17. fejezet

Duplafejezet!!!!!!

A 16.-ért tekerjetek lentebb!

Nincs sok hozzáfűznivalóm, jó olvasást! Kérlek komizzatok, nagyon sokat jelentene nekem!

17.  Az „új fiú”

Mozdulatlanul vártam, hogy a fiú kinyissa a szemét. Értetlenül nézett körül, majd fürkésző pillantással, hosszasan mért végig engem élénkvörösen csillogó tekintetével.

Hosszú másodpercek, vagy talán egész percek teltek némán, míg végül megtörtem a csendet.

-          Lucy vagyok – mondtam óvatosan. Ennél jobb kezdésnek nem jutott eszembe.

A srác nagyot nyelt, de ezzel a várt hatást nem érte el. Tudtam, hogy milyen pokolian ég a torka. Most már egyre jobban örültem annak, hogy erre az elhagyatott partszakaszra hoztam, hiszen itt több mérföldes körzetben nem voltak tartózkodtak emberek.

-          Miért… Miért ég a torkom? – kérdezte rekedtesen.

Ha emberek lennénk, azt tanácsoltam volna neki, hogy keresse fel a háziorvosát, mert valószínűleg torokgyulladása van. De sajnos nem ez volt a helyzet.

Pontosan tudtam, hogy miért érez fájdalmat.  Annyira sajnáltam! Minden új neki, és ráadásul ott van az a kínzó szomjúság.

Nem könnyű, ezt minden vámpír tapasztalatból tudja. Új a környezet, és minden érzékelés élessége. Másként látja, hallja, érzi, ízleli a világot.

A fiú szemeiben zavartság és értetlenség tükröződött. Magyarázatokra várt. Nekem pedig össze kellett szednem minden erőmet ahhoz, hogy ezeket meg tudjam adni.

Próbáltam összegyűjteni a mondanivalóm lényegeit, majd párosítani ezeket a megfelelő szavakkal. Egyáltalán nem volt könnyű feladat. Lepillantottam a kezeimre, amelyek a nyakláncommal babráltak. Nagy levegőt vettem – bár tudtam, hogy ez szükségtelen, mégis jólesett -, majd belekezdtem a különös monológomba.

-          Vámpír lettél – közöltem hidegen. Ezek az oly’ mélyen gyűlölt szavak egyáltalán nem tudtak bizalomgerjesztőnek hangzani az én számból.

Néhány pillanatnyi hatásszünetet tartottam, hogy elkezdje felfogni az imént elhangzottak lényegét.

A fiú most már döbbenten, de továbbra is értetlenül nézett rám.

-          Vámpír… - ismételtem meg, de most sokkal lassabban ejtettem ki. – Vérszívó – próbáltam megfelelő szinonimát találni. Úgy tűnt, most már legalább a szó jelentését megértette. – Gyors, erős, hajlékony, gyönyörű lény – suttogtam azokat a tulajdonságokat, amelyeket Layla egykoron nekem mondott. Lázasan gondolkoztam, hogy mit mondhatnék még. Nem akartam mindent egyszerre a nyakába zúdítani, mert amikor Lay csinálta ezt, alig fogtam fel az értelmét.

-          Ez... – látszott a srácon, hogy éppen a megfelelő szavakat keresi, amivel pontos tudja jellemezni a helyzetet – hihetetlen.

-          Tudom – motyogtam, és igyekeztem a lehető legtöbb együttérzést belesűríteni a pillantásomba, sőt még egy halvány mosolyt is megeresztettem, bár ezzel inkább rontottam a helyzeten, mintsem javítottam volna.

Néhány – végtelenül hosszú - másodperc néma csöndben telt. Próbáltam kielemezni az arcának minden rezdülését.

Arra következtettem, eléggé sokkolta ez az utóbbi néhány perc. Megint vártam egy darabig, egészen addig, ameddig nem láttam meg mást is az értetlenségen és a hihetetlenkedésén kívül.

-          Több társammal együtt nem messze innen, egy külvilágtól majdnem teljesen elzárt házban élünk, civilizáltan – kezdtem bele egy részletesebb ismertetőbe. – Biztosan kedvelni fogod mindannyiukat – mosolyogtam rá. – De természetesen dönthetsz máshogy is. Én semmire sem akarlak rákényszeríteni, nem muszáj velünk élned, választhatsz más utat is – hadartam egy levegővel.

Belegondoltam, hogy mi lenne, ha a srác a külön élet mellett döntene. Nomád vámpírrá válna, aminek én még a gondolatától is irtóztam. Alig észrevehetően egy pillanatra megremegtem. Nem akartam emberekre vadászva látni a fiút. Hiszen nekem az egyetlen, ami miatt megtartottam a hitem és a reményem, az a barátaim és Ben voltak.

Borzalmas lehet egyedül, én legalábbis biztosan nem tudnék úgy élni. Valószínűleg beleőrülnék. Chris már megállapította, hogy alapjában véve társasági lény vagyok, de a vámpírrá válásom nagyon erős sokként hatott rám, és annak depresszív hatásait csak most kezdem kiheverni. Vagy még most sem. Ez csak Chris furcsa elmélete.

-          Szeretném megismerni őket – motyogta tétován. Egy pillanatra teljesen meglepődtem. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy szinte el is felejtettem, hogy felajánlottam neki egy választási lehetőséget.

Megint sóhajtottam. Olyan jól hangzik; választási lehetőség. Mégis, vámpírként talán majd ez lesz az egyetlen lehetősége. Az egyetlen, de nagy döntés. A hátralévő - vagyis az örökké tartó - létezését ez fogja meghatározni.

Biztos voltam benne, hogy ő még csak nem is sejti ennek a súlyát. Most könnyűnek tűnhet, de én - szintén tapasztalatból – tudom, hogy mennyi minden múlik rajta.

-          Rendben, elviszlek oda – bólintottam.

Gondolataimmal azért imádkoztam, hogy kivételesen mindenki próbáljon meg normálisan viselkedni. Nem, a normális nem jó szó. Mi semmilyen tekintetben nem vagyunk azok. Jobb szó lenne talán a kulturáltabban.

-          Majd az autóban mesélek még – tettem hozzá, majd elindultam a néhány méterrel arrébb parkoló kocsi felé.

A srác szó nélkül követett. Ekkor jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom. legalább bemutatkozhatna.

-          Fúú – szólalt meg hirtelen. Gyorsan hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. A fiú arcán izgatottsággal vegyes döbbenet tükröződött. – Ez a te kocsid? – fordult felém.

Bosszúsan sóhajtottam fel, az elmúlt néhány percben már legalább harmadjára. Na remek! Egy újabb autóbolond csatlakozik hozzánk. Lassan már kisebbségi komplexusom lesz, amiért én nem érzek semmi természetfeletti vonzalmat egy adag fém és műanyag iránt!

-          Nem, nem az enyém – válaszoltam unottan. – Egy barátomé.

-          Nagyon klassz járgány – lelkendezett. Reméltem, hogy nem csak hallucináltam, amikor némi csillogást vettem észre a szemeiben. Legalább ez örömet okoz neki.

Én a magam részéről szótlanul szálltam be, de ő még motyogott – leginkább magának – néhány dolgot az autóról.

Az út első részét szótlanul tettük meg. Úgy láttam, hogy a figyelmét lekötik a gondolatai. Valószínűleg még csak most került minden a helyére a fejében.

Úgy véltem, a legjobb az lesz, hanem zavarom meg. Bőven lesz még időm elmondani neki mindent, és talán nem lenne rossz, ha a többiek is hozzátennék a saját véleményeiket, megállapításaikat.

Jó darabig szótlanul ültünk, de egy idő után már nem bírtam tovább a csendet, így elkezdtem folytatni a vámpírléttel kapcsolatos mondandómat, remélve, hogy nem veszi zargatásnak, hogy gyakorlatilag be nem áll a szám.

Kellemeset csalódtam benne. Amikor elmeséltem neki a saját történetem, néhol mélységesen együtt érzésről árulkodott a tekintete, néhol pedig jókat mosolygott a kalandos hétköznapjaimon.

Az út végére már szinte mindent megtudott rólam, én viszont semmit se róla.

-          Legalább a nevedet elárulhatnád – jegyeztem meg, éppen amikor az egyik viccesre sikeredett esetemen nevettünk.

-          Andrew – válaszolta, de az arca hirtelen hideggé változott. Tudtam, hogy még túl korai a múltjáról faggatni.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam, majd rákanyarodtam a házhoz vezető földútra.

Próbáltam megőrizni a nyugalmamat. A többiek biztosan ki lesznek akadva, főleg Ben. Se szó, se beszéd otthagyom őket több mint három napra, majd visszatérek egy idegennel.

Gondolom, kellőképpen döbbentek lesznek.

A házból jövő zajok egészen elhalkultak, amikor leparkoltam a kocsit az óriási garázsba.

Éreztem, hogy feszülten várják, mi is következik most. Biztos voltam benne, hogy tudják, nem vagyok egyedül.

Ahogy a teraszra léptünk, odabentről már csak néhány, halkan elsuttogott szó hallatszott ki. Megragadtam Andrew karját, hogy magam után vonszoljam. Láttam rajta, hogy megijedt, és magától nem biztos, hogy tovább ment volna.

-          Bízz bennem! – suttogtam alig hallhatóan.

Tétován - de magabiztosságot erőltetve az arcomra – ragadtam meg a kilincset. Óvatosan lenyomtam, majd a hatalmas, üvegezett ajtó kitárult előttünk, így egy gyors, határozott lépéssel átléptem a küszöböt.

Míg néhány órája csak egyetlen, magyarázatra váró tekintet függött rajtam, most egyenesen kilenc.

Az arcukon szinte ugyanazok az érzelmek tükröződtek. Döbbenet, értetlenség, kíváncsiság.

De akadt egy olyan arc a sok között, amin mást is észleltem. Aggodalom és valami új…

Féltékenység.