9. fejezet

9. A szerelem nyugalma

Míg a vámpírelmémnek is felfoghatatlanul gyorsan történt minden. Egyik pillanatban még a földön feküdtem, miközben Ben engem védett, azután pedig erős karok ragadtak meg és arrébb húztak, egészen az erdő széléig, távol a verekedéstől. Erőt vettem magamon, és felnéztem, hogy ki az, aki elrántott. Természetesen Ben volt, de amíg ő engem arrébbvitt, addig eltalálta egy ütés, és egy fának csapódott neki, amely majdnem derékba tört. Villámsebesen rohantam oda hozzá.

            - Ben! Ben, jól vagy? – annyira ideges voltam, hogy miattam bármi baja is történt. Hogy miért kell nekem ilyen szerencsétlennek lennem?

            - Persze hogy jól vagyok, Lucy! Neked viszont jobban kellene figyelned, és nem minden esetben szükséges a támadó felek közé állni. – ezt most pont úgy hangzott tőle, mintha egy kislányt próbálna tanítani, és ezen én majdnem elnevettem magam. De csak majdnem, ugyanis most Layla felé fordultam. Rajtam és Benen kívül mindenki ott állt, és próbálta lecsillapítani a kedélyeket.

            - Gyerünk! Nézzük meg, hogy legalább eredményes volt-e a közbeavatkozásunk! – Ben kényelmes lassúsággal felkelt a talajról, és odaballagott a csoportosuláshoz. Szó nélkül elindultam Ben után, és ahogy közelebb értem, máris hallottam a mentegetőzéseket.

            - Én tényleg nem akartam bántani senki! Csak Adam felidegesített. – Laylán látszott, hogy megbánta az egészet, viszont még mindig dühös Adam-re. -  Ja, és sajnálom az egészet, Lucy!

Adam még mindig idegesen lépett előrébb, izmai megfeszültek a dühtől. Ezt nem találtam túl jó jelnek. Ideje lenne már lecsillapodnia.

            - Igen, képzelem, hogy mennyire. Oda se figyeltél rá. Képes lettél volna összeverni. - kiabálta Adam.

            - Jó, most ne kezdjétek előröl az egészet! – próbáltam higgadt hangon beszélni. – Kérjetek bocsánatot egymástól! – szólítottam fel őket.

Egy pillanatnyi döbbenet ült ki az arcukra, majd mind a ketten lázasan ellenkezni kezdtek. Egyre inkább kezdett elegem lenni az egészből. Mintha nem felnőtt emberek vennének körül, hanem óvodsok.

            - Mit én? – kérdezte értetlenül Adam. -  Én nem is csináltam semmit, csak megmondtam az igazat. – közölte.

            - Persze, ennyi erővel én is csak az igazat mondtam! – kontrázott Layla.

            - Kérlek, ne veszekedjetek! – már szinte könyörögtem. Ha valamit, hát azt semmiképpen sem szerettem, hogyha állandóan ádáz vitacsaták vettek körül. – Ezzel egyáltalán nem fogtok előrébb jutni. Adam! Elismerem, hogy egyikünk sem éppen boldog attól, hogy vámpír lett, de most már úgy sem tudunk semmit sem tenni ez ellen, tehát kérlek, a megjegyzéseidet tartsd meg magadnak. Layla! Tudom, hogy Adam kicsit túlságosan is élesen hangsúlyozta bizonyos tetteidet, de ne törődj vele, meg se hallgasd, hiszen mint már említettem, az már megtörtént és kész. És végül csak annyit, hogy szeretném, ha mindenki nyugodtan megférne másokkal, mert békességben sokkal jobb létezni, mint örökös harcban, igazam van?

Néhány másodpercig csend lett. Mindenki belegondolt az előbbi szavaimban, és igyekeztek felmérni a hallottakat.

            - Igen – ismerték el egyhangúan.

Elégedetten konstatáltam, hogy komolyan gondolták. Mintha most már nyugodtabbnak tűntek volna.

            - Na, látjátok. Részemről itt le is zártam ezt az ügyet. – jelentettem ki, és elindultam a ház felé.

            - Lucy! Tényleg nagyon sajnálom a történteket. – kiáltott utánam bűnbánóan Layla.

            - Én is – csatlakozott Adam.

            - Azt elhiszem. – fordultam vissza egy pillanatra, majd folytattam a sétát a ház felé. Egy kis nyugalomra volt szükségem.

Már megint a kedvenc fámnál voltam. Csak ültem, és hallgattam a madarak énekét. Semmihez sem volt kedvem. A házból popzenét hallottam, és azt, hogy valaki együtt énekli a dalt az előadóval. A tévében focimeccs ment, de azt nem tudtam megmondani innen, hogy hányan nézik.

Itt minden olyan nyugodtnak tűnt. Ez a hely távol volt a világ zajától és minden bajától. Itt csak a természet uralkodott. Ez olyan varázslatosnak látszott, mintha néhány pillanatra egy mesebeli világba csöppentem volna.

            Bent láttam közeledni. Ez mostanság mindig így volt. Én itt ültem, ha valami bajom volt, ő pedig kötelességének érezte, hogy utánam jöjjön és vigasztaljon.

            - Hogy vagy, Lucy? – kérdezte lazán, mintha csak csevegni akarna, de látszott rajta, hogy valami más is foglalkoztatja.

            - Kösz, jól – közöltem egykedvűen. – Hát te?

            - Én is jól. – válaszolta röviden.

Néhány másodpercre csend lett, a lélegzetvételeinken kívül újból csak a természet hangjait hallottam.

            - Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél –motyogtam.

            - Semmiség, igazából nem is lehet megmentésnek nevezni. De ha így akarod hívni… Amúgy szívesen, és máskor is megteszem, bár azért reméljük, hogy egy darabig nem kell - mosolyodott el.

            - Igen, reméljük a legjobbakat – mormoltam.

Hosszabb szünet következett. Én közben Bent néztem, és próbáltam kitalálni, hogy mit nem mond el nekem. Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik valamin, amiről nekem fogalmam sem volt.

            - Te voltál már szerelmes, Lucy? – kérdezte váratlanul, miközben a tekintetemet kereste.

Ez annyira váratlanul ért, hogy néhány pillanatig meg sem tudtam szólalni. Nem értettem, hogy ezzel Ben mire akar kilyukadni.

            - Öööö… nem nagyon emlékszem semmi ilyesmire. Egyszer suliba nagyon tetszett egy srác, de kiderült róla, hogy elég bunkó. Hiába, ez az én formám. – az utóbbit inkább csak magamnak mondtam. – De miért kérdezted? – nem bírtam ki, hogy fel ne tegyem ezt a kérdést, mivel nagyon kíváncsi voltam a válaszára.

            - Háát, csak elgondolkoztam valamin… - felelte, miközben az eget nézte.

            - És min? – nem tudtam, meddig fog folytatódni ez a kérdezz-felelek játék, de nagyon meg akartam már tudni, hogy mi áll a háttérben.

            - Rajtad – közölte Ben, és közben ellenállhatatlan tekintettel nézett a szemembe.

Néhány pillanatra elakadt a lélegzetem, és csak kicsivel később tudtam válaszolni.

             - Nem hiszem, hogy olyan érdekes vagyok, hogy ennyit kelljen rajtam gondolkozni. – mondtam kicsit élesen. Ez furcsa volt, mivel Bennel sohasem beszéltem ingerülten.

            - Tévedsz. Te igen is érdekes vagy. – jelentette ki.

            - És mi okból gondolkozol rajtam? – most már tényleg kezdtem ideges lenni, és csak vártam, hogy mondjon valami konkrétat.

             Érdekes, mivel ez általában pont fordítva szokott lenni. Amikor a közelemben van Ben, szinte mindig nyugodtabb vagyok, és ezt nem tudom mivel magyarázni. Valamiféle természetes biztonságérzet száll meg olyankor.

            - Szeretnék valamit megpróbálni, de nem tudom, hogy megtegyem-e. – motyogta halkan.

            - Talán megtehetnéd. Bár nem tudom, miről van szó, de szerintem biztos megér egy próbát. – igazat mondtam, tényleg nem tudtam, hogy mit fontolgat percek óta.

            - Igazad van. Legrosszabb esetben is csak dühös leszel rám – mondta, majd elmosolyodott.

Lassan közelebb hajolt hozzám, közben végig az arcomat nézte. Apródonként kezdtem felfogni, hogy mit is akar csinálni, bár ebben nem lehettem biztos. Amikor egészen közel ért hozzám, megállt, és két tenyere közé fogta az arcom.

Nem tiltakoztam, pedig megtehettem volna. Ezután már csak azt éreztem, ahogy az ajkai az enyémekhez érnek, és minden másról elfelejtkeztem.