sem esett.

Annyira gyorsan szaladtunk, ahogyan csak a lábaink bírták az iramot, mindenki minél előbb ki akart kerülni erről a helyről.

Szinte egyszerre ugrottunk át a drótkerítésen, majd egy jó ideig megint csak rohantunk, mint az űzött vadak.

Amikor már olyan távolságba kerültünk a vámpírbázistól, hogy nem láthattak, és nem érhetek utol minket, megálltam, és szembe fordultam a többiekkel.

            - Adam! Ez most mire volt jó? – förmedtem rá.

            - Mire gondolsz, Lucy? – értetlenkedett Adam, pedig szerintem pontosan tudta, hogy miről beszélek.

            - Anélkül hogy átgondoltuk, vagy megbeszéltük volna a tervet, te berontottál abba szobába, ahol Chris-t tartották. Van fogalmad arról, hogy sebezhetővé tettél bennünket? Egy csapat vagyunk, és itt nem cselekszik senki sem anélkül, hogy megbeszélné a többiekkel. Mindannyiunknak baja eshetett volna, ha abban a percben többen vannak a szoba közelében. Nem is gondoltál rá ugye, hogy ezzel a társaidat is veszélybe sodortad!! – dühöngtem fennhangon.

            - Elnézést, én tényleg nem gondoltam rá, hogy esetleg nektek is bajotok lehet. – mentegetőzött Adam.

            - Hát azt tudom. – vetettem oda foghegyről, magamban pedig fortyogtam a dühtől.

Ben látta rajtam, hogy mennyire felidegesített ezzel a húzásával Adam, ezért gyorsan odalépett hozzám, és magához ölelt.

            - Nyugodj meg, Lucy! Ha te lettél volna Chris helyében, egészen biztos vagyok benne, hogy én is hasonlóan cselekedem. Ne hibáztasd szegény Adam-et! Végül is az a fő, hogy mindannyian jól vagyunk – duruzsolta a fülembe, és nem tudom miért, de máris megnyugodtam.

            - Rendben – bontakoztam ki Ben karjaiból. – Most elnézem neked, de remélem azért legközelebb jut időd gondolkozni is, mielőtt bajt hozol mindenkire – fordultam Adam felé.

Beleegyezően bólintott, majd Chris-t kezdte faggatni.

            - Chris, drága, mi történt? És egyáltalán hogy kerültél ide? – kérdezte lágyan a szerelmétől

            - Majd otthon elmesélem, ez egy hosszú történet… - suttogta Chris.

Reméltem, hogy Chris fogalomtárában a „hosszú történet” nem egyenlő a „szomorú történet”-tel.

Sietve indultam el, egyrészt, mert nem akartam, hogy utolérjenek minket az ellenfeleink, másrészt pedig mielőbb hallani akartam Chris beszámolóját.

A csillagos éjszakai égbolt alatt rohanva azért fohászkodtam némán, hogy ne akarjanak bosszút az ellenségeink, és hogy Layla megbocsájtson azért, mert megszegtem az ígéretemet.

 (KOMIK!)

Szavakat a díjak helyett

Egyetértek Beninával. Aranyos ez a díjküldözgetős dolog, de előbbb vagy utóbb minden blog megkapja ezeket a díjakat. Szerint mindneki megérdemli, aki bármit is alkot, és kicsit is foglalkozik a blogjával :)  Köszönöm azoknak, akik eddig megtiszteltek a díjakkal (ezeket kinthagyom a blogon), de innentől kezdve nem küldöm tovább őket. Szerintem is többet ér néhány komment, mint a folytonos díjküldözgetés (ezzel nem szeretnék senkit se megbántani). A kérdések általában mindig ugyanazok, ezekre a válaszokat megtalálhatjátok az előző bejegyzéseimben. 

Ha többet szeretnék megtudni a kampánnyal kapcsolatban látogassatok el benina oldalára :)

Puszi: Nóri

Újabb díj

  Ez a díj, csak a legjobbaknak jár !

Szabályok:
1. Tedd be a logót a blogodba!

2. Nevezd, meg akitől kaptad!

3. Add tovább 3, legfeljebb 5 emberkének!

Köszön szépen, Join!

Ezeknek a blogoknak adom a díjat:

Henci

Abigel

Ella

Donna

Atyus