22. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisset!

Jó olvasást hozzá, és kérlek írjatok kommenteket!

Ui: Remélem egyszer majd tudom hozni a szülinapi novellát is! :)

22. Fényfolt a sötétségben

-          Mit keresel itt? – kérdeztem élesen.

Nem is tudom mi uralkodott rajtam: a döbbenet, a félelem, vagy a fájdalmon. De akárhogy is volt, csak egyetlen dolgot láttam magam előtt: azt a régi képet, amit az előttem álló személyről őriztem már jó ideje.

Feléledt bennem a bosszú lángja. Mintha minden, amit akkor mondott, most egész más, dühítő értelmet nyert volna.

A válasz túl gyorsan érkezett, én meg valahogy már előre számítottam rá.

-          Téged! – beleborzongtam ebbe a hangba. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen hideg és félelmetesen. Most megragadja az alkalmat, hogy emlékeztessen engem.

Csak bámultam az engem méregető vörös szempárba. Miért keres engem? Hát nem elég szörnyű már így is ez a nap? Vagy azért jött, hogy rövid úton véget vessen a szenvedéseimnek?

-          Miért keresel engem? – kérdeztem kissé ijedten. Most valahogy nem tudtam túl határozottan viselkedni.

Gúnyos kacaj tört ki belőle, aminek a végére már csak egy ördögi mosoly maradt. Hátradobta hosszú, sötétszőke haját, majd nagy kegyesen válaszolt.

-          Ha rajtam múlna, nem jöttem volna ide – közölte megvetően. – Csakhogy megkértek rá, hogy beszélgessek veled – folytatta egyre félelmetesebben mosolyogva. – De arra nem is gondoltam, hogy ilyen jó alkalmat találok, hogy teljesen egyedül vársz rám egy erdő közepén.

Igaza volt, a helyzet adott, a lehetőség tökéletes. Kezdtem félni. Ugyan merre jár ilyenkor a bátorságom és az elszántságom?

 Akár mit is akart mondani, nem voltam rá kíváncsi. Legszívesebben elfutottam volna, de tudtam, nem menekülhetek előle.

-          Akkor miért nem kezded el azt a bizonyos beszélgetést? – kérdeztem némi határozottságot erőltetve a hangomba.

Úgy tűnt, élvezi a helyzetet. Mintha direkt rendezte volna így az egészet. Végtelenül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Igyekeztem kívülről a kemény, elszánt külsőt megőrizni, de valójában belülről romokban hevertem. Kate megjelenése csak egy újabb csapás volt.

-          Nem tűnsz túl magabiztosnak. Mintha már nem lennél olyan elszánt, mint régebben – közölte gúnyosan. – Vagy éppen kifogtam egy rossz pillanatot? Egyáltalán, mit keresel te ilyenkor egyedül az erdő közepén? – Kérdései egyre inkább félelemkeltőek voltak.

Nem akartam kimutatni az ijedségemet. Igyekeztem megfelelő válaszokat találni a kérdésére, de semmi használható nem jutott az eszembe.

-          Csak sétáltam – hazudtam könnyedén.

Újabb gúnyos kacaj. Úgy látszik a válaszom nem bizonyult túl hihetőnek a számára. Alig vártam, hogy végre elmondja, amiért jött, utána pedig eltűnjön bár tudtam, ez nem egészen lesz ilyen egyszerű.

-          Lucy, tudom, hogy nem mondasz igazat, de ezzel most nem húzom az időt – jelentette be. – Másért jöttem… Kíváncsi voltam, hogy mennyit fejlődtél Layla hatása alatt az elmúlt időben. Azt hiszem, látszik, hogy egyre gyávább leszel. Kár volt itt hagynia. Kivételesen jó harcossá alakíthatott volna, így viszont bizonytalan és félénk vagy. Hibázott, hogy rád ruházott minden felelősséget. Ez nem tett valami jót neked.

Leesett az állam. Kate itt elemzi a lelki helyzetemet, ahelyett, hogy széttépne vagy eltűnne. Nincs akkora szerencsém, hogy korán megszabaduljak tőle…

Hosszas csend következett, Kate kíváncsian méregetett engem.

-          Akarsz még valamit? – morogtam.

Egy felvont szemöldök volt a válasz. Egy pillanatig töprengett majd végre válaszolt.

-          Nem is tudtam, hogy ilyen sietős. Mindenesetre hagylak elmenni, viszont előbb át kell adnom egy üzenetet.

Értetlenül bámultam rá. Ugyan ki üzenget nekem Kate-en keresztül? Akárki is legyen az, egészen biztos, hogy nem normális.

-          Kinek az üzenetét? – kérdeztem most először tényleg kíváncsian.

Kate úgy tűnt, hogy néhány pillanatra erősen elgondolkozik, majd végül megrázta a fejét.

-          Az nem érdekes – közölte. – Az üzenet úgy szól, hogy alaposan gondold át minden lépésedet, mert állandóan figyelnek téged. Most pedig viszlát, Lucy. Remélem, a legközelebbi találkozásunkkor valamivel összeszedettebb leszel.

Nem várta meg, hogy bármit is válaszoljak. Hátat fordított, majd kecses, könnyed lépésekkel elfutott, egy sötétszőke felhőként átszelve az erdőt.

Én csak álltam ott, és próbáltam felfogni a történteket. Kate-nek tökéletes lehetősége nyílt arra, hogy megöljön engem, ő viszont csak átadott egy üzenetet és elment.

Nem értettem, hogy mire volt jó ez az egész. Azt sem tudtam, hogy hogyan értette azt, hogy állandóan figyelnek. Ugyan ki csinálna ilyet?

Egyetlen egy személy volt, aki Kate szavainál is jobban idegesített. Bent egy pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből. Máris hiányzott. Képtelenségnek tűnt heteket kibírni nélküle.

Akármennyi bajom is volt, tudtam, haza kellene mennem. Ott nyugodtan át tudnék gondolni mindent, ráadásul már nagyon el akartam hagyni ezt az erdőt. A mai nap csupa rossz dolgokat hozott.

Eszembe jutott, hogy valószínűleg a barátaim előbb-utóbb aggódni kezdenek miattam. Legjobb lesz visszamenni, már csak az ő kedvükért is.

Biztos vagyok benne, hogy Chris látta a megtörtént eseményeket, de nem tudom, hogy mennyit értett belőlük. Tartozom neki néhány magyarázattal.

Lassan megfordultam, és próbáltam megtalálni a helyes irányt. Jólesett szaladni, a friss levegő némileg kitisztította a fejemet. Szinte repültem, mert mielőbb otthon akartam lenni.

Furcsának találtam, hogy mostanra már az otthonomnak hívom Layla házát. Egy kis idővel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez így alakul, mindenesetre jól esett, hogy akadt egy hely, ahova minden szörnyűség után is hazatérhettem, és ahol tudtam, hogy igazi barátok vesznek körül.

Ahogy megláttam magam előtt a ház sziluettjét, valamelyest megnyugodtam. Lelassítottam, majd a hátsó ajtón keresztül óvatosan bementem az óriási épületbe. Lassan, megfontoltam lépkedtem befelé, lélegzetvisszafojtva várva a többiek reakcióit.

A nappaliban kilenc szempár figyelte kérdően a mozdulataimat. Csalódottan állapítottam meg, hogy egy, a számomra legfontosabb, hiányzik közülük.

-          Sziasztok… - motyogtam halkan.

A többiek is el-elmormoltak egy-egy sziát, de ezután teljes csendben várták, hogy mondjak valamit.

Nem tudtam, hogy hol kezdjem. Olyan bonyolultnak tűnt az egész. Azt sem tudtam, hogy akarok-e beszélni róla, de tisztában voltam azzal is, hogy mondanom kell nekik valamit.

Az érzelmek össze-vissza kavarogtak bennem. Most, hogy már biztonságban tudtam magam, legszívesebben sírni lett volna kedvem. Az erdő félelmetes ridegsége visszafogta bennem ezeket az érzékenységi hullámokat, de most már ez nem volt így.

Beszélnem kellett volna, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Csak álltam ott, egyre közelebb az összeomláshoz. Éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Ez a mai nap több volt, mint amennyit el tudok viselni.

Nate hirtelen felállt a kanapéról, és gyors léptekkel elindult felém. Néhány centire előttem állt csak meg, majd mélyen a szembe nézett. Látszott rajta, hogy őszintén aggódott értem, és ez nekem hihetetlenül jólesett.

Már attól, hogy belenéztem a szemeibe, jobban éreztem magam. Sohasem értettem meg igazán a képességét, és nem tudtam eldönteni, hogy az nyugtat le, vagy csak az ő védelmet nyújtó jelenléte.

-          Lucy! Nem muszáj mesélned, ha nem akarsz – suttogta megnyugtatóan. – Már nagyjából tisztában vagyunk a történtekkel – tette hozzá.

Ahogy Nate beszélt, magával ragadott egy megnyugtató hullám, ami kellemes állapotba hozott. Valamivel erősebbnek éreztem magam, ahogy belenéztem aranyszínű szemeibe, melyben megértés csillogott.

Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hirtelen átöleltem, és fejemet a mellkasába fúrtam. Nate védelmezően körém fonta a karjait, majd néhány másodpercig csak ringatott.

Ez másfajta ölelés volt. Nem az a szerelmes ölelés, mint ahogy Ben tart a karjában, és nem is éreztem olyan kétes érzéseket, mint amikor Andrew ölelt meg.

Ez egy baráti ölelés volt, mégis rengeteget jelentett. Adott néhány pillanatnyi nyugalmat és biztonságot.

Ahogy Nate elengedett, Chris lépett oda hozzám. Vékony ki karjait a nyakam köré tekerte, és ő is átölelt.

Ekkor tudatosult bennem valami.

Nem számított, hogy mennyi fájdalom ért, és mennyi mindent vesztettem el, egy valami örökre megmarad: a barátaim szeretete.

És ez számomra nagyon fontos volt. Tudtam, hogy nekem vannak a legmegértőbb barátaim, akik akármi is történik, kiállnak mellettem, és akik társak jóban-rosszban.

Ettől sokkal jobban éreztem magam. Már nem számított annyira a mai nap szörnyűsége, csak egy valami járt a fejemben: tenni fogok azért, hogy a holnap sokkal, de sokkal jobb legyen a mánál.