12. fejezet

Sziasztok! Kicsit  késve, de itt a következő fejezet! Komikat szeretnék. Ez az első olyan rész, amit valaki átolvasott és kijavított. Örök hála drága  Aby(nővérem, bétám, írónőm)-nek, hogy számtalan teendője mellett felajánlotta, hogy lesz a bétám, ami nem egyszerű dolog, hiszen ő maga is ír, és én sem könnyítem meg neki, mert állandóan nyaggatom a frissek miatt . Ezúton (is) szeretném megköszönni Aby, hogy segítessz! Millói puszi az én nővéremnek!!! 

A ház előtt a többiek körülállták Layla-t. Amikor Lay észrevette, hogy mi is csatlakoztunk, beszélni kezdett.

        

         - Chris-nek látomása volt… - mondta Lay – Az ellenség támadni készül. Nem tetszik nekik, hogy ilyen sokan vagyunk. Mostantól sokkal többet fogunk gyakorolni! – jelentette ki.

         - Még többet??? – fintorgott Adam. – Már így is minden nap…

         - Kérlek ne kezd megint! – mondta Layla lemondóan. – Emellett van még egy közölnivalóm. Pár nap múlva el fogok utazni, és néhány hétig nélkülem kell boldogulnotok. Arra szeretnélek megkérni benneteket, hogy hallgassatok Lucy-re, a távollétem idején ő helyettesít.

Abban a pillanatban mindenki rám szegezte a tekintetét, majd azzal a lendülettel el is kapták rólam.

Próbáltam olvasni az arcukról, de nem láttam dühöt, megvetést, vagy hasonló negatív érzelmet rajtuk. Úgy tűnt, elfogadták a hallottakat.

         - Rendben. – mondta Lay kurtán, mialatt ő is mindenkin végignézett. – Akkor ma délután gyakorolni fogunk – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon. – Lucy! – fordult hozzám – Nagyon alaposan figyeld meg ma az edzés menetét, ugyanis nemsokára neked kell majd a helyettesítened.

Bólintottam, majd a többiekkel együtt a tisztás felé indultam, ahol gyakorolni szoktunk.

Az edzés alatt végig Layla-t figyeltem, le se vettem róla a szememet, próbáltam az agyamba vésni minden egyes mondatát és mozdulatát, ami a vámpírelmémmel egészen könnyen ment.

Nagyobb problémát jelentett, hogy a gondolataim folyton elkalandoztak.

Többnyire Ben járt a fejemben, és az a boldogság, amit akkor éreztem, amikor bevallotta, hogy szeret. Az is foglalkoztatott, hogy mi lesz velünk ezután, de nem volt semmi elképzelésem a jövőt illetően.

 A vámpírlét egyik előnye, hogy egyszerre több dologra is tudsz koncentrálni. Ezt most kétségkívül a hasznomra fordíthattam. Nem is tudom, hogy mi történt volna, - ha úgy mint emberi életem alatt – elterelődik a figyelmem. Az valószínűleg katasztrofális következményekkel járt volna.

Az edzés után Layla-val még sétáltunk egyet az erdőben, mert még meg akart velem beszélni pár dolgot.

         - Lucy! – fordult felém aggodalommal teli arccal. - Nem viccből mondtam, hogy legyél résen, és hogy ne provokáld a támadást!

         - Rendben. Észben fogom tartani – próbáltam megnyugtatni.

         - Ahogy már említettem, Chris látta, hogy támadni készülnek. Látta, amint újakat változtatnak át, és kiképzik őket. Nem szeretném, ha harcra kerülne a sor, amíg távol vagyok, tehát légy szíves, és tartsd szem előtt az előbb hallottakat.

         - Meglesz. De tudod már, hogy mikor kell indulnod? – érdeklődtem kicsit tartva a válaszától, mert szükségem volt némi felkészülési időre, nem lehetek kerülhetek csak úgy a döntéshozó szerepébe.

         - Nem, még mindig nem mondhatok semmi közelebbit, de ígérem, hogy időben szólni fogok. Egy hívásra várok – mondta elgondolkodva  – Ó, a hívásról jut eszembe… -

Lay a zsebében kezdett kotorászni, majd előhúzott egy kicsi, vékony fekete mobilt. – Ez a tiéd,  hogy tartani tudjuk a kapcsolatot. Ha szükséged lenne rá, akkor találsz még ilyet a dolgozószobában, az íróasztal második fiókjában.

         - Jó, akkor igyekszem semmiről sem elfelejtkezni. – húztam el a számat, és gondolatban egyfajta listát próbáltam az intelmeimről összeállítani.

         - Ezt úgy mondod, mintha még ember lennél – nevetett fel Lay.

         - Bárcsak az lennék… - motyogtam szinte némán, azzal a szándékkal, hogy senki se hallhassa meg. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Hiszen vámpírok vagyunk.

Szerencsére Lay nem vett tudomást erről a kijelentésemről.

Amit abban a pillanatban meg is bántam, ahogy elhagyta az ajkaimat. Ha Layla nem változtatott volna át, akkor nem ismertem volna meg Ben-t. Addig tényleg úgy gondoltam, hogy bárcsak ne találkoztunk volna. De akkor, nem talál rám a szerelem.

Miután visszamentünk a házba, úgy gondoltam, hogy megkeresem Ben-t. A szobájában épp zenét hallgatott. Mire az ajtajához értem, ő már elindult elém    

- Mit szólnál ahhoz, Lucy, hogyha sétálnánk egyet? – kérdezte mosolyogva.

         - Részemről oké. – válaszoltam, Belül furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ő mit gondol kettőnkről.

Ben kézen fogott, majd magával húzott. Egy darabig szótlanul sétáltunk, elmerülve a gondolatainkban. Aztán egyszer csak megállt, majd mélyen a szemembe nézett.

 - Lucy! Kimondanál a kedvemért valamit? – kérdezte, miközben tekintetével az arcomat fürkészte.

- Mit? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, mit akar hallani.

- Azt, hogy szeretsz. – suttogta, miközben tökéletes arcával az enyém felé közelített.

- Szeretlek! – motyogtam bizonytalanul, tekintetemet a földre szegezve.

Mutatóujjával az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet.

- Olyan jól esik hallani. – mosolygott meghatottan. – Én is szeretlek!

Ajkaival lágyan megérintette az enyémeket.  Lehunytam a szemem, gondolatban hallottam a halott szívemet vadul dübörögni.

Ben megszakította a csókunkat, és mélyen a szemembe nézett.

- Szeretnék adni neked valamit. Remélem, elfogadod. – mondta reménykedve. – Nem nagy szám, de én szeretném, neked adni. Szeretném, ha hordanád. – hadarta, miközben felemelte a kezemet, és felfelé fordította a tenyeremet. Majd a másik kezével beleejtett valamit, az ujjaimat pedig gyengéden rázárta.

Amikor ránéztem a markomban lévő apró tárgyra, láttam, hogy egy nyakláncot kaptam, amin egy szív alakú, egészen sötét - már majdnem fekete – kőből készült medál volt.

         - Nagyon köszönöm – rebegtem meghatottan.

         - Szívesen. Biztosan jól fog állni neked - mondta, miközben kivette a kezemből az ajándékomat. A hátam mögé lépett, és a nyakamba akasztotta, majd apró csókot lehelt a vállamnál lévő gödröcskébe.

Ismét elém lépett vámpírgyorsasággal, majd megcsodálta rajtam a nyakláncot.

         - Gyönyörű vagy! – mormolta.

Hozzám lépett, majd megcsókolt, én pedig ismét úgy éreztem, hogy élettelen szívem vadul dobog a mellkasomban.

Ajkaink tökéletes összhangban mozogtak, és egyre többet akartak.

Hirtelen hátrébb húzódott, majd hihetetlen erővel szorított magához.

         - Annyira szeretlek – mormolta szenvedélyesen az ajkaimnak.

         - Én is téged. – válaszoltam.

A vallomásunk még tökéletesebbé tette ezt a meghitt pillanatot.

Nem tudom, hogy mennyi ideig állhatunk ott egymást ölelve, de egyszer csak azt vettem észre, hogy korom sötét az ég.

 Ben-nek is feltűnhetett, hogy elég későre jár, mert - kibontakozva az ölelésemből - átfogva a derekamat, majd megindult a ház felé.

 Odabent a szokásos kép tárult a szemünk elé. A többiek a tévé előtt ültek, és focimeccset néztek.

Mi is elhelyezkedtünk a hosszú kanapén. A tévére nem is figyeltem, mert Ben a karjaiban tartott, és én pedig egyfolytában őt néztem.

         - Lucy! – kiáltott le Alicia a lépcső tetejéről -  Layla azt kéri, hogy gyere fel a dolgozószobájába. Felesleges volt kiabálnia, – hiszen, ha suttog, akkor is tökéletesen halljuk -  de úgy látszik nem csak bennem maradtak meg bizonyos emberi szokások.

Kelletlenül, de felmentem Layla-hoz, aki éppen egy kisebbfajta utazótáskába csomagolt.

         - Nos, úgy alakult, hogy még ma éjszaka el kell utaznom – közölte kimérten. – De ne ess pánikba, hiszen már mindent megbeszéltünk – próbált megnyugtatni. -  Vagy esetleg van még valami kérdésed? – fordult felém.

Egy pillanatig ledöbbenve álltam. Azt gondoltam, hogy van még pár napom felkészülni a vezető szerep átvételére, és hogy addig is tanulhatok Layla-tól. Látszik tévedtem.

         - Nem, nincs kérdésem – motyogtam zavartan.

         - Rendben – mosolygott rám Layla, majd behúzta a zipzárat a táskáján. – Tartsd be, amire kértelek, és akkor nem lesz semmi baj! Tudom, hogy képes leszel rá! Majd időnként jelentkezem. Te csak akkor hívj, ha igazán fontos! – sorolta az intelmeit. – És még valami: ne menjetek emberek közé! Most mennem kell. Viszlát, Lucy!

Layla sarkon fordult, majd kiugrott a nyitott ablakon. Még pár másodpercig hallottam, ahogy az erdő felé fut, utána teljes csend vett körül, leszámítva azt, hogy odalent folyamatosan szólt a tévé.

Ott álltam dermedtem még egy darabig, mire sikerült felfognom, hogy mi is történt az elmúlt pár percben, aztán összeszedtem magam, és lementem a többiekhez.

         - Layla elment. – közöltem egyszerűen.

Mindannyian ledöbbentek, aztán mikor föleszméltek, mindenfelől suttogás hallatszott. Azt próbálták kitalálni, hogy miért távozott ilyen hirtelen. Kis idő múlva már engem faggattak erről.

Pár óra elteltével Adam jött le idegesen a lépcsőn.

         - Nem láttátok Chris-t? – kérdezte türelmetlenül.

         - Nem – válaszoltunk egyszerre.

         -  Azt mondta, elmegy sétálni, de ennek már több órája. Körülnéztem a közelben, de sehol sem találtam. – hadarta Adam idegesen.

„Hol lehet Chris? Te jó ég! Pár órája, hogy Layla elment… Mi meg máris slamasztikába kerültünk… Remélem, hogy Chris jól van, és hogy hamarosan előkerül, mindenesetre meg kell keresnünk.”

         - Mit tegyünk, Lucy? – kérdezte Lotti, miközben mindenki felém fordult.

         - Gyerünk, keressük meg Chris-t – harsogtam kétségbeesetten.

Mindannyian Chris keresésére indultunk. Csak remélni tudtuk, hogy nem esett baja…

Layla háza

Friss várhatóan holnap lesz, most meg összeszedtem pár képet Lalya házáról. ( A szereplőkről alul találhattok képeket) Körülbelül ilyennek képezelem:

Ez lenne a ház, csak körülötte erdő van.

Nos ez is a ház, egy másik szögből nézve.

Ez lenne Lucy szobája, csak kanapé is van benne.

Lucy fürdőszobája

Layla dolgozószobája

Ben szobája

További részletek a házból:

Jó nézgelődést!

Bónusz ; May és Cam ( Igaz történet alapján)

Ez a történet egy kis kitérő, független a cselekménytől. Barátnőmnek, Fanninak. Legyél boldog, és sok erőt a holnapi nagy naphoz, Fanny! J

A ház előtt ültem, és bámultam az erdőt. Szomorú voltam. Szomorú, mert látnom kellett, ahogy May és Cam állandóan veszekednek.

Ennek nem így kellene lennie. May néhány nappal ezelőtt elmondta, hogy szerelmes Cam-be. Annyi a gond csupán, hogy nem tudunk semmit Cam érzéseiről.

Szeretnék segíteni May-nek, de nem tudok. Nekik kell egymás között megbeszélni ezt a dolgot.

A rét felől veszekedés hallatszott, és én úgy gondoltam, hogy jó lenne utána nézni a baj forrásának.

-         Te vad barom! Hát minek kellett idejönnöd? – ordított rá May-re Cam.

May szó nélkül, zokogva sarkon fordult, és elrohant. Nem értettem, hogy miről is van szó, de azt tudtam, hogy meg kell vigasztalnom May-t.

Keresztülszaladtam a tisztáson, a nyomomban ott loholt Chris és Alicia is. May befutott az erdőbe, majd egy fa mellett leült, és tovább sírt.

         - May, ne sírj! Nem ér annyit az a rohadt srác! Baromarcú seggfej! – mondta Chris miközben letelepedett May mellé.

         - Mi történt? – kérdeztem, és úgy éreztem, hogy valamiről lemaradtam.

         - Semmi! Véletlen megütött Cam, mert játék közben megpróbáltam elszedni tőle a labdát, és aztán beszólt nekem. Egyszerűen nem érti meg, hogy szeretem!

         Tudtam, hogy tennem kell valamit. Nem hagyhatom, hogy így menjen tovább a végtelenségig. Nincs kedvem az örökkévalóságon keresztül hallgatni ezt. Jó lenne, ha ők ketten összejönnének, de tehetetlennek éreztem magam.

Chris és Alicia ott maradtak May-t vigasztalni, én pedig visszamentem a rétre, megkeresni Cam-et.

Időközben May is előkerült.

Lotti és Pete, mint a friss szerelmesek ölelgették egymást, és ahogy May elhaladt mellettük beszólt nekik:

-         Azaz, ölelgessed! – mondta dühösen, és rohant is tovább a ház felé.

Pete furcsa képet vágott, mert ő is lemaradt, és nem értette, hogy miért van May-nek ilyen beszólogatós kedve. Elmagyaráztam neki, amit én tudtam.

-         Hát ezen a problémán csak az segítene, hogyha ők ketten megbeszélnék. Cam-nek tudnia kell, hogy hogyan is érez May. – mondta Pete.

Nagy nehezen Cam-et is megtaláltam. Pete, Lotti és Adam odajöttek meghallgatni, hogy mit mondok neki.

         - Figyelj, Cam tudnod kell, hogy mi a helyzet! May lehet, hogy első ránézésre kemény csajnak tűnik, de én tudom, hogy valójában némely dolgokban elég érzékeny. Törődnöd kellene az érzelmeivel, nem kellene folyton megbántanod. Nem akarok pletykás lenni, ezért nem mondom meg, hogy mi van az egész mögött. – jelentettem ki.

         - Beléd van esve May – szólt oda vigyorogva Cam-nek Adam.

         - Igen, tulajdonképpen erről van szó. – sóhajtottam -  Ezért különösen tekintette kellene lenned rá.

         - Én tudom, hogy mi a helyzet! És hidd el Lucy, hogy én nem komolyan gondoltam, és nem akartam megbántani May-t! Meg is próbáltam bocsánatot kérni, de ő hallani sem akart, és végig se hagyta mondani. – hadarta kétségbeesetten Cam. – Neked mi erről a dologról a véleményed, Lucy?

         - Hát én…öö..én kívülálló vagyok – mondtam.

         - Nem, te nagyon is érintett vagy ebben az ügyben! És én kíváncsi vagyok a véleményedre. – mondta.

         - Hát jó. Szerintem igaza van Adamnak. Az most nem segít, hogy ezt nekem elmondtad. Ezt meg kellene May-el beszélned. De komolyan, és ne elhülyéskedve, ahogy máskor szoktad.

        

Erre nem tudott mit felelni Cam, én pedig hagytam, hogy hagy rágódjon ezen egy kicsit egyedül.

Addig is megkerestem May-t, és elmondtam neki, hogy miről beszéltünk Cam-el. Bátorítottan, hogy legyen ereje megkeresni és tárgyalni vele.

         - Rendben van. Megyek és beszélek vele. Kérlek szurkolj nekem, Lucy! – kérlelt May.

         - Azt fogom tenni. – mosolyogtam rá.

A következő fél óra borzalmas volt. Fel-alá járkáltam a szobámban, és ígéretemet betartva szurkoltam.

Ahogy közeledő lépteket hallottam, egyből rohantam lefelé, tudni akartam, hogy mi történt.

May és Cam  kézenfogva, sugárzóan boldog arccal léptek be a házba.

         - Most már minden rendben mosolygott rám May.

         - Így igaz. – mondta Cam és megcsókolta May-t

Végtelenül boldog voltam, hogy végre minden rendeződött, és hogy eggyel több szerelmespárral élek együtt a házban.

11. fejezet

11. Sorsdöntő beszélgetés

Csendesen mentem a ház felé, azzal a szándékkal, hogy megkeresem Bent. Beszélnem kellet vele, ennyit tudtam. Fogalmam sem volt a válaszáról, csak reménykedtem. De azt is meg fogom érteni, hogyha nem érez úgy irántam, mint én őiránta, bár az már más kérdés, hogy mennyire tudom majd ezt elviselni.

Mikor a házba értem, egyből Ben szobája felé vettem az irányt. Már egész közel jártam az ajtajához, amikor sarkon fordultam, és bekopogtam Chrishez. Helyesebben csak be akartam kopogni, de mielőtt a kezem hozzáért volna az ajtóhoz, megszólalt Chris.

-          Gyere be nyugodtan, Lucy! – mondta.

Gyorsan odarohantam Chris mellé.

            - Chrisy! Nem látod, hogy mit fog egy kérdésemre válaszolni Ben? – kérdeztem hadarva, és láttam rajta, hogy alig érti meg, amit mondani akarok.

            - Nem. De annyit mondhatok, hogy ő is azon gondolkozik, hogy beszéljen-e veled. Ennél többet nem mondhatok el, ezt nektek kettőtöknek kell megbeszélnetek. – közölte velem Chris.

            - Még hogy nem mondhatsz el többet! Igazságtalanság, hogy te mennyi mindent tudsz, és ezeket az információkat nem osztod meg velünk! Annyira önző vagy! – kiáltottam idegességemben neki, de ezt egy pillanat múlva már meg is bántam. -  Jajj Chris, én nem úgy értettem! Nem akartalak megbántani! Nem komolyan gondoltam, csak tudod nagyon feszült vagyok a rám váró beszélgetés miatt. – mondtam, megint csak hadarva.

             - Semmi baj! Csak ne legyél ideges, mert nincs okod rá! – nyugtatott elbűvölően mosolyogva, majd elegánsan kisétált a szobából. Az ajtónál még visszafordult és rámkacsintott.

Nem tudtam, hogy ezt most biztatásnak vegyem-e, vagy esetleg teljesen félreértettem Christ.

Most már alig mertem megközelíteni Ben szobáját. Miközben kopogtam, annyira ideges voltam, hogy ha ember lettem volna, akkor már biztosan remegett volna a kezem.

            - Szabad - szólalt meg Ben.

Vettem egy nagy levegőt, csak úgy megszokásból, ugyanis a vámpírszervezetem nem igényelte a folyamatos oxigénellátást.

Úgy léptem be, hogy felkészültem minden lehetséges eshetőségre.

            - Szia Ben! Azért jöttem, mert szerintem beszélnünk kellene. Van közöttünk egy-két tisztázatlan dolog – vágtam bele a mondandómba.

            - Igen, szerintem is ránk férne egy kis beszélgetés. – helyeselt Ben.

            - Nos, szerintem először azt kellene tisztáznunk, hogy most mi is van közöttünk, hogy ez most egy barátság, vagy esetleg… - félbeszakítottam am mondatomat, mert egyszerűen nem bírtam tovább mondani.

- Valami más, valami több. – fejezte be Ben.

Hirtelen szinte újból dübörögni kezdett a kővé dermedt szívem. Néhány pillanatra elakadt a lélegzetem, beszélni is képtelen voltam.

- Igen, én is hasonlót akartam mondani. – szólaltam meg pár pillanat múlva.

- Lucy! Én már rég el akartam mondani valamit! Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy romantikus filmből szedtem volna, de ez most nem érdekel. De én akkor is szeretlek, és nekem ez számít, és nem tudom, hogy te hogy érzel irántam, de azt hiszem, ismerned kell az én érzelmeimet. – mondta szenvedéllyel teli hangon Ben.

            - Én is csak ezt akartam mondani. Csak annyit, hogy szeretlek. – motyogtam halkan és bizonytalanul.

És bár a jelenet egy hollywoodi romantikus filmre emlékeztetett, engem nem nagyon érdekelt.

Más dolog foglalkoztatott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Ben is szeret engem.

Annyira szépnek láttam mindent, mintha csak egy álomvilágba csöppentem volna, ahol mindenki boldog és minden gyönyörű.

Ben lehajolt, hogy megcsókoljon.

Hihetetlen szenvedéllyel csókolt meg, de egy pillanat múlva becsapódott az ajtó, és May jelent meg.

            - Bocsi a zavarásért, tudom, hogy nem a legjobbkor jöttem, de Layla azt üzente, hogy mindenki azonnal legyen a ház előtt, és hogy életbevágóan fontos dologról van szó. – darálta May, majd eszeveszetten rohant tovább, le a lépcsőn, a többiekhez.

Ennyit az álomvilágról. Az egyik pillanatban a mennybe éreztem magam, most meg olyan mintha a pokolban lennék. Hogyan is juthatott eszembe, hogy pár percig boldog lehetek, és hogy a gondok megvárnak, meg hogy a vámpírok kibírják néhány óráig háborúzás nélkül?

Miközben elindultunk lefelé, a kezeink egymásba fonódtak, és ez erőt adott. Mert most már bármi is fog történni, mi itt leszünk egymásnak, és ez a fontos.

10. fejezet

10. Kirándulás

Ha lett volna szívem, akkor már egészen biztosan elképzelhetetlenül gyorsan dörömbölt volna.

Ben ajkai lassan mozogtak, érzéki táncot járva az enyémekkel. Egyre hevesebben csókolt, már levegőt sem tudtam venni. Kezeivel átölelte a derekamat, és közelebb húzott magához.

A csók egyre szenvedélyesebb lett, majd véget ért. Nem akart kapkodni, ami nem is baj, hiszen remélhetőleg örökké itt leszünk.

Leültünk a fa mellé a földre és néztük egymást. Én Ben arcát figyeltem, ami annyira gyönyörű volt. Hihetetlen, hogy első találkozásunkkor nem vettem észre csodálatos szépségét. Egyikünk sem szólt. Nem volt szükségünk szavakra, mert nincs az a szó, ami le tudná írni azoknak a pillanatoknak a szépségét.

Nem tudtam, hogy mit érez Ben, csak az én érzelmeimmel voltam tisztában, bár azokban sem teljesen.

Legszívesebben egész nap, sőt még tovább ültem volna ott, viszont a többiek egyre többet kezdtek rólunk pletykálni. Nem is foglalkoztatott volna ez annyira, de Layla azt akarta, hogy ma is gyakoroljunk.

Nem volt kedvem harcolni. Egyáltalán, semmihez sem volt kedvem, azon kívül, hogy itt legyek a fámnál.

Kelletlenül, de azért mégis elmentünk a rétre a többiek után. Velem általában külön foglalkozott Layla, így ilyenkor én figyeltem a többieket, vagy segítettem Laylának.

Most nem volt szükség a segítségemre, így egyedül álltam a tisztás szélén. Innen hallottam, ahogy a többiek sugdolóznak.

            - Szerinted akkor most Ben meg Lucy járnak? – faggatta Alicia Chris-t.

            - Nem tudom. De szerintem tök jó lenne. Annyira helyesek együtt, és szerintem teljes mértékben összeillenek. – jelentette ki Chris.

            - De azt csak tudod, hogy mi fog történni, nem? Hiszen te vagy a jósnőnk – mondta Alicia, aki véleményem szerint pletykás volt, de amúgy roppant kedves és érzékeny lánynak ismertem meg.

-          Ők se döntötték el, hogy mit akarnak. Nem tudom mi lesz ebből a kapcsolatból, de mindenesetre én szurkolok nekik! – válaszolta mosolyogva Chris.

Egyre jobban szerettem őket, és szinte már mindannyijukat a barátomnak nevezhettem. Ez engem hihetetlenül boldogított, még akkor is, ha néha a hátam mögött beszéltek rólam.

Míg ők küzdöttek, addig én gondolkoztam az elmúlt néhány óra eseményein. Eldöntöttem, hogy tárgyalni fogok Bennel, mert azt hiszem, hogy a kettőnk helyzetén elég sok a megbeszélnivaló. Nem tudom, hogyan fog a mi ügyünk alakulni, de most már egyetlen dologban egészen biztos vagyok: abban, hogy amennyire csak lehet, teljes megállt szívemből szeretem őt.

Nem számítottam arra, hogy ilyen lassan telik az idő, mert ennek nem így kellene lennie. Amikor a többiek befejezték a gyakorlást, azt hittem, hogy végre beszélhetek négyszemközt Bennel. Ez nem így történt.

Chris kitalálta, hogy menjünk el vadászni, csak mi lányok.

-          Király lenne egy csajbuli, nem? – kérdezte Chris.

Mivel úgy láttam, hogy mindenki benne van, ezért nem mondhattam nemet, pedig szívesen maradtam volna itthon.

            - Igazad van, tényleg nagyon szuper lenne. – felelte a másik összeesküvő, Alicia.

Kénytelen-kelletlen én is igent mondtam, bár mindenem tiltakozott ez ellen.

Úgy készültem, hogy lesz még néhány órám a vadászatunk előtt, amikor beszélhetek Bennel, de megint csak tévedtem. Most Layla akart velem tárgyalni, és azt mondta, hogy elég fontos.

            - Lucy, megértem, hogy van jobb dolgod is, de muszáj beszélnem veled. Hamarosan el kell utaznom néhány hétre, esetleg egy-két hónapra. Sürgős ügy. Többet sajnos nem árulhatok el róla. – kezdett bele a beszédébe Layla.

És igen, megint előkerült a Layla-féle titkolózás. Az, hogy ő semmit sem mond meg egészen, és nekem mindent fél információkból kell összeraknom.

            - Viszont arra szeretnélek megkérni, hogy eddzed továbbra is a többieket, mert formában kell tartani őket. Emellett vigyáznotok kell a területeinkre is. Kérlek, ne kezdjetek harcot az ellenséggel, és tartózkodjatok még a velük való kapcsolatteremtés bármilyen formájától. – közölte.

Teljesen ledöbbentem. Mit akar ő tőlem? Nem sok ez egy kicsit? Ráadásul itthagy minket egyedül?!

            - Á, ez minden? – kérdeztem kicsit gúnyosan.

            - Tudom, hogy nem kis feladattal bízlak meg. Ameddig nem leszek itt, addig te leszel a főnök, a többieknek pedig engedelmeskedniük kell neked. – Layla úgy mosolygott, mintha valami kitüntetést adna át nekem, az én arcom viszont kezdett fájdalmas kifejezést felvenni.

            - Én nem akarok vezető lenni – jelentettem ki sírós hangon.

Nem hiányzott nekem a sok felelősség, és az, hogy mindenki hozzám rohan a bajaival. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos intézkedések miatt még majd utálni is fognak. Köszönöm, de ebből én nem kérek.

            - Nyugodj meg, Lucy! Ahogy ismerlek téged, a többiek hallgatni fognak rád, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy nálad jobban senki se tudná elvégezni ezt a feladatot – Layla, mint mindig, látszólag biztos volt magában, nekem pedig el kellett fogadnom a döntését.

            - Lehet egy kérdésem? – kérdeztem Layt.

Layla egy pillanatra elgondolkozott, majd ördögi mosoly terült szét az arcán.

            - Részemről akár kettő is, de ne legyél meggyőződve arról, hogy válaszolok is – mondta mosolyogva.

            - Mikor indulsz? – kérdeztem pár pillanatnyi gondolkodás után.

Layla azonnal kapcsolt, és kissé komolyabb arccal válaszolt.

-          Még maradok egy darabig. Valószínűleg a következő hét elején, tehát olyan négy-öt nap múlva utazok. – válaszolta.

Mihelyt ezt a borzalmas beszélgetést befejeztük, már indulnunk is kellet. Beteges, hogy Chris mennyire lelkesedett a „kirándulásunk” miatt. Azt mondta, hogy legalább három napig haza se jövünk. Ez elszomorított, mert addig sem láthatom Ben-t.

Amikor útra keltünk, furcsa módon már nekem is jobb kedvem volt. Talán azért, mert a többiek lelkesedése rám ragadt. Mindenesetre legalább több időm lesz átgondolni azt, hogy mit is fogok Bennek mondani.

Layla azt mondta, hogy tud egy nagyon jó helyet, ahol hemzsegnek a nagyvadak, és olyan egy napnyi futásra van innen. Legalább nem fogunk unatkozni, gondoltam.

Bárhogy is lesz, remélem, azért jól fogjuk magunkat érezni.

 Este volt, egy sziklánál ültünk, amit táborhelynek választottunk. Csak Alicia meg én voltunk ott, a többiek még vadásztak.

            - Te és Nate jól kijöttök egymással, igaz? – kérdeztem.

            - Igen, azt hiszem ez több mint barátság. – mosolygott Alicia.

            - Ez látszik is rajtatok. Szerintem Nate teljesen odavan érted, és erre utalt is, amikor legutóbb beszélgettünk. – mondtam neki.

            - Tényleg? Szerinted odavan értem? Biztos vagy ebben? – kérdezte hirtelen, izgatottan és csillogó szemekkel.

Ez annyira tipikusan Alicia volt. Izgalomba lehetett hozni egyetlen mondattal.

            - Ez annyira biztos, mint ahogy én itt ülök – válaszoltam.

            - De jó! Ezek szerint ő is szeret engem! – kiáltott fel boldogan Alicia. – Amúgy szerintem Ben totál beléd van zúgva – jelentette ki magabiztosan.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ez számomra kényes téma volt. nem tudtam, hogy Alicia honnan ilyen biztos ebben.

            - Gondolod? – kérdeztem, és legszívesebben nevettem volna magunkon, hiszen az annyira emberi volt, hogy két lány a pasikról beszélget, hogy senki sem mondta volna meg rólunk ebben a percben, hogy vámpírok vagyunk.

            - Biztos vagyok benne – nevetett Alicia.

Másnap indultunk csak haza, és én voltam a legjobban meglepve, hogy mennyire jól éreztem magam. Úgy láttam, mindenki szerint remek volt a kis kirándulásunk.  Viszont most megint olyan dolgokkal kellet foglalkoznom, amik az elmúlt három napban háttérbe szorultak. Például Ben. Tudtam, hogy sort kell kerítenünk egy sorsdöntő beszélgetésre.

9. fejezet

9. A szerelem nyugalma

Míg a vámpírelmémnek is felfoghatatlanul gyorsan történt minden. Egyik pillanatban még a földön feküdtem, miközben Ben engem védett, azután pedig erős karok ragadtak meg és arrébb húztak, egészen az erdő széléig, távol a verekedéstől. Erőt vettem magamon, és felnéztem, hogy ki az, aki elrántott. Természetesen Ben volt, de amíg ő engem arrébbvitt, addig eltalálta egy ütés, és egy fának csapódott neki, amely majdnem derékba tört. Villámsebesen rohantam oda hozzá.

            - Ben! Ben, jól vagy? – annyira ideges voltam, hogy miattam bármi baja is történt. Hogy miért kell nekem ilyen szerencsétlennek lennem?

            - Persze hogy jól vagyok, Lucy! Neked viszont jobban kellene figyelned, és nem minden esetben szükséges a támadó felek közé állni. – ezt most pont úgy hangzott tőle, mintha egy kislányt próbálna tanítani, és ezen én majdnem elnevettem magam. De csak majdnem, ugyanis most Layla felé fordultam. Rajtam és Benen kívül mindenki ott állt, és próbálta lecsillapítani a kedélyeket.

            - Gyerünk! Nézzük meg, hogy legalább eredményes volt-e a közbeavatkozásunk! – Ben kényelmes lassúsággal felkelt a talajról, és odaballagott a csoportosuláshoz. Szó nélkül elindultam Ben után, és ahogy közelebb értem, máris hallottam a mentegetőzéseket.

            - Én tényleg nem akartam bántani senki! Csak Adam felidegesített. – Laylán látszott, hogy megbánta az egészet, viszont még mindig dühös Adam-re. -  Ja, és sajnálom az egészet, Lucy!

Adam még mindig idegesen lépett előrébb, izmai megfeszültek a dühtől. Ezt nem találtam túl jó jelnek. Ideje lenne már lecsillapodnia.

            - Igen, képzelem, hogy mennyire. Oda se figyeltél rá. Képes lettél volna összeverni. - kiabálta Adam.

            - Jó, most ne kezdjétek előröl az egészet! – próbáltam higgadt hangon beszélni. – Kérjetek bocsánatot egymástól! – szólítottam fel őket.

Egy pillanatnyi döbbenet ült ki az arcukra, majd mind a ketten lázasan ellenkezni kezdtek. Egyre inkább kezdett elegem lenni az egészből. Mintha nem felnőtt emberek vennének körül, hanem óvodsok.

            - Mit én? – kérdezte értetlenül Adam. -  Én nem is csináltam semmit, csak megmondtam az igazat. – közölte.

            - Persze, ennyi erővel én is csak az igazat mondtam! – kontrázott Layla.

            - Kérlek, ne veszekedjetek! – már szinte könyörögtem. Ha valamit, hát azt semmiképpen sem szerettem, hogyha állandóan ádáz vitacsaták vettek körül. – Ezzel egyáltalán nem fogtok előrébb jutni. Adam! Elismerem, hogy egyikünk sem éppen boldog attól, hogy vámpír lett, de most már úgy sem tudunk semmit sem tenni ez ellen, tehát kérlek, a megjegyzéseidet tartsd meg magadnak. Layla! Tudom, hogy Adam kicsit túlságosan is élesen hangsúlyozta bizonyos tetteidet, de ne törődj vele, meg se hallgasd, hiszen mint már említettem, az már megtörtént és kész. És végül csak annyit, hogy szeretném, ha mindenki nyugodtan megférne másokkal, mert békességben sokkal jobb létezni, mint örökös harcban, igazam van?

Néhány másodpercig csend lett. Mindenki belegondolt az előbbi szavaimban, és igyekeztek felmérni a hallottakat.

            - Igen – ismerték el egyhangúan.

Elégedetten konstatáltam, hogy komolyan gondolták. Mintha most már nyugodtabbnak tűntek volna.

            - Na, látjátok. Részemről itt le is zártam ezt az ügyet. – jelentettem ki, és elindultam a ház felé.

            - Lucy! Tényleg nagyon sajnálom a történteket. – kiáltott utánam bűnbánóan Layla.

            - Én is – csatlakozott Adam.

            - Azt elhiszem. – fordultam vissza egy pillanatra, majd folytattam a sétát a ház felé. Egy kis nyugalomra volt szükségem.

Már megint a kedvenc fámnál voltam. Csak ültem, és hallgattam a madarak énekét. Semmihez sem volt kedvem. A házból popzenét hallottam, és azt, hogy valaki együtt énekli a dalt az előadóval. A tévében focimeccs ment, de azt nem tudtam megmondani innen, hogy hányan nézik.

Itt minden olyan nyugodtnak tűnt. Ez a hely távol volt a világ zajától és minden bajától. Itt csak a természet uralkodott. Ez olyan varázslatosnak látszott, mintha néhány pillanatra egy mesebeli világba csöppentem volna.

            Bent láttam közeledni. Ez mostanság mindig így volt. Én itt ültem, ha valami bajom volt, ő pedig kötelességének érezte, hogy utánam jöjjön és vigasztaljon.

            - Hogy vagy, Lucy? – kérdezte lazán, mintha csak csevegni akarna, de látszott rajta, hogy valami más is foglalkoztatja.

            - Kösz, jól – közöltem egykedvűen. – Hát te?

            - Én is jól. – válaszolta röviden.

Néhány másodpercre csend lett, a lélegzetvételeinken kívül újból csak a természet hangjait hallottam.

            - Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél –motyogtam.

            - Semmiség, igazából nem is lehet megmentésnek nevezni. De ha így akarod hívni… Amúgy szívesen, és máskor is megteszem, bár azért reméljük, hogy egy darabig nem kell - mosolyodott el.

            - Igen, reméljük a legjobbakat – mormoltam.

Hosszabb szünet következett. Én közben Bent néztem, és próbáltam kitalálni, hogy mit nem mond el nekem. Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik valamin, amiről nekem fogalmam sem volt.

            - Te voltál már szerelmes, Lucy? – kérdezte váratlanul, miközben a tekintetemet kereste.

Ez annyira váratlanul ért, hogy néhány pillanatig meg sem tudtam szólalni. Nem értettem, hogy ezzel Ben mire akar kilyukadni.

            - Öööö… nem nagyon emlékszem semmi ilyesmire. Egyszer suliba nagyon tetszett egy srác, de kiderült róla, hogy elég bunkó. Hiába, ez az én formám. – az utóbbit inkább csak magamnak mondtam. – De miért kérdezted? – nem bírtam ki, hogy fel ne tegyem ezt a kérdést, mivel nagyon kíváncsi voltam a válaszára.

            - Háát, csak elgondolkoztam valamin… - felelte, miközben az eget nézte.

            - És min? – nem tudtam, meddig fog folytatódni ez a kérdezz-felelek játék, de nagyon meg akartam már tudni, hogy mi áll a háttérben.

            - Rajtad – közölte Ben, és közben ellenállhatatlan tekintettel nézett a szemembe.

Néhány pillanatra elakadt a lélegzetem, és csak kicsivel később tudtam válaszolni.

             - Nem hiszem, hogy olyan érdekes vagyok, hogy ennyit kelljen rajtam gondolkozni. – mondtam kicsit élesen. Ez furcsa volt, mivel Bennel sohasem beszéltem ingerülten.

            - Tévedsz. Te igen is érdekes vagy. – jelentette ki.

            - És mi okból gondolkozol rajtam? – most már tényleg kezdtem ideges lenni, és csak vártam, hogy mondjon valami konkrétat.

             Érdekes, mivel ez általában pont fordítva szokott lenni. Amikor a közelemben van Ben, szinte mindig nyugodtabb vagyok, és ezt nem tudom mivel magyarázni. Valamiféle természetes biztonságérzet száll meg olyankor.

            - Szeretnék valamit megpróbálni, de nem tudom, hogy megtegyem-e. – motyogta halkan.

            - Talán megtehetnéd. Bár nem tudom, miről van szó, de szerintem biztos megér egy próbát. – igazat mondtam, tényleg nem tudtam, hogy mit fontolgat percek óta.

            - Igazad van. Legrosszabb esetben is csak dühös leszel rám – mondta, majd elmosolyodott.

Lassan közelebb hajolt hozzám, közben végig az arcomat nézte. Apródonként kezdtem felfogni, hogy mit is akar csinálni, bár ebben nem lehettem biztos. Amikor egészen közel ért hozzám, megállt, és két tenyere közé fogta az arcom.

Nem tiltakoztam, pedig megtehettem volna. Ezután már csak azt éreztem, ahogy az ajkai az enyémekhez érnek, és minden másról elfelejtkeztem.

            

Díj

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Nagyon köszönöm Hencii, Abigel, Le Dia's Bronntanas és smileyboy!

http://alkonyat-newmoon-eclipse.blogspot.com/

http://cullenslife-abigel.blogspot.com/

http://lmdss.blogspot.com/

http://smileeyboy.blogspot.com/

7 dolog magamról:

1. Imádom a Twilight Saga-t.
2. Imádom a családomat, és a barátaimat.
3. Imádok ÍRNI!
4. Imádom a kutyusomat, és a cicusaimat  (L).
5. Imádok fanfic-eket és egyéb irományokat olvasni.
6. Szeretem a kapok komikat!
7. Szeretek fuvolázni.És íme a 7 blog:

Alice23, mert imádom az írásait. http://cullenlove-alice23.blogspot.com/

Abigel, mert szeretem olvasni a történeteit. http://cullenslife-abigel.blogspot.com/

Ella, mert szerintem sok lehetőség van az írásaiban : http://lenelie.blogspot.com/

Mitchie, szerintem remekül ír : http://vampirmesek.blogspot.com/

És benina, akinél jobbat még sohase olvastam, és remélem, hogy a könyve hamarosan megjelenik : 

http://alkonyzona.blogspot.com/

És még:

http://twilighthappyendornot.blogspot.com/

http://doo88twilightfic.blogspot.com/