21. fejezet

Sziasztok!
Igaz, hogy véget ért a szavazás, de mégsem lesz most még ajándék novella. 
Úgy gondoltam, most inkább a történetet folytatom, a szülinapi novella majd valamikor később érkezik.


Bár megfogadtam, hogy nem fogok többet a hsz-ek számán balhézni, mégis kérem, aki elolvassa a fejezetet, írjon néhány szót a fejezethez. Köszönöm!


Jó olvasást!


Ui: Ez egy újabb "lelkizős" fejezet lett, de garantálom, hogy a következőben már lesz egy kis harcos-akció is, bár  a mostani fejezetekben a romantikát helyezem előtérben, később viszont jönnek az akciódús részek!

21. Száguldás lefelé a lejtőn

Mintha nem is abban a világban lettem volna. Néhány pillanatra teljesen megfeledkeztem magamról.

Andrew arca fokozatosan közeledett az enyémhez. Még mielőtt egyáltalán észhez térhettem volna, az ajkaink lágyan találkoztak, majd lassan csókolni kezdett.

Kezdtem felfogni, hogy mi történik, de nem tudtam, vagy talán nem is akartam elhúzódni. Legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy kötelességtudóan hátrébb léptem volna, és megmondtam volna Andrewnak, hogy mi „csak” barátok lehetünk, a lehető leghülyébben viselkedtem.

Hogy hogyan? Hát úgy, hogy visszacsókoltam!

Ami a legszörnyűbb – vagy talán a legjobb – volt az egészben, hogy nagyon élveztem. Hihetetlenül jó érzés volt. Valahogy sokkal másabb, mint Bennel. A különbség leírhatatlannak tűnt. Nem tudtam, hogy jobb volt-e ez annál, de annyi biztos, hogy felért egy Ben-félével.

Túl sokáig csókoltuk egymást. Ekkorra már valamelyest észhez tértem, és gyorsan tettem egy apró lépést hátra.

Igyekeztem felmérni a helyzetemet.

Nemrég összevesztem a számomra legfontosabb személlyel, erre most, egy szintén fontos személlyel – aki abban különbözik az előzőtől, hogy az iránta érzett érzelmeim barátiak – egy erdő közepén csókolóztam. Szörnyen éreztem magam. Tudtam, hogy hiba volt ez az egész. Én kizárólag csak Bent szeretem. Nem kellett volna így viselkednem. Úgy tűnt, mintha néhány pillanatra elment volna az eszem.

Azt hittem, egy ideig fel sem eszmélek a döbbenetből, de ez mégis sikerült, hamarabb a vártnál. Ahogy szétnéztem a körülöttünk fekvő, majdnem üres erdőben, egy különös dolgot észleltem.

Azt hittem ennél már nem lehet szörnyűbb, de tévedtem. A sors sok mindenre képes, ha a rémes érzéseket kell halmozni.

Abban a pillanatban már tényleg el akartam süllyedni a földben. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a talaj a maga védelmező sötétségével temessen be.

De nem, nekem még szenvednem kellett.

Tátott szájjal bámultam azt a személyt, akit abban a helyzetben a legkevésbé akartam látni. Most is, mint mindig, gyönyörűen nézett ki. Feszült testtartással támaszkodott egy közeli fának. Tekintete ide-oda cikázott köztem és Andrew között. Arcán döbbenet és csalódottság tükröződött, majd megjelent még valami…

Fájdalom.

Ez volt az egyetlen dolog, ami még a saját szenvedéseimnél is nehezebben viseltem. Szörnyűnek tűnt az egész.

A legjobban az nyomasztott, hogy Ben nem szólt egyetlen szót sem.  A tekintete és a ki nem mondott szavai szinte belülről égettek.

Némán, mozdulatlanul vártam, hogy mondjon valamit. Továbbra sem szólt, majd néhány másodperc múlva hátat fordított nekünk, és villámgyorsan elrohant a közelből.

A torkom összeszorult, a lábaimat pedig képtelenségnek tűnt megmozdítani. Alig tudtam rávenni magam, hogy Andrewra nézzek. Az arcán csak meglepettséget láttam, megbánást nem.

Már kezdett elegem lenni az egészből. Tehetetlennek éreztem magam. Csak abban reménykedtem, hogy mindez csak egy rossz álom, és rövidesen felébredek.

De butaság volt ilyenekre gondolni, hiszen már jó ideje nem aludtam, és nagyon valószínű, hogy a jövőben sem fogok.

Nem voltam tudatában annak, hogy mit is csinálok, csak cselekedtem. Hirtelen ötlettől vezérelve rohanni kezdtem. Nem érdekelt semmi a világon, csak Ben. Abban a néhány pillanatban tényleg nem számított semmi más.

Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Tudtam, hogy Ben valamivel lassabb nálam, így talán van esélyem utolérni.

A percek végtelen óráknak tűntek, még szaladtam. Ben képe úgy töltötte be az elmém, hogy semmi másnak nem hagyott benne helyet.

Csak arra bírtam gondolni, hogy mennyire szeretem. Sajnos abban már nem voltam biztos, hogy a történtek ellenére ő is szeret engem.

Ekkor vettem észre, hogy megállt. Lassítottam, majd óvatosan közeledtem felé. Néhány másodperc múlva már láttam is.

Ő még nem vett észre engem. Természetesen gyönyörűen nézett ki, mint mindig. Természetfeletti szépségéhez már volt időm hozzászokni.

Csak a fájdalmas kifejezés zavart az arcán. Bármit megtettem volna, hogy mosolyogni lássam, de hamar rájöttem, erre ebben a helyzetben nincs remény.

Utáltam magam. Nem kellett volna balhéznom, bár ez még a kisebbik hiba volt. Az Andrewval történő csókolózás viszont már nem a megbocsátható kategóriába tartozik, ebben biztos voltam.

Ahogy újból Benre pillantottam, szinte fizikai fájdalmat jelentett a közöttünk lévő néhány méternyi távolság. Oda akartam rohanni, hozzábújni, érezni az illatát és hallgatni azt a gyönyörű csengésű hangját.

Tudtam, hogy mindez képtelenség, mégis közelebb léptem.

Ben felemelte a fejét, bizonyára ekkor vett észre engem. Amikor a tekintetünk találkozott, csalódottságot láttam a szemében.

Úgy éreztem, muszáj mondanom valamit. Képtelen voltam szótlanul állni, bár nem jutott semmi olyan sem az eszembe, ami illett volna a helyzethez.

-          Ben! Én… szeretlek. Sajnálom, ami történt. Én nem akartam… Én csak téged szeretlek… - suttogtam rekedtes hanggal.

Ennél hülyébb szöveget lehetetlen lett volna mondani. Újból azt kívántam, hogy nyíljon meg alattam a föld, és süllyedjek minél mélyebbre, hogy soha többé ne kelljen se Ben, se Andrew szemébe néznem.

Ben sokáig nem szólt egy szót sem, csak bámult engem. Ez még annál is rosszabb volt, mintha szidott volna.

Bármit el tudtam volna viselni, csak legalább beszélne!

Már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem fog megszólalni, de egyszer csak megtörte a csendet.

-          Lucy! Nem tudom, hogy mit gondoljak azokról, amik ma történtek – kezdte lassan, megfontoltan. – Azt hiszem, mindkettőnknek egy kis időre van szüksége, hogy átgondoljuk ezt az egészet. Igazából az lenne a legjobb, ha egy ideig nem találkoznánk – rövid szünetet tartott, hogy legyen időm felfogni a hallottakat. – Úgy gondolom, pár hétig utazgatni fogok, felfedezem kicsit a vámpírvilág más részeit.

Teljesen elképedtem. Hogy gondolja, hogy én kibírok több hetet nélküle? Hogy tehet ilyet? Hogy hagyhat itt az összes problémámmal együtt? Nem teheti ezt!

Ez képtelenség!

Úgy tűnt, hogy Ben nem veszi figyelembe az elképedtségemet, ugyanis nyugodt hangon folytatta tovább.

-          Úgy gondolom, jelen helyzetben mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Egy kis idő múlva majd higgadtabban tudjuk megbeszélni az egészet – Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, majd kimondta azokat a szavakat, amiket sosem akartam hallani tőle. – Viszlát, Lucy!

Ben még egyszer utoljára végigmért egy gyors pillantással, majd hátat fordított és elrohant az erdő sűrűjébe.

Meg sem várta, hogy bármit is válaszoljak, bár valószínűleg egyetlen szó sem jött volna ki a számon.

Utána akartam futni, de képtelen voltam megmozdítani a lábaimat.

Nem teheti ezt! Nem foszthat meg önmagától több hétre! Egyszerűn nem hagyhat itt!

Úgy tűnt, mintha minden belső szervemet magával vitte volna. Egyszerűen üresnek éreztem magam.

Tudtam, hogy nem örökre ment el, mégsem számított az idő, csak maga a tény, hogy otthagyott.

Egyre lassabban telt az idő, mintha minden pillanat csak a szenvedésemet akarta volna növelni. Mintha nem lett volna már minden egy katasztrófa.

Nem tudtam másra gondolni Benen kívül. Igaz, hogy Andrew-n is lenne mit töprengeni, de most valahogy nem érdekelt. És világos tudtam, hogy miért nem. Mert én Bent szeretem. És szeretni is fogom örökké, bármi is történjen.

Még akkor is szeretem, ha soha többé nem akar látni. Még akkor is, ha a pokolba kíván. Mindig, minden körülmények között.

A fájdalmon túl csak egyetlen érzelem töltött el: a Ben iránt érzett végtelen szerelem. Talán ez képes erőt adni a továbbiakhoz. Talán ez segít túlélni az elkövetkezendő időszakot.

Talán még órákig álltam volna ott. Abban a helyzetben nem igazán tudtam volna megmozdulni.

De valami mégis csak rávett, hogy hirtelen felkapjam a fejem.

A léptek halk koppanásai egyre közeledtek. Ahogy megláttam a fák között az ismerős alakot, azonnal elszorult a torkom.

Az előbb úgy éreztem, már tényleg nem lehet ennél rosszabb. Újból tévedtem, egy valami mindig lehetséges; hogy az elképzelhető legszörnyűbb helyzet még rosszabbá váljon.

Ugyan mit követtem el, amiért ilyen kemény büntetést érdemlek? Miért nem léphetnék vissza a tegnapba, hogy az akkor még zavartalan boldogságomban éljek tovább? Miért nem lehetséges ez?

Nagyot sóhajtottam. Úgysem tudok mit tenni. Minden csak egyre rosszabb lesz, akármit is cselekszek, mintha megállíthatatlanul száguldanék lefelé egy lejtőn. De egyszer minden lejtő véget ér. Vagy mégsem?

A tőlem telhető lehető legnagyobb elszántsággal emeltem fel a fejem, hogy a velem szemben álló vámpír szemébe nézhessek.

Csak abban reménykedtem, hogy egyszer elérek a lejtő aljára, és akkor egy újabb emelkedő következik.

A remény még maradt, ha halványan is, de valamelyest erőt adott. És ez rengeteget számított.