Ajándék novella

Azzal kell kezdenem, hogy KÖSZÖNÖK mindent!
Köszönöm a 44 rendszeres olvasót, és a 10000 látogatót!
Kimondhatatlanul hálás vagyok ezen számok eléréséért!
Köszönöm az olvasóim támogatását az utóbbi fél évben. Mert igen, a blog már több mint fél éves!
Köszönöm a kommenteket, és köszönöm a "csendes olvasóimnak" is, hogy nyomom követik a blogot. 
És bár egy neház időszakomban ritkán volt friss, innentől kezdve két hetente kaptok egy fejezetnyi olvasnivalót!


És most a meglepetés novelláról: Layla múltja a fejemben szinte történetként van kész, és a VW későbbi fejezetében ezen kívül még elég sok dologra fény fog derülni.


Írói megjegyzés: A novellában szereplő Kate egyezik a VW 6. fejezetében találhatóval. Némely dolgoknak, például a naplóírásnak később nagy jelentősége lesz.

Jó olvasást! Komiknak örülök!

A múlt hagyatéka

Jelenetek Layla életéből

Valamikor a 18. század végén

Fáztam. Olyannyira, hogy a testem önálló életre kelve remegett a kövön.

Az eső nagy, kövér cseppekben hullott, ezzel még jobban lehűtve a levegőt. A kicsiny utcában senki sem járt akkor. Olyan elhagyatott volt, mint én.

A térdeimet átkarolva igyekeztem a lehető legkisebbre összegömbölyödni. Lehunytam a szemem, pedig biztos voltam benne, hogy nem tudok majd elaludni.

Ki akartam zárni magamból a világ többi részét. Egyedül akartam lenni a fejemben a fájdalmammal.

Tudtam, hogy hiába. Semmitől sem lesz jobb.

És mégis mi lesz velem ezután? Az emberek nem fogadnak be majd maguk közé.

Egy tizennyolc éves lány elárulva, aki könnyező szemekkel kuporog egy mérhetetlenül koszos, büdös, szűk, elhagyatott utcácskában.

Mindenki utálkozva fog rám nézni, aki csak elmegy mellettem.

Tűnődve bámultam egy szürkeszínű patkányt, amely gyorsan szaladt keresztül az egyenetlen kövezésű úton, hogy mielőbb a rejtekhelyén legyen.

Kifejezetten irigyeltem ezt az állatot. Neki legalább családja és menedéke van.

Nagyot sóhajtottam. Én mindenemet elvesztettem. Már-már automatikusan pörgettem vissza magamban a múlt eseményeit.

Meg akar csókolni, láttam a szemeiben. Az arcomat halvány pír öntötte el, mire Ő csak elmosolyodott.

Hosszú, uszályos szoknyámat óvatosan fogtam meg, hogy leterítsem magam köré, a szökőkút peremére.

Mikor újból felnéztem, az arcunk közötti távolság csupán néhány milliméterre csökkent. A szívem egyre hevesebben dobogott. Még sohasem éreztem így ezelőtt.

Ő óvatosan végigsimított az arcomon, ezzel kisöpörve egy oda nem illő tincset. Lassan még közelebb hajolt. 

A mellkasom hirtelen emelkedett, majd még gyorsabban zuhant vissza, majd amikor az ajkaink végre találkoztak, felhagytam a levegővétellel.

Ijedten észleltem, hogy ez nem vezet jóra, így már éppen elkezdtem volna beszívni az életet adó oxigént, amikor egy távoli hang a nevemen szólított.

- Layla kisasszony! Merre van? – kiáltozta Mrs. Johnson.

Kétségkívül ez volt a legszebb emlékem. Még most is kellemes bizsergés öntött el, ahogy a szerelmemre gondoltam.

Borzongás futott végig rajtam, ahogy újból a sötét, nyirkos utcát láttam magam előtt a kastély parkja helyett.

Sötét hajam egy csomóba tekeredett össze, vizesen tapadva a hátamra. Arrébb akartam söpörni, hogy ne fázzak annyira, de spóroltam a maradék erőmmel, így inkább nem mozdultam.

Nemrég mindenemet elvesztettem. A családom hirtelen, szinte egyik napról a másikra teljesen elszegényedett. Mindezzel még megbirkóztam volna, csakhogy a szüleim hazafelé tartó fogatára néhány vandál fegyverrel támadt rá. A szüleim kívül a kocsiban utazott még a szerelmem, és annak nővére, aki a legjobb barátnőm volt. Mindannyian meghaltak.

A tragédia után teljesen magamra maradtam. A kastélyunkat az összes holminkkal együtt apám adósságai miatt elárverezték, én pedig egész egyszerűen az utcára kerültem. Ez a kettő már túl soknak bizonyult a számomra. Nem tudtam megbirkózni egyszerre a szeretteim halálával és a hajléktalanná válással is.

Egyre hidegebb lett a levegő, és az eső is egyre hevesebben záporozott. Nem tudtam meddig, hogy meddig leszek itt.

Semmit sem tudtam, csak azt, hogy még élek.

Egyelőre.

Nem tudtam belefeledkezni az emlékeimbe, mert féltem, hogy ennél is nagyobb fájdalmat okozok vele magamnak.

Az utca pocsolyáit gyors léptek kavarták fel, melyek sebesen kopogtak a vizes kövön. Ez csak azért lepett meg, mert az utóbbi órákban senki sem járt erre.

A léptek egyre közeledtek, s bár szokatlanul ruganyosak voltak, meg tudtam állapítani, hogy egy ereje teljében lévő férfihoz tartozhatnak.

Még kisebbre húztam össze magam. Nem akartam, hogy észrevegyen. A szemeimet lehunytam, és magamban imádkoztam, hogy az idegen haladjon el mellettem anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rám.

Volt esélyem rá, hogy ne vegyen észre. Az utca emberi szemmel áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott, és ha nem mozdulok meg, kizárt, hogy meglásson.

Valamiért mégis rossz előérzetem támadt, és néhány másodperc múlva kiderült, az érzékeim nem hagytak cserben.

A léptek vészesen közelítettek, de ahelyett, hogy változatlan ritmussal elhaladtak volna mellettem, lelassultak, majd megszűntek.

- Kisasszony! Mit keres ilyen késői órán, és ilyen ítéletidőben kint az utcán? – vont kérdőre egy szokatlanul bársonyos hang.

Nem válaszoltam. Arra neveltek, hogy az utcán mindenféle jött-mentekkel ne álljak szóba.

- Hallja kisasszony? Jól van? – kiáltott rám.

Úgy tűnt, muszáj lesz válaszolnom valamit, és ha szerencsém van, sikerül lerázni.

- Jól vagyok. Semmi köze ahhoz, hogy mit keresek itt! - feleltem kimérten, de még mindig nem néztem fel, csak az utca kövét bámultam.

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van – jegyezte meg. –Talán segíthetnék… - itt hatásszünetet tartott, várva a válaszom. Éreztem a tekintetét magamon.

Végre rászántam magam, hogy felnézzek az idegenre. A csodálkozástól kikerekedett a szemem, és kellett néhány másodperc, amíg rendezni tudtam az arcvonásaimat.

Az előttem álló férfi a húszas évei közepén járhatott. Gyönyörű krétafehér arca szinte világított a sötétben. A szemei mélyfeketén csillogtak, sötétbarna haját elegánsan fésülte hátra.

Drága, fekete kabátot viselt, melyről még azt is sikerült megállapítanom, hogy melyik szabó készítette.

Régebben nagyon profi voltam az ilyesmikben. Fejből soroltam az állam legjobb szabóinak, tervezőinek a nevét.

Akkor még drága, divatos, gyönyörű ruhákban sétálgathattam a kastélyok parkjaiban.

Sajnos mostanra mindez távoli emlékké vált.

Ha a gyönyörű idegen nem állna várakozva alig egy méternyire előttem, valószínűleg keservesen felsóhajtanék. Az idő kegyetlen szele továbbsodort mindent, ami valaha is jelentett valamit a számomra, és most szinte fájt az egyedüllét.

- Még a nevét sem tudom – suttogtam. Továbbra is azt akartam, hogy a hangon ridegen csengjen, de ahogy belenéztem a szemeibe, a gondolataim teljesen összekavarodtak.

- Asbertnek hívnak – válaszolta. A hangja olyan gyönyörűen csengett a kihalt utcácskában is. A kiejtése is tökéletes volt, már-már valószerűtlenül hibátlan. – Szabad megtudnom a kisasszony nevét? – érdeklődött udvariasan.

- Layla – feleltem egyszerűen és halkan. Még a nevemet sem volt erőm rendesen kimondani. Valahogy már nem tűnt ez sem olyannak, mint régen. Amikor egy-egy bálon vagy teadélutánon bemutattak valakinek, a nevem mindig előkelően csengett, olyan magabiztosan, mint amilyen én is voltam egykoron.

- Kérem, jöjjön velem, Layla kisasszony! Szörnyű idő van idekint, nem fagyoskodhat tovább ezen a nyirkos, hideg helyen – kérlelt.

Egyszerűen nem tudtam ellentmondani ennek a gyönyörű hangnak. Összeszedtem minden eddig tartalékolt erőm, majd feltápászkodtam a földről. Az utca köve túlságosan vizes volt, én pedig nem számítottam erre. Éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyom, és arra gondoltam, hogy a következő pillanatban el fogok esni.

Valószínűleg ez is történt volna, ha két erős kar nem nyúl utánam, hogy elkapjon. Amikor megint úgy éreztem, hogy stabilan meg tudok állni a lábamon, fészkelődni kezdtem.

Arra számítottam, hogy elenged, de továbbra is erősen tartott, már-már illetlenül közel magához.

Ijedten állapítottam meg, hogy a lábam legalább tíz centire van a talajtól. A férfi nagyon jó erőben lehetett, különben nem tudna ilyen sokáig a levegőbe emelni.

Rossz előérzeteim egyre erősebben ostromoltak, amikor Asbert még mindig az utca köve fölött tartva engem, meglehetősen gyors tempóban indult el abba az irányba, ahonnan érkezett.

Nem tudtam, miért ilyen különleges Asbert. A lényem egy része egyre erősebben sugallta, hogy meneküljek, bár az erős karok fogságából kizárt, hogy egykönnyen szabadulni tudnék.

Elhatároztam, hogy várok. Kíváncsi voltam rá, hogy mit akarhat a gyönyörű férfi.

Néhány évvel később

Kate hosszú szőke haja vadul lobogott, miközben a lány a házhoz rohant. Amint beért, szótlanul foglalt helyet a mellettem lévő karosszékben, miközben mélyfeketén szikrázó szemei engem méregettek.

- Már megint titkolsz valamit a barátnőd elől, Lay – szólalt meg végre. A hangja rosszalló volt, sohasem szerette, ha nem mondok el neki valamit.

- Nem titkolok semmit – sóhajtottam fel unottan.

- Remek hazudozó vagy Layla, de engem nem tudsz átverni – jelentette ki elszántan. Szóval mondd meg, hogy mi van közted és Gordon között.

- Nevetséges vagy, Kate!– bosszankodtam.

Az utóbbi két hétben barátnőm szüntelenül ezzel üldözött. Olyan sok minden változott röpke három év alatt.

Miután Asbert vámpírrá változtatott, megismerkedtem Kate-tel és Jamesszel is. Boldogan éldegéltünk egy kis ideig, majd csatlakozott hozzánk Gordon. Onnantól kezdve tökéletessé vált számomra minden.

Emberi emlékeimen keresztül a volt szerelmem képe annyira elhalványult, hogy teljes egészében teret engedett egy új viszonynak.

Viszont még nagyon kezdetleges volt az egész, korainak tartottam, hogy Kate-nek beszámoljak róla. Bár legnagyobb bosszúságomra legjobb – és egyben egyetlen – barátnőm már tudomást szerzett mindenről. Hiába is próbálnám tagadni, nem sikerülne félrevezetni Kate tökéletes érzékeit.

A naplómban már mindent kiírtam magamból ezzel kapcsolatban. Őrült dolog volt egy vámpír részéről megörökíteni az öröklét minden napját, de én örömömet leltem benne. Bíztam benne, hogy egyszer valaki a kezébe veszi, könyvként fog elé terülni a sorsom, és izgalmas regényként olvassa majd azt.

- Tudod, hogy nekem elmondhatod – kérlelő hangnemre váltott, tudta, hogy az új taktika meghozza az eredményét.

Nagy levegőt vettem, felkészülve a beszámolómra, majd suttogva elkezdtem.

- Azt, hiszem, teljesen beleszerettem…

Kate sötét szemei izgatottan csillogtak, miközben elmeséltem neki a részleteket.

Néhány évtized múlva

Mérhetetlen kín, düh, és bosszúvágy söpört végig rajtam egyszerre. A felfoghatatlan tény, hogy Gordon nem létezik többé, úgy hatott, mintha lyukat ütöttek volna a mellkasomban. Nem tudtam rendesen lélegezni sem. Üresnek éreztem magam, üresnek és értelmét vesztettnek.

A legrosszabb az egészben Kate ördögi vigyora volt, miközben az én fájdalomtól eltorzult arcomat figyelte.

James tettestársként állt mellette, és bár ő nem vigyorgott, közönyével szintén nagy fájdalmat okozott.

- Ezt a tökéletes Layla sem sejthette, pedig a mester kedvence volt – gúnyolódott Kate. – Tudod, drága barátnőm, mindig is vakon bíztunk Asbertben, s cserébe ő semminek nézett minket. Azt hittem, hogy az ő világnézetei bizonyulnak igaznak, de nemrég akadt egy kedves illető, aki elmagyarázta nekünk a valódi helyzetet. Layla, amiben eddig hittünk, az nem létezik. Asbert csak áltat minket, és azt követeli, hogy haljunk meg az ő képtelen elméleteiért, miközben ő a kisujját sem mozdítja. Gordon túlzottan elszánt volt, ezért véget kellett vetnünk az életének, mielőtt még az új barátainkra tör. Sajnálattal látom, hogy téged sem tudlak meggyőzni, hogy csatlakozz hozzánk. Tudod, az életedet meghagyjuk, mivel nem lennék képes megölni egy régi barátnőmet, de ha később sem gondolod meg magad, sajnos egyszer végeznem kell veled. Az új Mesterem azt szeretné, ha mielőbb elkapnánk Asbertet. Sajnos – mint tudjuk – ő egy kivételesen tehetséges vámpír, ez egyik Alapító, így nem lesz egyszerű elfogni, megölni pedig még kevésbé. De úgy látom, gondolt rád is. Milyen aranyos. Megóvja a kedvenc tanítványát. Az a vacak medál egyelőre túl sok erőt ad neked, hogy bármit is tudjak veled kezdeni, de – mint már említettem – nem lesz ez mindig így.

Míg Kate monológját hallgattam, a bosszúvágy teljes egészében elködösítette az agyamat. Semmi mást nem akartam, mint holtan látni egykori legjobb barátnőmet.

Egyik felem viszont legbelül keservesen sírt. Fájt neki, hogy az a személy árulta el, akiben régebben teljesen megbízott.

A fájdalmat azonban néhány pillanat múlva alig éreztem. A bosszúvágy nem hagyott helyet másnak. Nem tudtam többé Kate-re barátnőmként tekinteni. Már korábban megfogalmazódott elhatározásom most szilárd formát öltött: megbosszulom Gordon halálát.

Két évszázad múlva

- Layla, te is tudod, hogy csak egy módon győzhetjük le őket – mondta valamivel szelídebben Asbert.

Tudom, de annyira megerősödtek, hogy kizárt, hogy végezni tudjunk velük – motyogtam. Elszomorított az a tény, hogy ők napról napra többen lesznek és erősödnek, míg mi már lassan két évszázada csak tervezgetünk.

- Mi ketten biztos nem – közölte a Mesterem.

- Mire gondolsz? – vontam össze a szemöldököm. Annyit én is tudtam, hogy ketten kevesek leszünk ehhez, hisz ők már legalább harmincan vannak.

- Egy sereget kell létrehoznod – jelentette be, s szavai nyomatékosításaképpen egy apró mozdulattal felém fordult.

- Mit?! – kiáltottam fel értetlenül.

- Ez az új feladatod; átváltoztatsz embereket vámpírrá, majd harcost képzel belőlük – magyarázta türelmesen.

                                                                                                                                    

Ezen elgondolkoztam. Nem is olyan rossz ötlet. Csak így bosszulhatom meg múltbeli sérelmeimet. És ez egyszer nem fogom futni hagyni se Kate-et, se a vérszomjas mesterét.

Asbert látta rajtam, hogy tetszik az ötlete, így mosolyogva folytatta.

- Már a jövő héten el is kezdheted.

Tökéletes. Elérkezett az én időm.

A Vampire’s War c. történet kezdetekor…

Tudtam merre keressek megfelelő lányt, bár még nem gondoltam át teljesen, hogy milyen is legyen.

A lánynak, akit először átváltoztatok intelligensnek és talpraesettnek kell lennie. Azt még nem tudtam, hogy mindezt hogyan fogom megállapítani emberként róla.

Nagyon reméltem, hogy az utóbbi több mint kétszáz évben sikerült szert tennem olyan önuralomra, melynek segítségével sikerül megállnom, hogy megöljek bárkit is, miközben átváltoztatom.

Halk léptekkel fordultam be a szűk, sötét kis utcába. Olyan rég jártam itt utoljára. Bár nem fűztek hozzá túl szép emlékek, mégis sokat jelentett a számomra, hiszen itt talált rám Asbert, akinek mindent köszönhetek.

Ezernyi kép özönlött a fejembe, ahogy végignéztem a kis utcán. Nem sokat változott az évszázadok során, bár a kőlapok helyett most már betonaszfalt fedte. Tökéletes szemeimmel most sokkal jobban láttam minden részletét, nem úgy, mint a halvány emberi emlékeimen keresztül.

Dühös, emberi lépteket hallottam meg. Felkaptam a fejem, majd végigmértem a lányt. Ő még nem láthatott engem, így zavartalanul, mélyen a gondolataiba merülve lépkedett tovább.

Magabiztos léptekkel indultam el felé, majd nem messze tőle megálltam. Újból végigmértem, és most már biztos voltam benne, hogy ő kell nekem.

Nem látszott ijedtnek, inkább kíváncsinak, ráadásul határozott lánynak tűnt.

- Hogy hívnak? – kérdeztem, és ekkor már teljesen biztos voltam a dolgomban.

Mostantól kezdve minden megváltozik. Új barátaim lesznek, és nekem, a tanítványnak is tanítványai lesznek.

Mindez egy célért. A bosszúvágyam néha háttérbe szorulva, de változatlan erővel lángolt bennem, egy pillanatra se elfeledtetve azt, hogy mindezt miért teszem.

17. fejezet

Duplafejezet!!!!!!

A 16.-ért tekerjetek lentebb!

Nincs sok hozzáfűznivalóm, jó olvasást! Kérlek komizzatok, nagyon sokat jelentene nekem!

17.  Az „új fiú”

Mozdulatlanul vártam, hogy a fiú kinyissa a szemét. Értetlenül nézett körül, majd fürkésző pillantással, hosszasan mért végig engem élénkvörösen csillogó tekintetével.

Hosszú másodpercek, vagy talán egész percek teltek némán, míg végül megtörtem a csendet.

-          Lucy vagyok – mondtam óvatosan. Ennél jobb kezdésnek nem jutott eszembe.

A srác nagyot nyelt, de ezzel a várt hatást nem érte el. Tudtam, hogy milyen pokolian ég a torka. Most már egyre jobban örültem annak, hogy erre az elhagyatott partszakaszra hoztam, hiszen itt több mérföldes körzetben nem voltak tartózkodtak emberek.

-          Miért… Miért ég a torkom? – kérdezte rekedtesen.

Ha emberek lennénk, azt tanácsoltam volna neki, hogy keresse fel a háziorvosát, mert valószínűleg torokgyulladása van. De sajnos nem ez volt a helyzet.

Pontosan tudtam, hogy miért érez fájdalmat.  Annyira sajnáltam! Minden új neki, és ráadásul ott van az a kínzó szomjúság.

Nem könnyű, ezt minden vámpír tapasztalatból tudja. Új a környezet, és minden érzékelés élessége. Másként látja, hallja, érzi, ízleli a világot.

A fiú szemeiben zavartság és értetlenség tükröződött. Magyarázatokra várt. Nekem pedig össze kellett szednem minden erőmet ahhoz, hogy ezeket meg tudjam adni.

Próbáltam összegyűjteni a mondanivalóm lényegeit, majd párosítani ezeket a megfelelő szavakkal. Egyáltalán nem volt könnyű feladat. Lepillantottam a kezeimre, amelyek a nyakláncommal babráltak. Nagy levegőt vettem – bár tudtam, hogy ez szükségtelen, mégis jólesett -, majd belekezdtem a különös monológomba.

-          Vámpír lettél – közöltem hidegen. Ezek az oly’ mélyen gyűlölt szavak egyáltalán nem tudtak bizalomgerjesztőnek hangzani az én számból.

Néhány pillanatnyi hatásszünetet tartottam, hogy elkezdje felfogni az imént elhangzottak lényegét.

A fiú most már döbbenten, de továbbra is értetlenül nézett rám.

-          Vámpír… - ismételtem meg, de most sokkal lassabban ejtettem ki. – Vérszívó – próbáltam megfelelő szinonimát találni. Úgy tűnt, most már legalább a szó jelentését megértette. – Gyors, erős, hajlékony, gyönyörű lény – suttogtam azokat a tulajdonságokat, amelyeket Layla egykoron nekem mondott. Lázasan gondolkoztam, hogy mit mondhatnék még. Nem akartam mindent egyszerre a nyakába zúdítani, mert amikor Lay csinálta ezt, alig fogtam fel az értelmét.

-          Ez... – látszott a srácon, hogy éppen a megfelelő szavakat keresi, amivel pontos tudja jellemezni a helyzetet – hihetetlen.

-          Tudom – motyogtam, és igyekeztem a lehető legtöbb együttérzést belesűríteni a pillantásomba, sőt még egy halvány mosolyt is megeresztettem, bár ezzel inkább rontottam a helyzeten, mintsem javítottam volna.

Néhány – végtelenül hosszú - másodperc néma csöndben telt. Próbáltam kielemezni az arcának minden rezdülését.

Arra következtettem, eléggé sokkolta ez az utóbbi néhány perc. Megint vártam egy darabig, egészen addig, ameddig nem láttam meg mást is az értetlenségen és a hihetetlenkedésén kívül.

-          Több társammal együtt nem messze innen, egy külvilágtól majdnem teljesen elzárt házban élünk, civilizáltan – kezdtem bele egy részletesebb ismertetőbe. – Biztosan kedvelni fogod mindannyiukat – mosolyogtam rá. – De természetesen dönthetsz máshogy is. Én semmire sem akarlak rákényszeríteni, nem muszáj velünk élned, választhatsz más utat is – hadartam egy levegővel.

Belegondoltam, hogy mi lenne, ha a srác a külön élet mellett döntene. Nomád vámpírrá válna, aminek én még a gondolatától is irtóztam. Alig észrevehetően egy pillanatra megremegtem. Nem akartam emberekre vadászva látni a fiút. Hiszen nekem az egyetlen, ami miatt megtartottam a hitem és a reményem, az a barátaim és Ben voltak.

Borzalmas lehet egyedül, én legalábbis biztosan nem tudnék úgy élni. Valószínűleg beleőrülnék. Chris már megállapította, hogy alapjában véve társasági lény vagyok, de a vámpírrá válásom nagyon erős sokként hatott rám, és annak depresszív hatásait csak most kezdem kiheverni. Vagy még most sem. Ez csak Chris furcsa elmélete.

-          Szeretném megismerni őket – motyogta tétován. Egy pillanatra teljesen meglepődtem. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy szinte el is felejtettem, hogy felajánlottam neki egy választási lehetőséget.

Megint sóhajtottam. Olyan jól hangzik; választási lehetőség. Mégis, vámpírként talán majd ez lesz az egyetlen lehetősége. Az egyetlen, de nagy döntés. A hátralévő - vagyis az örökké tartó - létezését ez fogja meghatározni.

Biztos voltam benne, hogy ő még csak nem is sejti ennek a súlyát. Most könnyűnek tűnhet, de én - szintén tapasztalatból – tudom, hogy mennyi minden múlik rajta.

-          Rendben, elviszlek oda – bólintottam.

Gondolataimmal azért imádkoztam, hogy kivételesen mindenki próbáljon meg normálisan viselkedni. Nem, a normális nem jó szó. Mi semmilyen tekintetben nem vagyunk azok. Jobb szó lenne talán a kulturáltabban.

-          Majd az autóban mesélek még – tettem hozzá, majd elindultam a néhány méterrel arrébb parkoló kocsi felé.

A srác szó nélkül követett. Ekkor jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom. legalább bemutatkozhatna.

-          Fúú – szólalt meg hirtelen. Gyorsan hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. A fiú arcán izgatottsággal vegyes döbbenet tükröződött. – Ez a te kocsid? – fordult felém.

Bosszúsan sóhajtottam fel, az elmúlt néhány percben már legalább harmadjára. Na remek! Egy újabb autóbolond csatlakozik hozzánk. Lassan már kisebbségi komplexusom lesz, amiért én nem érzek semmi természetfeletti vonzalmat egy adag fém és műanyag iránt!

-          Nem, nem az enyém – válaszoltam unottan. – Egy barátomé.

-          Nagyon klassz járgány – lelkendezett. Reméltem, hogy nem csak hallucináltam, amikor némi csillogást vettem észre a szemeiben. Legalább ez örömet okoz neki.

Én a magam részéről szótlanul szálltam be, de ő még motyogott – leginkább magának – néhány dolgot az autóról.

Az út első részét szótlanul tettük meg. Úgy láttam, hogy a figyelmét lekötik a gondolatai. Valószínűleg még csak most került minden a helyére a fejében.

Úgy véltem, a legjobb az lesz, hanem zavarom meg. Bőven lesz még időm elmondani neki mindent, és talán nem lenne rossz, ha a többiek is hozzátennék a saját véleményeiket, megállapításaikat.

Jó darabig szótlanul ültünk, de egy idő után már nem bírtam tovább a csendet, így elkezdtem folytatni a vámpírléttel kapcsolatos mondandómat, remélve, hogy nem veszi zargatásnak, hogy gyakorlatilag be nem áll a szám.

Kellemeset csalódtam benne. Amikor elmeséltem neki a saját történetem, néhol mélységesen együtt érzésről árulkodott a tekintete, néhol pedig jókat mosolygott a kalandos hétköznapjaimon.

Az út végére már szinte mindent megtudott rólam, én viszont semmit se róla.

-          Legalább a nevedet elárulhatnád – jegyeztem meg, éppen amikor az egyik viccesre sikeredett esetemen nevettünk.

-          Andrew – válaszolta, de az arca hirtelen hideggé változott. Tudtam, hogy még túl korai a múltjáról faggatni.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam, majd rákanyarodtam a házhoz vezető földútra.

Próbáltam megőrizni a nyugalmamat. A többiek biztosan ki lesznek akadva, főleg Ben. Se szó, se beszéd otthagyom őket több mint három napra, majd visszatérek egy idegennel.

Gondolom, kellőképpen döbbentek lesznek.

A házból jövő zajok egészen elhalkultak, amikor leparkoltam a kocsit az óriási garázsba.

Éreztem, hogy feszülten várják, mi is következik most. Biztos voltam benne, hogy tudják, nem vagyok egyedül.

Ahogy a teraszra léptünk, odabentről már csak néhány, halkan elsuttogott szó hallatszott ki. Megragadtam Andrew karját, hogy magam után vonszoljam. Láttam rajta, hogy megijedt, és magától nem biztos, hogy tovább ment volna.

-          Bízz bennem! – suttogtam alig hallhatóan.

Tétován - de magabiztosságot erőltetve az arcomra – ragadtam meg a kilincset. Óvatosan lenyomtam, majd a hatalmas, üvegezett ajtó kitárult előttünk, így egy gyors, határozott lépéssel átléptem a küszöböt.

Míg néhány órája csak egyetlen, magyarázatra váró tekintet függött rajtam, most egyenesen kilenc.

Az arcukon szinte ugyanazok az érzelmek tükröződtek. Döbbenet, értetlenség, kíváncsiság.

De akadt egy olyan arc a sok között, amin mást is észleltem. Aggodalom és valami új…

Féltékenység.

16. Fejezet

16. Megsemmisülés: Egy Lélek, Egy harc

A garázsban Layla sok mindent tárolt, ami hatalmas méretei ellenére is zsúfolt volt. Több autó, motor, és rengeteg szerszám kapott itt helyet.

A sötétség ellenére jól láttam, és könnyedén mozogtam a tárgyak között. Gyorsan megtaláltam, amit kerestem. A nagy fekete terepjáró kulcsa már a kezemben pihent, a garázs elején lévő, biztonsági kóddal ellátott fali széfből vettem ki.

Egy határozott ugrás segítségével a következő pillanatban már a volánnál ültem, és azonnal indítottam. A motor, az autó méretei ellenére meglepően halkan kelt életre.

Gyorsan beletapostam a gázba, majd pár másodperc múlva már eltűnt mögöttem a ház.

Őrültnek tartottam magam. Valami olyannak indultam a keresésére, amiről nem rendelkeztem sok információval. Azt sem tudtam pontosan, hogy merre megyek, ezért nem hagyatkozhattam semmire sem.

Egy darabig a jól kitaposott, széles ösvényen haladtam, majd pár mérföld megtételével később sikeresen ráhajtottam egy autóútra, melybe az ösvény torkollott, innentől már a maximális sebességgel száguldhattam tovább.

A fejemet hihetetlenül üresnek éreztem, pedig a vámpíragyammal egyszerre több dolgon is gondolkodhatok jobb esetben… de ez nem az volt. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Ahelyett, hogy a végletekig hajszolnám szerencsétlen autómat, inkább meg kellene állnom, hogy higgadtan kigondolhassak egy tervet.

Elhatároztam, hogy bemegyek a legközelebbi városba, és majd ott körülnézek. Nem tudom, hogy honnan jött ez a furcsa ötlet, de úgy éreztem, ezt kell tennem.

Nem telt sok időbe, míg lakott területre értem. Ahogy a kihalt utcákon lassan épületek jelentek meg, lassítottam.

Már éppen kezdtem teljesen elmebajosnak gondolni magam, amiért ide jöttem, amikor egy ismerős szag csapta meg az orrom.

Reflexszerűen tapostam a fékbe. Leengedtem a kocsi ablakát, majd beleszippantottam a levegőbe.

Vámpírok. Valószínűleg három.

Az autót leparkoltam az utca szélén. Amint kiszálltam belőle, egyből futásnak eredtem.

A gyár-és raktárépületek drótkerítéseit átugorva rohantam a szag után, amit egyre erősebben érzékeltem.

Hirtelen megtorpantam az egyik építmény előtt, amiből zajok szűrődtek ki. Egyetlen szívdobogást hallottam, amely gyors, és rendszertelen volt.

Félt. Valakit vámpírok támadtak meg.

A megállapításaim helyénvalónak bizonyultak, mert a következő pillanatban egy hangos kiáltás hasított a levegőbe.

Tudtam, hogy ez a hang csak embertől származhat.

Óvatosan osontam közelebb a bejárathoz, szinte hangtalan léptekkel. Gyorsan körbepillantottam, ellenőrizve, hogy nem lát-e valaki.

A szemem egyből megakadt egy portásfülkén, melyben a portás már holtan feküdt.

Ezt észrevéve egyre gyorsabban haladtam. Az ajtónál egy pillanatra megálltam. A józan eszem még utoljára megpróbálkozott a helyes útra terelni engem, de én nem hallgattam rá, így gyorsan átlendültem a küszöbön, majd elbújtam az ajtó mögött.

A háromból már csak két vámpírt láttam a helyiségben, majd megpillantottam a harmadikat is, aki éppen az ablakon lendült ki.

Lélegzetvisszafojtva haladtam előre. Halvány sejtésből immár ténnyé vált, hogy nem vagyok normális, bár ezt valahol az elmém legmélyén mindig is tudtam.

Egy idegen helyen, ismeretlen vámpírokkal körülvéve, kerestem valamit.

Ezt a folyamatot eléggé lassította az, hogy nem hagyatkozhattam a szaglásomra, mert amint meghallottam a szívdobogást, felhagytam a levegővételekkel.

Ismertem, hogyan tud hatni a halandók illata egy magamfajtára, és most nem akartam hibázni.

Szerencsére legalább a tökéletes hallásomnak hasznát vehettem. Így érzékeltem a következő pillanatban a lépteket.

Pontosan meg tudtam állapítani, hogy az összes hang az emeletről érkezik.

A lift közelében hangos dübörgést hallottam. Nem tétováztam. Ha már egyszer idáig eljöttem, kiderítem, hogy mi folyik itt, mert ez nem egy sima vámpírétkezésnek tűnt.

Egy töredékmásodperc alatt, könnyedén siklottam fel a lépcsőn.

Kiléptem az emeleti folyosóra, ahol két döbbent, vöröslő szemű vámpírral találtam magam szemben.

Kihasználtam pillanatnyi bénultságukat, és közelebb araszoltam hozzájuk.

A nyitott liftből hangos, emberi sikítások hallatszódtak ki.

Az előttem álló vámpírokon is valami felettébb furcsát észleltem.

A karjukat ugyanolyan tetoválás díszítette. A felismerés hirtelen erővel kezdett zakatolni az elmémben.

Az ellenségeimmel kerültem szembe.

Most egy pillanatra az én lábaim gyökereztek földbe. A döbbentség kiült az arcomra, és egy töredék másodpercig azt sem tudtam, hová kerültem.

Nem volt időm tétovázni. A magasabbik vámpír már az izmait megfeszítve ugrott felém.

Nem járt sikerrel.

Felhasználtam a Laylától tanult mozdulatokat, így amikor az ellenségem nekem ütközött, egy határozott mozdulattal kilöktem az ablakon, melynek üvege egy negyed másodperc alatt tört el milliónyi apró szilánkba.

A másik félelemmel vegyes döbbenettel szemlélte előbbi mutatványomat, de egy pillanat alatt rendezte az arcvonásait, majd elszánt, harcias ábrázattal indult felém.

Tudtam, hogy vele már nehezebb dolgom lesz. Néhány méterrel előttem megállt, támadópozíciót vett fel.

Amint elrugaszkodott a talajtól, én is ugrottam. Átlendültem felette, majd sikerült elkapnom a derekát.

Próbáltam eltaszítani magamtól, de ez nem sikerült. Ő is fogást talált rajtam, így egymás karjai közt vergődve csapódtunk neki a betonozott falnak, amely hangos csattanással repedt ketté, sőt, egy pillanatra el is mozdult a helyéről.

Éreztem, ahogy a hátamnál fogva próbál ellökni magától, de én belemartam a lábába, olyan erősen, hogy egy hangos reccsenés után néhány pillanatra egyensúlyát elvesztve botladozott.

Sajnos nem sikerült hosszú időre harcképtelenné tennem, mert a következő másodpercben már újból engem támadott.

Megpróbálta hátraszorítani a karjaimat, de hirtelen átfordultam a másik oldalamra, így megmenekültem egy időre.

Eltaszítottam magamtól, de ez csak egy pillanatnyi szabadságot jelentett a számomra. Próbáltam közelebb kerülni a lifthez, de a következő másodpercben már újból erős karok ragadtak meg.

Teljes erővel lökött a falnak, melyről lehullott a vakolat, és most még nagyobbat reccsent nekiütköző testemtől.

Azonnal felpattantam a padlóról, majd a tekintetem a helyiséget pásztázta, az ellenfelem után kutatva.

Meg is találtam, közvetlenül a nyitott lift mellett.

Közelebb suhantam, majd hátulról rávetettem magam, lehúzva a földre.

Összeszedtem minden erőmet, felkészülve egy újabb támadásra. Az egyik karja után kaptam, amit tőből téptem le, majd kihajítottam a már korábban kitört ablakon.

Hangos sikítással keveredett fémes reccsenés hallatszott.

Most jó pár pillanatra elvesztette az uralmát a teste felett. Ezt kihasználva, minden erőmmel összpontosítva letéptem a másik karját is, majd még messzebbre dobtam.

A sikítása most még hangosabb volt, szinte beleremegett az épület. Engem átkozva vergődött a földön.

Megragadtam a hátánál fogva, majd a teste maradékát is kihajítottam.

Odalentről még hallottam néhány másodpercig a szitkozódását, de aztán elnyelte a hangját a messzeség.

Összeszedtem magam, majd óvatos léptekkel a lift felé mentem. Teljesen ledöbbentem az elém táruló látványtól. A szőke hajat, és azt az arcot, amit órák óta magam előtt láttam, azonnal felismertem.

Helyes arcvonásai most eltorzultak a fájdalomtól. Néha összerándult a teste, majd fájdalmas kiáltások hagyták el a torkát.

Szánakozva néztem az előttem elterülő, a kín miatt rángatózó, vérben ázó testet. Tudtam, hogy valamelyikük megharapta, és rövidesen vámpírrá fog válni.

Tisztában voltam azzal is, hogy nem hagyhatom magára.

Biztosan meglátott, ugyanis még hangosabban könyörgött segítségért. Egy megfontolt lépéssel mellette termettem, majd óvatosan felemeltem a földről.

Emberkoromban képtelen lettem volna megtartani, a testét súlyossá tévő vastag izomrétegtől, de most könnyedén szeltem át az épületet a szürke félhomályban, miközben a karjaimban tartottam a fiút.

Amikor kiértem, egy pillanatra belém hasított a félelem. Mi van, ha azok a vámpírok itt kint várnak rám, megbosszulva előbbi cselekedeteimet.

Szerencsére gyorsan sikerült megnyugtatnom magam, de alaposan körülnéztem, figyelmesen pásztáztam a sötét udvart.

Amikor megállapítottam, hogy nincs ott senki, gyorsan kiszaladtam a drótkerítéssel körülvett térről.

Átfutottam az úttesten, az autóm felé véve az irányt.

Feltéptem a hátsó ajtót, majd óvatosan lefektettem a srác továbbra is szünet nélkül vonagló testét, én pedig bevágódtam a volánhoz.

Villámgyorsan indítottam, és az autó halk morajjal indult el a kihalt utcán. Éppen a gázpedált tapostam egyre sebesebb tempóra ösztönözve a kocsit, amikor felbukkant néhány méterrel előttem egy sötét alak.

Tökéletesen láttam, hogy az a vámpír, akit kilöktem az épület ablakán. Most centiméterekre voltam ahhoz, hogy elgázoljam, bár tudtam, ezzel nem tennék benne kárt, inkább az autó bánná.

Az ütközésre nem is került sor, mert az ellenfelem egy könnyed szökkenéssel a kocsira ugrott.

Most tényleg megijedtem. Teljes erőmmel beletapostam a fékbe, úgy, hogy már majdnem az autó alját is átszakítottam.

A hirtelen sebességváltozástól a kocsi megpördült az úttesten. Igyekeztem visszanyerni az irányításomat felette, miközben a tervemen agyaltam.

Egyetlen gombnyomás hatására a felőlem lévő ablak gyorsan leereszkedett. Megpróbáltam kihajolni félig rajta, hogy a másik felemmel tovább vezethessek.

Hajmeresztő mutatványom nem bizonyult egyszerűnek, de azért kivitelezhető volt. Egyik karommal megragadtam az autó tetején lévő férfi lábát, hogy lehúzzam onnan.

Gyors cselekedetem meglepte, de nem annyira, hogy gond nélkül végrehajthassam a tervem. Ahogy lerángattam a kocsi tetejéről egyenesen az aszfaltra, újból szitokáradatot zúdított rám.

Remélve, hogy nem tud visszakapaszkodni, teljes gázzal hajtottam tovább.

A városból kiérve már úgy gondoltam, hogy sikerült leráznom őket. Most megint a hátsó ülés felé pillantottam.

A srác továbbra is csak szenvedett, és közben még számomra is érthetetlenül motyogott valamit.

Egy dolgot már előre elhatároztam. Addig, amíg nem fejeződik be az átalakulás, nem fogom hazavinni.

Keresnem kell egy alkalmas helyet, ahol háborítatlanul ki tudjuk várni az elkövetkezendő három napot.

Már megint nem tudtam, hogy merre megyek, csak hajtottam szélsebesen a szinte üres utakon.

Nevetnem kellett saját magamon.

Őrültebb voltam, mint bárki, egy bolondokházában, amiért egy vadidegent hurcolászok a hátsó üléseken.

Nem tudtam megfejteni, hogy miért hoztam magammal, hiszen az a kevés józan eszem azt súgta, hogy hagyjam ott.

Valamiféle belső kényszer hatása alá kerülve cselekedtem akkor. Nagyon sajnáltam a fiút, egyszerűen magammal kellett hoznom.

Ha nélküle jövök el, kétféle jövője lehetett volna.

Az egyik az, hogy az ellenfeleim visszamennek érte, és magukkal hurcolják, amitől feltétlenül meg akartam óvni a szerencsétlent.

A másik lehetőség sem tűnt sokkal jobbnak, mert abban az esetben egyedül ébred, és jön rá arra, hogy vérszomjas szörnyeteggé vált, ez pedig beláthatatlan következményekkel járhatott volna.

Ez a második variáció kísértetiesen hasonlított egy számomra oly’ fontos személy sorsára. Tudtam, milyen szenvedéseket élt át akkor.

És éppen ezért, meg akartam kímélni ettől a fiút.

Újból hátranéztem. Most már feladta a segítségért való kiáltozást, ebből arra következtettem, hogy most még pokolibb fájdalmak gyötrik.

Elgondolkoztam, hogy milyen élete lehetett ezelőtt. Biztos volt neki szerető családja, barátai, akiktől most majd elszakítja a szörnyeteglét.

Biztosan voltak álmai, tervei, mint ahogy mindegyikünknek, mielőtt az emberlétünkben végzetes fordulat következett be.

Ezeket nagyon sajnáltam, ezek miatt újra ember lettem volna. Hiányoztak az álmaim, melyeknek olykor semmi sem szabhatott korlátot. Hiányoztak a jövő lehetőségei, amikre most annyira vágytam.

Mindössze egyetlen egy okom van, amiért megéri vámpírnak maradnom. Egyetlen, de mindennél erősebb ok.

Egyből elfogott a jól ismert meleg érzés, amikor Ben arcára gondoltam. Amikor a kellemes érzés végigsiklott jéghideg testemen, egy pillanatra újból embernek éreztem magam.

Teljesen.

Szinte hallottam felgyorsulni a lélegzetvételeimet és a szívem dobogását, ahogy felidéztem, milyen is az, amikor számomra selymesnek érződő kezével végigsimít az arcomon, majd ahogy ajkait az enyémekre tapasztja.

Igen, ha másért nem, ezért megéri vámpírnak lennem.

De mi lesz ezzel a fiúval? Vajon neki lesz-e olyan indoka, amiért megéri majd örökké élni? Vajon megmaradnak az álmai? Vagy neki is köddé válik az összes, amikor megtudja, hogy mivé vált?

Megpillantottam egy szűk kis leágazást, amely a kicsi folyó elhagyatott partszakaszára vezetett.

Gondolkodás nélkül, kicsit lassítva kanyarodtam rá a földútra.

Közvetlen a víz mellett álltam meg. Kiugrottam az autóból, majd lassú léptekkel a holdfényben csillogó vizű folyóhoz léptem.

Leültem a meder széléhez, és gyönyörködtem az elém táruló látványban.

Az emlékeim megállíthatatlanul hömpölygő áradatként öntötték el az agyamat.

Egyszer azt mondtam Laylának, hogy a vámpírok lelketlen lények. Ebben egyre kevésbé voltam biztos. Ha valakinek nincs lelke, akkor hogy szerethet valakit annyira, mint amennyire én szeretem Bent?

De mégis, ha jobban elgondolkoztam rajta, megint csak a régebbi énemnek adtam igazat. Mert lehet-e lelkük az olyanoknak, akik képesek könyörtelenül, hidegvérrel embereket gyilkolni?

Ez a kérdés órákon keresztül ott motoszkált az elmémben. Időnként rápillantottam a fiú fájdalomtól eltorzult arcára, majd újra és újra feltettem az előbbi kérdéseimet.

Vajon, neki lesz-e valamije, ami erőt ad neki a szörnyléthez, és ami miatt megéri léteznie?

Vajon milyen életmódot választ majd magának?

Újabb gondolatfolyam rohamozott meg, újabb kérdésekkel. Kíváncsi voltam, hogy ő hogyan fogja látni a lélek-dolgot. Ő is abban fog hinni, hogy az utolsó szívdobbanásával megszűnik létezni a lelke?

Reméltem, hogy nem. Éppen elég, hogy én folyton ezzel a kérdéssel gyötröm magam.

A napok szétválaszthatatlan folyamként folytak össze. Különböző sorrendben, de ugyanazok a kérdések töltötték be az elmém. Nem tudtam tőlük szabadulni. Nem hagytak menekülni. Rosszabbak voltak bármelyik ellenfelemnél.

Rosszabbak, és könyörtelenebbek.

Talán fel sem fogom az idő múlását, ha nem leszek figyelmes egy egyre gyorsuló szívdobogásra. Tudtam, hogy a fiúé az, és csak azért keltette fel a figyelmem, mert már nem olyan volt az üteme, mint amilyen az elmúlt három napban nyomasztó gondolataim háttérzenéjévé vált.

Próbáltam erre a ritmusra koncentrálni, kiürítve az agyamból a kérdéseket. Lehunytam a szemeimet, hogy csak erre tudjak összpontosítani, de az előző gondolataim minden igyekezetem ellenére beszivárogtak az elmémbe.

Ahogy figyeltem a dobbanásokat, rájöttem, hogy egyre gyorsabban közeleg az utolsó. Próbáltam kiűzni a fejemből azt a gondolatsort, hogy az utolsó szívdobbanással megszűnik a lelke.

Elszántan győzködtem magam, hogy ez nem igaz, de nem tudtam átverni az agyamat. Lehet, hogy épp ezek a dobbanások vívják az utolsó, vesztes harcot a lelkéért. Tudják, hogy megsemmisülésre vannak ítélve, de mégis küzdenek a végsőkig.

Mert egy lélek mindig harcol, egészen addig, ameddig el nem pusztul.

Hallottam, ahogy a szívverése egyre vadabb ütemet hajszol, hogy végül egy lassú, utolsó dobbanással véget érjen az egész.

Síri csend vett körül, még a lélegzetvételeimet se hallottam, ebből arra következtettem, hogy már egy ideje nem is vettem levegőt.

Sírni tudtam volna, amikor belegondoltam, hogy az orrom előtt szűnt meg egy lélek úgy, hogy én nem tehettem semmit.

Elhatároztam, hogy sohasem változtatok át senkit.

Senkinek sem veszem el a lelkét.

Nem akarok még egyszer utolsó szívdobbanásokat hallani, soha többé.

Nem akarom még egy lélek küzdelmét és halálát végignézni.

Köszönöm :D

Nagyon-nagyon nagyon köszönöm a 40 rendszeres olvasót!
Már két fejezet is készen van, amint a bétám ráér, átnézi őket, és felkerülnek ide is.
Örülnék neki, ha a 40 olvasótól nem csak 3 komit kapnék, mint ezelőtt.

Viszont más: Szeretnélek meglepni titeket egy - a történethez kapcsolódó - novellával, melyet holnap kezdek el írni. Szeretném, ha meglenne hozzá a 10000 látogató is, mert akkor (a két kerek szám miatt) teszem majd fel.

És hogy miről szól ez a novella?
A szereplők eddig tikolt múltjának részleteibe nyerhettek bepillantást.

Hajrá a 10000 látogatással!

Még egyszer köszönöm!

Puszi: Vampire Nori (Nóri)

Ízelítők a 16. fejezetből

Sziasztok! A 16. fejezet kész, jelenleg bétázás alatt áll. Hoztam belőle egy kis ízelítőt.


Mielőtt bemásolom, szeretném felhívni a figyelmeteket az új blogomra, amely Alice és Jasper történetével foglalkozik. Katt IDE ! 


Nos jó hosszú lett a fejezet, és nem tudtam dönteni, hogy melyik részéből másoljak be ide, így a közepéről és a végéről is kaptok!!!

Most tényleg megijedtem. Teljes erőmmel beletapostam a fékbe, úgy, hogy már majdnem az autó alját is átszakítottam.

A hirtelen sebességváltozástól a kocsi megpördült az úttesten. Igyekeztem visszanyerni az irányításomat felette, miközben a tervemen agyaltam.

 Egyetlen gombnyomás hatására a felőlem lévő ablak gyorsan leereszkedett. Megpróbáltam kihajolni félig rajta, hogy a másik felemmel tovább vezethessek.

Hajmeresztő mutatványom nem bizonyult egyszerűnek, de azért kivitelezhető volt. Egyik karommal megragadtam az autó tetején lévő férfi lábát, hogy lehúzzam onnan.

Gyors cselekedetem meglepte, de nem annyira, hogy gond nélkül végrehajthassam a tervem. Ahogy lerángattam a kocsi tetejéről egyenesen az aszfaltra, újból szitokáradatot zúdított rám.

Remélve, hogy nem érkezik visszakapaszkodni, teljes gázzal hajtottam tovább.




******************************************

Ahogy figyeltem a szívverését, rájöttem, hogy egyre gyorsabban közeleg az utolsó. Próbáltam kiűzni a fejemből azt a gondolatsort, hogy az utolsó szívdobbanással megszűnik a lelke.

Elszántam győzködtem magam, hogy ez nem igaz, de nem tudtam átverni az agyamat. Lehet, hogy épp ezek a dobbanások vívják az utolsó, vesztes harcot a lelkéért. Tudják, hogy megsemmisülésre vannak ítélve, de mégis küzdenek a végsőkig.

Mert egy lélek mindig harcol, egészen addig, ameddig el nem pusztul.

Hallottam, ahogy a szívverése egyre vadabb ütemet hajszol, hogy végül egy lassú, utolsó dobbanással véget érjen az egész.

Sziasztok!

Üdvözlök mindnekit!
Nagyon sajnálom, hogy milyen rég óta nem volt friss.
Nem tudok konkrét időpontot mondani, hogy mikor lesz, ugyanis elég sok mindent írok mostanság, számszerint 8 (!) történetet, plusz a pályázati novellákat, így időm az igen kevés.
Blogolni sincs túl sok időm, ezért láttok ritkán errefelé.

Viszont, szeretnék kérni valamit. Már megszokhattátok, hogy állandóan jelentkezek különböző pályázatokra, ez most sem történt másképp.
Szóval, szeretném, ha elolvasnátok a novellákat, mert igazán színvonalas munkák születtek.
http://carrie-palyazat.blogspot.com/

Remélem, hamarosan tudom hozni a frisset, addig is kellmes nyarat mindenkinek!

Puszi: Nóri

kellemes estét!

Sziasztok!
Kezdem a jó hírrel: hétvégén/jövő héten VW friss :)

Másik: Jelentkeztem Join pályázatára. Az eddig beérkezett alkotásokat elolvashatjátok ITT és szavazhattok is :)

Legközelebb ígérem, hogy már a frissel jelentkezem :D

Puszi: Nóri

Pályázat

Sziasztok!
Jelentkeztem Gianna pályázatára, a Téli álomséta című novellámmal.

Ezen az oldalon olvashatók a beküldött alkotások, és szavazhattok még két hétig:
http://palyazatiroverseny2010.blogspot.com/

Olvassátok el a novellákat, és szavazzatok arra, amelyik a legjobban tetszik nektek :)

Puszi
Nóri