8. fejezet

Itt az új rész! Komikat kérek, légyszíves!

8. Veszekedések

Nem tudom, hogy meddig ültünk a tűz mellett. Talán órákig. Amikor a láng elaludt, szinte egyszerre álltunk fel a földről. Hazafelé tartva, a már megszokott némaság kísért bennünket. Jólesett futni. Nem akartam még hazamenni, mert otthon csak újabb gondok várnak. Ennek ellenére, azért jó lett volna újból érezni az otthon biztos nyugalmát. Arra most nagyon nagy szükségem volna.

            Éjszaka volt már, mire hazaértünk. A többiek jórészt a saját szobájukban tartózkodtak. Én is fel akartam menni a szobámba, de Layla megállított.

            - Lucy, ígérd meg nekem, hogy egyedül nem mégy túl messzire a háztól! – kezdte aggodalmasan.

Az arca most a szokásos kemény maszk helyett nyugtalannak látszott. Kezdtem megijedni. Amikor Lay aggódik, akkor már tényleg nagy a baj.

            - Megígérem. De miért is nem mehetek el túl messzire? – már megint idiótának éreztem magam, mert a gondolatmenetemet tekintve mindig egy lépéssel Layla mögött jártam.

Várt egy pillanatot, és jól átgondolta a válaszát, majd végül valamivel nyugodtabb hangon szólalt meg.

            - Egyszerű: Úgy láttam, hogy Kate-nek szúrod a szemét, nem tetszik neki, hogy benned mennyi lehetőség van, és az első adandó alkalommal el akar tenni láb alól- suttogta.

Ez megijesztett. Kate-tel szemben nincs semmilyen esélyem sem. Lehetetlen, hogy ha megtámadna, nyernék. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Legszívesebben egyedül lettem volna.

            - Aaazt hiszem, oké. Most… felmegyek – Laylának sikerült megint kellőképpen összezavarnia.

            Időközben eszembe jutott az előző incidens, amit mindenképpen el akartam felejteni. Amikor Mayt láttam bizalmasan nevetgélni Bennel. A féltékenység elkezdett mardosni, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hol van most Ben.

            A következő napok a szokásos menetrend szerint zajlottak, bár néha azon kaptam magam, hogy már megint Benen töprengtem. De azért volt olyan alkalom is, amikor sikerült egy rövid időre elfelejtkeznem róla. Például amikor Pete-tel kellet gyakorolnom. Pete-t azért szerettem, mert mindig meg tudott nevettetni, így a „harcunk” is egy kicsit viccesre sikerült:

            - Hé Lucy! A savanyú káposzta nem olyan savanyú, mint amilyen te vagy, már bocsánat az emberkajás hasonlatért – csipkelődött Pete, a saját viccén nevetve.

            - Azért fogadni mernék, hogy levernélek, még savanyított állapotomban

is – vágtam vissza neki.

            - Lássuk! – szólalt meg Adam, aki szerette, ha valami akció van, még ha az két lakótársa verekedése is.

Magamban jót mosolyogtam Adam lelkesedésén. Ha valaki verekedni készül, egyből ott terem. Ő a mi harci szakértőnk.

            - Oké, de csak te fogod a végén megbánni. Engem sose verne le egy lány – hencegett Pete.

-          Tudod, majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén – mosolyogtam ravaszul.

Pete görbített háttal közelített felém, én pedig előrébb hajoltam, egyelőre a védekezésre felkészülve. Ám amikor igazán közel ért volna hozzám, támadásba lendültem, és egy fának löktem Pete-t.

Feljajdult, de nem a fájdalomtól, hiszen az lehetetlen lett volna.

            - Nos, nem gondolod, hogy újra kellene gondolnod a lányokkal való verekedésről alkotott nézeteidet? – kérdeztem gúnyosan.

- Talán. Majd egyszer, ha ráérek – Pete duzzogott, de nem bántam, hogy én győztem, legalább leszáll a magas lóról.

- Mint ha nem lenne elegendő időd… - szólt közbe vigyorogva Chris. Úgy tűnt, hogy Chris kijelentésén Adam felkapta a vizet.

- Hát nincs is időnk, Chris! Layla állandóan harcoltat minket! Hol van ő ahhoz, hogy megmondja, hogy mit és hogyan csináljak? Ha ő nem lenne, békében élhetnénk emberként. De neki szét kellet rombolnia az egész életemet. Utálom ezt az egészet! – Adam annyira dühösnek látszott, hogy elkezdtem félteni mindent, ami a környéken van.

A lányok közül kétségkívül May volt a legerősebb, de a srácokkal ő sem vehette fel a versenyt. Adam mindenkinél erősebb volt, és még ott volt az a kissé ijesztő képessége, hogy egyetlen érintésével óriási fájdalmat tudott kelteni bárkiben, rajtam kívül. Ekkor vettem észre, hogy Layla előrébb lépett. Természetesen ezt nem hagyhatta szó nélkül.

- Adam! Nagyon sajnálom, amit tettem, de muszáj volt! Van egy feladatom. Teljesítenem kell! –közölte teljesen higgadtan Layla.

- Sajnálod? Képzeld én is! Még hogy muszáj volt! Mégis ki kötelezett rá? – Adam kezdett egyre ingerültebb lenni. Most már komolyan aggódtam.

Iszonyatos pech, hogy Nate és Alicia éppen vadászni vannak, bár őket is meg lehet érteni, mert kicsit kettesben akartak maradni. Mégis Nate-re lett volna szükség, hogy lecsillapítsa Adam-et.

- Engem is megérthetne valaki, nem gondolod? Mert nekem ez annyira csodálatos érzés? Te is foglalkozhatnál mással is magadon kívül! – Layla már majdnem kiabált.

- Éppen azt csinálom! Mindenkivel foglalkozom! Mindenkivel, akivel ugyanazt tetted, mint velem! Te viszont egy önző dög vagy, Layla! Velünk nem törődsz! Nem jelent sokat neked az életünk! Majd harcolnunk kell valakik ellen, akik valószínűleg sokkal tapasztaltabbak, mint mi, és ha megölnek minket, neked az sem fog számítani, majd megharapsz megint valakiket, és majd őket is betanítod. Ilyen egyszerű az egész! És tévedsz, én nem a saját, jelentéktelen létezésemet féltem, az nekem mindegy, de nem akarom, hogy a többiek is így végezzék. – Adamen látszott a szikrázó düh.

Egy pillanatra elgondolkoztam. Adamet mindig is kedveltem, és be kellett látnom, hogy egy kicsit tényleg igaza van. Próbáltam megérteni Laylát, de a lényem nagyobbik része Adam felé húzott. Belenéztem Ben gyönyörű szemeibe, és úgy láttam, hogy ő is azon tépelődik, hogy kinek adjon igazad.

- Én tényleg nagyon sajnálom, srácok. Nem tudjátok, hogy mennyire megszerettelek benneteket, és hogy milyen jó, hogy már nem vagyok egyedül – Layla hangjában mindenféle érzelem volt, mégis mosolygott.

- Jajj, hogy oda ne rohanjak! Most játssza itt a meghatódottat, de ne higgyetek neki, csak be akar csapni minket, nem fogja bánni, hogyha meghalunk, márpedig az fog történni velünk. – Adam látszott, másodpercek kérdése, hogy ne ugorjon Layla torkának.

- Te meg ne képzeld magad mindenkinél okosabbnak! Most azért remélem elégedett vagy magaddal. Sikerült ellenem fordítanod a többieket. Nem kellene ilyennek lenned! – Laylán is látszott a feszültség, de ő jobban ura volt önmagának, mint Adam.

- Milyennek, te dög? – vicsorogta Adam, miközben támadó testhelyzetet vett fel. Ha eddig aggódtam, akkor most már nem tudom, hogy mi a legjobb kifejezés az érzelmi állapotomra.

- Hogy neveztél engem? Hogy merészeled ezt mondani rám? Hogy képzeled…??!! – Layla is előrébb hajolt.

Tudtam, hogy valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy ezek ketten itt széttépjék egymást. A többiek csak néztek, és láttam rajtuk, hogy nem igazán tudták, hogy kinek a pártjára álljanak. Annyira értetlenül álltak ott, hogy biztos voltam benne, hogy nem fognak tudni időben közbelépni. Nekem kell valamit tennem…

- Igen, jól hallottad, amit mondtam! Egy utolsó szemét és aljas dög vagy! – Adam, úgy ordított, ahogy vámpírt még nem hallottam.

- Nem gondolod, hogy mindennek van határa…- sziszegte Layla.

            A következő pillanatban Layla elrugaszkodott a talajtól, és rávetette magát Adam-re. Cselekednem kellett…

            Odarohantam kettejük közé, és igyekeztem szétválasztani őket. Nem nagyon sikerült, ugyanis mindkettejüket az ösztöneik irányították. Teljesen elvesztették a józan eszüket. Ezt nem gondoltam volna Layről.

-          Ebből elég! Nem gondoljátok, hogy hihetetlenül gyerekes, amit csináltok! Másképp is meg lehetne oldani a problémáitokat. Mi lenne, ha később higgadtam megbeszélnénk.

-          Egyedül neki van problémája! – mutatott Layla Adam-re.

Adam dühösen vicsorgott, majd néhány másodperc múlva kérdően fordult felém.

-          Ez nem csak az én problémám. Ráadásul tudom, hogy nekem van igazam! Ugye Lucy? – Adam bizakodón, de kérdőn nézett rám, válaszra várva.

-          Ééén…én nem tudom....- nem tudtam, hogy mit mondjak. Valakit így is, úgy is elárulok, ördögi kör volt az egész.

-          Megmondtam! Most még Lucyt is ellenem akarod fordítani! Nem szégyelled magadat? – most már Layla is ordított, bár nem olyan hangosan, mint Adam. Az ő hangja határozott és kemény volt, valami olyan éllel, amit sohasem tudtam, hogy hogyan képes belesűrítni a mondandójába.

-          Nem fordítok én senkit se ellened! Te magad teszed azt! – kiáltotta Adam.

-          Most majd megmutatom…- morogta Layla.

Layla, mit sem törődve azzal, hogy én is ott vagyok, megint Adamet támadta. Az ütésből, amint Adamnek szánt, nekem is jutott. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és éreztem, hogy egy verekedés kellős közepébe csöppentem.

Az egyik másodpercben még láttam, ahogy Adam lendíti a karját, és azt is észleltem, hogy Layla túl messzire került, így lehet, hogy ez is rajtam fog csapódni. Már nem tudtam arrébb menni, nem volt már annyi időm. Vártam, hogy összeessek Adam hatalmas ütésétől, de e helyett valami védelmezően puhát, és meleget éreztem magamon.

            Ben rohant közénk, és elrántott az útból, mielőtt az egész megtörtént volna, aztán felém hajolt, hogy megvédjen az ütésektől.

Ez rosszabb volt…. Rosszabb, min ha engem ért volna. Csak azt szerettem volna, hogy Bennek ne essen baja. És hogy majd meg tudjam neki köszönni, hogy újból megmentett. 

7. fejezet

7. Az első igazi harc

Ahogy telt az idő, egyre edzettebbnek éreztem magam. A sok gyakorlástól, ha ember lennék, már régen elájultam volna a fáradtságtól, de kezdtem belátni, ezek hozzá tartoznak a vámpírléthez.

Az idő gyorsan repült, és mi újabb és újabb felfedezéseket tettünk az új életünkkel kapcsolatban.

Nemrég azt is megtudtuk, hogy May képessége az, hogy bárhol meg tudja mondani bárki tartózkodási helyét.

May viszont túlságosan is könnyen kezelte a helyzetet. Úgy láttam, nem akadtak gondjai a vámpírságával, sőt, a társaság is gyorsan befogadta.

Most megengedhettem magamnak egy kis elmélkedést, mert nem volt dolgom, Layla mára „pihenőnapot” rendelt el.

Kisétáltam az erdő szélére a kedvenc fámhoz. Csak ültem, és gondolkoztam. Volt min. Az elmúlt néhány napban egy dolog biztosan nem változott; továbbra sem tudtam pontosan, hogy mi van köztem és Ben között. Annyi volt világos, hogy barátság. Arra a kérdésre, hogy több-e ez annál, nem tudtam volna felelni. Ben végtelenül kedves, és nagyon sokat beszélgettünk mostanában.

Azt hiszem, most már nagyjából megismertem őt.

            Annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy csak akkor vettem észre, hogy valaki közelít felém, amikor Ben néhány méterről rám köszönt.

            - Szia Lucy! Csak így egyedül? – Megint mosolygott. Ráadásul annyira aranyosan!

            - Igen. Gondolkozom – Én valahogy nem tudtam nevetni, annyira foglalkoztatott az előbbi témám.

            - Mosolyogj már! – biztatott Ben.

            - Minek nevessek folyton? – ezt muszáj volt megkérdeznem, ugyanis az utóbbi időben gyakran mondta ezt nekem.

            - Mert akkor olyan szép vagy! Az egész arcod mosolyog, és a szemed is csillog – suttogta.

            - Hát, ez születésem óta így van. Ez az egyetlen szép rajtam – sóhajtottam fel. Én sohasem találtam magam szépnek. Volt néhány srác, akiknek tetszettem, de én meg voltam győződve, hogy inkább átlagos vagyok, mint szép.

            - Ez nem igaz. Te nagyon szép vagy – ezt Ben annyira komoly arccal mondta, hogy ezen most már tényleg nevetnem kellett.

            - Na, most elérted a célod!  Sikerült megnevettetned! – kacagtam fel ironizálva.

            - Én nem azért mondtam, hogy nevess. – az arca szép volt és nyugodt.

            - Na persze. Lásd be, hogy nekem van igazam.

Annyira lefoglalt a beszélgetésünk, hogy eszembe se jutott elemezni az arckifejezéseit, pedig lehet, hogy segített volna.

Lehetetlennek tartottam, hogy az előbb elhangzottakat komolyan gondolja, pedig ennek egyre nőtt a valószínűsége.

            - Nincs igazad. Akár mit mondasz, te akkor is szép vagy – tette hozzá halkan. Sosem beszélt túl hangosan, mivel nem volt rá szüksége. Mindenki rá figyelt, amikor megszólalt.

            - El sem hiszem, hogy ezen vitatkozunk. Mi lesz még később? – kérdeztem élesen.

Ben figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, helyette inkább elkezdett faggatózni.

            - És én? Szerinted én szép vagyok?

A kérdése annyira meglepett, hogy egy pillanatig meg se tudtam szólalni, aztán pedig túlságosan is gyorsan válaszoltam.

            - Kétségkívül – vágtam rá, és csak aztán kezdtem el gondolkozni. Az agyam gyorsan kapcsolt, hogy ezt most nem kellett volna mondanom, de ezzel már elkéstem.

            - Akkor jó – mondta hosszas hallgatás után, és annyira mosolygott, mint amennyire még sohase láttam.

            - Öööö… én azt hiszem, bemegyek – szólaltam meg néhány másodperc elteltével, mivel már nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem magam, mint egy óvodás, és ezt egyedül Neki sikerült elintéznie, ezért egy pillanatra dühös lettem rá.

            Szélsebesen hátat fordítottam neki, és elkezdtem rohanni a ház felé. Most aztán még jobban összezavart, mint eddig bármikor. Őrülten kínos volt az utóbbi egy perc, de én mégis meglepően jól éreztem magam.

Talán azért, mert valahogy ebben a házban olyan sorsszerűnek tűnt a szerelem, ugyanis néhány vámpír kivételével, már mindenki belezúgott valakibe.

            Odabent végre egy kicsit megnyugodtam, bár ez sem tartott sokáig. Éppen Aliciával beszélgettünk lényegtelen apróságokról, amikor megláttam, hogy May Bennel sutyorog, és közben nagyokat nevetnek.

Nem volt okom a féltékenységre, mégis olyan sebességgel öntött el, hogy hirtelen fel akartam ugrani, és megfojtani Mayt. Nate azonnal észlelte a rám törő indulatokat, és nyugtató hullámokat küldött felém, de közben mosolygott, mert valószínűleg nagyon tetszett neki az iménti jelenet. Már éppen készülődtem valamit beszólni Nate-nek, amikor megjelent előttem Layla.

            - Lucy! Ben! Velem jönnétek pár percre? – kérdezte Lay eléggé sietősen.

Gyorsan felpattantam, és átvágtam a nappalin, majd a hátsó ajtón kimentem az udvarra. Hallottam, hogy Ben és Layla követnek. Mikor kellő távolságba kerültünk a háztól, megálltam.

            - Miről akarsz beszélni Layla? –fordultam szembe vele.

Gyorsan túl akartam esni a beszélgetésen. Nem volt kedvem most majdnem kettesben lenni Bennel.

            - Igazából egy kérés lenne. Az előbb a határvonalainkat ellenőriztem, és akkor észleltem, hogy valaki az ellenségeink közül arra mászkál. Ezt nem engedhetjük meg! Oda kell mennünk, beszélnünk vele, és ha nem hallgat ránk, akkor majd más módszerekkel próbálkozunk. Segítenetek kell nekem! – Layla részéről ez inkább parancs volt, mint kérés.

            - Részemről rendben – vágta rá azonnal Ben.

Én a magam részéről elgondolkoztam, hogy mire is kér bennünket Layla. Arra, hogy megint vágjunk neki az ismeretlennek, és kezdjünk el harcolni vadidegen vámpírokkal. Nem éppen a kedvemre való elfoglaltság, de tudtam, muszáj vele tartamon.

            - A többiek jönnek?  - kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszában.

            - Nem. Ti vagytok itt a legrégebben. Ti vagytok a tapasztaltabbak, tehát csak kettőtöket viszlek magammal. Most rögtön indulunk! – közölte.

            - Jó. Akkor gyerünk! – sóhajtottam fel. Újabb remek estének nézünk elébe!

Olyan százmérföldnyire lehettünk az otthonunktól, és éppen hegyek között ugráltunk. A táj gyönyörű volt, bár ezzel nem tudtam most foglalkozni. Annál fontosabb dolgaim is akadtak. A Ben-ügy perpillanat a második helyre szorult vissza, ugyanis jelenleg ez az öljünkmegmásvámpírokat- dolog a legnagyobb gondom. Próbáltam nem erre koncentrálni, de akaratlanul is állandóan visszacsúszott a gondolataim közé. A figyelemelterelést az is nehezítette, hogy az utat többnyire csendben tettük meg, csak Layla szólalt meg néha, hogy utasítson minket a menetiránnyal kapcsolatban. Pedig milyen jó lett volna, ha legalább Ben beszélne, ő biztosan el tudná vonni a figyelmemet!

Már a hegy lábánál lévő erdőben jártunk, amikor lépéseket hallottunk egy mérföldnyiről.

            - Állj! – kiáltott fel Layla. Mindannyian megtorpantunk, és füleltünk.

A lépések közelebb értek, de szívdobogás nem tartozott hozzájuk, ezért biztos voltam benne, hogy ez a keresett vámpír. Vagyis inkább ezek, ugyanis döbbenten meg kellett állapítanom, hogy nem egyvalaki lépéseit hallottuk. Ketten voltak.

Nemsokára meg is láttuk őket. Egy lány és egy férfi, akik a látszat alapján nem voltak társak, de most mégis együtt jöttek erre. A lány fiatalnak nézett ki, olyan tizenhat éves lehetett, amikor átváltoztatták. Igazán jellegtelen volt, egy nagyobb társaságban biztos nem figyelt volna rá senki. A férfi viszont jóképű volt, és nem csekély mennyiségű izomzattal rendelkezett.

Oldalra pillantottam. Ben csendben csodálkozott a kialakult helyzeten.

Layla arcán meglepettség tükröződött, de gyorsan rendezte az arckifejezését, és higgad, tárgyilagos hangnemben szólalt meg.

            - Mit keresel itt George? – kérdezte Layla a férfitől – Ez itt a mi területünk még!

Nem emelte fel a hangját, de az mégis felelősségre vonóan csengett. Tekintetét az idegenébe fúrta.

- Kate kért meg, hogy keresselek meg téged Layla. – válaszolt George nyugodt, de egy kicsit behízelgő hangon.

            - És mit akar már megint tőlem Kate? – Layla kitűnően leplezte az izgalmát, látszott rajta, hogy gyakorlott az ilyesmiben.

            - Csak azt üzeni, hogy az újoncaidat tanítsd meg néhány szabályra – vetett rám és Benre egy pillantást. - Nem szeretnénk, ha nekünk bármi gondunk is lenne a te újszülötteid miatt – közölte George fenyegetően.

            - Igazán? Mintha nem nektek lenne újonckiképző-bázisotok. Bagoly mondja verébnek… - Layla továbbra sem tűnt idegesnek, viszont a hangja egyre élesebb volt. – Azt javaslom, tartsátok magatokat távol területünktől – sziszegte, és megváltoztatta a testtartását úgy, mintha ugrani készülne.

            - Nem én akartam, Layla... – mondta halkan George, és támadóállast vett fel. A mellkasából vad morgás tört elő.

            Olyan gyorsan történt minden, hogy még vámpíraggyal is alig érkeztem felfogni. A következő másodpercben Layla és George már egymást tépték, és úgy morogtak, ahogy még soha senkit sem hallottam. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy azt se vettem észre, hogy a lány közben engem kezd támadni.

            - Lucy! – kiáltotta Ben, de ekkor már túl közel volt hozzám a támadóm. Csak annyira volt időm, hogy elhajoljak ütni készülő keze elől.

Ben felmordult, majd a lány és közém vetette magát.  Felemelte a talajról, és nekivágta a legközelebbi fának, amely hangos csattanással tört ketté, így a lány egy pillanat múlva már újból a földön küzdött az életéért.

Eközben George Laylát próbálta legyűrni, de ez nem nagyon sikerült neki.

 Látta a túlerőnket, így egy pillanatnyi töprengés után, kibontakozva Lay gyilkos szorításából,  elfutott az ellenkező irányba.

Villámgyorsan eltűnt, a társát pedig otthagyta egyedül.

            Layla már fel is pattant, odarohant Ben-hez és együtt tépték szét a lányt, akinek darabjai különböző irányokba szálltak el. A lány nem volt edzett, ketten könnyedén végeztek vele.

A sikításai visszhangzottak a fák között, és a fejemben is. Szenvedés volt számomra végignézni az egészet.

Amikor befejezték, Layla felém fordult. Egy pillanatig végigmért, majd kiadott egy utasítást.

            - Lucy, segíts összeszedni a darabokat!

Mindeddig nekem fel sem tűnt, hogy percek óta mozdulatlanul álltam, sőt, már egy ideje levegőt sem vettem.

            Segítettem összeszedni a széttépett vámpír testrészeit, majd amikor ezzel végeztünk, Layla egy öngyújtót vett elő, és meggyújtotta a vámpírdarabokból összerakott halmot.

            Furcsa szag járta át pillanatokon belül az erdőt és környékét. Leültünk, és figyeltük lángokat. Ha nem egy élőlényt égetnénk, teljes mértékben tábori hangulat telepedett volna ránk.

Engem kifejezetten zavart a helyzet. Én nem tudtam olyan könnyen kezelni az ilyesmiket, mint Ben vagy Lay.

Az előbb látottak mély benyomást tettek rám, olyasmit, amit egy jó ideig nem tudok majd elfelejteni.

Annyi biztos, hogy pár napig megint nem lesz nyugtom a gondolataimtól.

6. fejezet

6.Találkozás az ellenséggel

Mindenki abban a szobában tolongott, ahol a lány, egyelőre még eszméletlenül feküdt. A srácok azt találgatták, vajon milyen lesz az „új lány”.

 A házat mostanság nem kerülte el a szerelem, főleg nem Adamet és Christ, meg Lottit és Pete-et. Szerintem mindkét páros szuper, ráadásul szerintem Alicia és Nate között is van valami. Érdekes, hogy egy vámpír mennyivel gyorsabban lesz szerelmes, mint egy ember. Néha jót nevettem, hogy az utóbbi pár hétben mennyi új szerelem és barátság alakult ki. Ezt az egy dolgot kétségkívül a vámpírlét előnyei közé sorolom, bár nekem ez még nem volt elég indok ahhoz, hogy jónak nevezhessem ezt a egészet. Úgy láttam, hogy a többiek könnyebben elfogadták a vámpírságot, én viszont szenvedtem a helyzettel. Ember akartam lenni újból.

Legalább az enyhített a bennem kialakult szomorúságon, hogy az utóbbi időben mindenkivel összebarátkoztam. Volt, akiben kellemeset csalódtam. Lotti például egy ritka kedves lány, és ráadásul okos is, emberként az orvosira járt.

            Tehát, most vártuk, hogy a lány magához térjen. Chris „előrejelzései” szerint, már csak pár perc volt hátra. Hallgattuk a szívének szabálytalan, de gyorsuló ritmusát. Egyre hangosabb lett, majd hirtelen leállt. Néhány pillanat múlva nyitotta ki a szemét.

            - Kik vagytok? – olyan furcsa arckifejezést vágott, hogy majdnem elnevettem magamat. A lényem másik része viszont nagyon is megértette. Mennyire rossz lehet neki! Nem tudja, hogy mi is ő perpillanat valójában, és tíz idegen vámpír volt körülötte.

            - Nyugodj meg! Mi nem akarunk rosszat neked. – Nate hatására a lány máris jobban nézett ki.

            Layla kezdett el beszélni. Már korábban nekem is mesélte azokat a dolgokat, amiket most mondott, de végighallgattam még egyszer.

            - Talán jobb lenne, ha lemennénk a nappaliba, és ott te is mondanál valamit magadról – mondta kedves hanggal.

            Fél perc sem telt el, mikorra már mindenki a kanapén ült. Most a lány következett.

            - Maynek hívnak. Nem emlékszem sok mindenre.  De tényleg. És ami az eszembe jut régebbről, az se valami jó. Nem szerettem az életem, már az öngyilkosságom kezdtem gondolkozni. Ahhoz képest még vámpírnak lenni is jó.

            Hát ez a csaj nem normális! Nem tudom, hogy ki szerint olyan jó vámpírnak lenni, de én nem szívesen vagyok az. El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett korábban Mayjel, de az biztos, hogy valami elég súlyos dolog lehet az, aminél a vámpírság jobb - gondoltam.

           

Mivel a délután többi részében, és este sem sikerült több dolgot kihúznunk a múltjával kapcsolatban Mayből, úgyhogy Layla kitalálta, hogy menjünk megint csak ketten gyakorolni.

Amikor futottunk, feltűnt, hogy nem arra mentünk, mint máskor.

-          Hová megyünk, Lay?  - kérdeztem ijedten.

- Kicsit gyakorolni, csak most nem a szokott helyre.

Nem szóltam, mivel azt gondoltam Layla tudja, hogy mit csinál. Akkor viszont nagyon meglepődtem, amikor egy elhagyatott raktárépületnél álltunk meg.

            - Mit csinálunk itt? – kérdeztem, és abban reménykedtem, hogy az épület tényleg olyan üres, mint amilyennek látszik.

            - Csak a szokásosat – közölte lazán. - Jajj, ne vágj már ilyen ijedt képet! – nevetett fel.

Azt nem tudtam, hogy milyen képet vágok, de azt sem, hogy mit keresünk egy raktárban. Kicsit féltem. Nem tudtam mi miatt, de határozottan rossz előérzeteim voltak.

             Most már emberi tempóban haladtunk, majd egy hátsó ajtón mentünk be. Követtem Laylat keresztül mindenen, míg az épület hátsó részében meg nem álltunk. Ekkor valami zajt hallottam a bejárat felől. Lépések. Halk, de határozott lépések. Annyira könnyedén járt, hogy csakis vámpír lehetett. Most már a szagát is éreztem, úgy, ahogy Layla is, aki hangosan felmordult.

            Ekkor abba a helyiségbe ért, ahol mi is tartózkodtunk. Egy nő volt. Nagyon csinosan nézett ki. Hosszú sötétszőke haja a háta közepéig ért, a szeme vörösen szikrázott. Pár másodpercig engem, majd Laylat bámulta. Ekkor azonban Layla megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.

            - Mi járatban erre, Kate? – Layla hangja erőltetetten udvarias volt, és alig észrevehetően harcias testtartást vett fel.

            - Én kérdezhetném ugyanezt – mondta némi éllel a hangjában Kate.

            - Nem tudom, miről beszélsz. Azt mondtuk, hogy ez a környék semleges terület.

            - Így is van. Viszont eddig én jártam ide a tanítványaimmal gyakorlatozni. – Ez a nő egyre jobban nem tetszett. Hangjából érezni lehetett a lekezelést.

            - Ezt nem tudtam – suttogta Layla.

            - Na, látod! Akkor most mehetsz is innen, az új kis kedvenceddel együtt – vetette oda gúnyosan. Úgy beszélt, mintha ő sokkal magasabb rendű lenne nálunk.

            - Miért beszélsz így velünk? Te egy senki vagy itt. Csak James jósága miatt juthattál el odáig, ahol tartasz. Már ha azt lehet jóságnak nevezni – Layla visszavágásként az utolsó mondatot gúnyosan tette hozzá. Nem tudtam, hogy miről beszélt, de úgy látszott, Kate nagyon is érti.

            - Azért te sem tartod jogosan magad olyan nagyra – jegyezte meg dühösen. - Mindenestre látom, akadnak olyan eszementek, akik veled tartanak – Kate megint csak vetett rám egy lenéző pillantást, aztán visszafordult.

            - Lucyt hagyd ki ebből! – sziszegte mérgesen Layla.

            - Ááá, szóval így hívják! – vicsorgott gonoszan. - Érdekes… - úgy láttam, egy pillanatra elgondolkozik, majd egy pillanat alatt az arca kétségbeesetté vált. – Hogy lehet ez? –fordult Layla felé dühösen.

            - Ez a képessége. Nem rossz, mi? – mosolygott Lay elégedetten.

Nem értettem, hogy mi is történik, de annyit sikerült megállapítanom, hogy ezt az ellenséges nőszemélyt meglehetősen bosszantja a képességem.

            - Szörnyű! Mire vártok? Eltakarodtok végre innen? – kiáltott ránk türelmetlenül.

            - Ne aggódj, már itt sem vagyunk – indult el az ajtó felé Lay. Én úgy álltam mellette, mint aki abban a percben kezdett szoborrá alakulni, így mentoromnak kicsit oldalba kellett löknie, hogy valamelyest –legalább rövid időre- észhez térjek – Lucy! Gyerünk!

            Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és utána futottam Laylanak. Még utoljára visszanéztem Kate-re, aki meglehetősen bosszús képet vágott.

            Csak akkor kezdtem el Laylat faggatni, amikor már hallótávolságon kívülre kerültünk.

            - Ki ez a Kate? És kicsoda James?  - kérdeztem. - És mondj már el mindent, mert a beszélgetésből nem sokat értettem!

            - James az ellenséges csoport alvezére, Kate pedig a jobb keze, akinek az újak keresése, átváltoztatása, és kiképzése a feladata. Ebben segít a képessége is, miszerint ő meg tudja minden vámpírról mondani, hogy mi a képessége, és az emberekről is, hogy milyenek lesznek átalakulásuk után. Mi most eléggé szerencsések voltunk. Ha Kate nem egyedül jött volna, akkor már lehet, hogy nem élnénk.

Layla olyan komolyan mondta az utolsó mondatát, hogy eszembe sem jutott kételkedni, ráadásul abból a nőszemélyből, és a belőle áradó bosszúságból kinézem, hogy ha alkalma lenne rá, megölne minket.

            - Szóval ellenük kell majd harcolnunk? – kérdeztem, bár inkább ténymegállapításnak hangzott.

            - Igen, majd nemsokára – bólintott.

Hiába kérdeztem, hogy mégis mikor van az a nemsokára, Layla nem volt hajlandó többet erről beszélni, így a hazafele út többnyire csendben telt.

5. fejezet

5.Az „újak”

Layla éppen a vámpírságról magyarázott valamit, de ez nem volt különös inkább az, hogy rajta kívül még hét vámpír volt összesen a nappaliban. Igen, hét. És mind újszülöttek. Négy fiú és három lány.

Körülbelül mind annyi idősek lehettek, mint én és Ben. A három lány közül az egyiknek rikítóan vöröslött a haja, pont ugyanolyan volt mint a szeme. Annyira szép volt, ahogy egy kicsit kiragyogott a többiek közül. A másik két lány is gyönyörűnek tűnt. Az egyik kifejezetten vékony volt, és törékenynek látszott. Neki világosszőke haja volt. A harmadik lánynak barna haja csillogóan fénylett. Most hogy mind a hármójukat megnéztem, már nem tudtam eldönteni, hogy melyikük a legszebb.

            A fiúk nem is különbözhettek volna egymástól. Az elsőnek világosbarna haja volt és aranyos arca, a másodiknak rövid fekete haja, harmadik szőke, a negyedik pedig megint csak fekete hajú, nagyon izmos fiú volt.

            - Srácok ez itt Lucy és Ben, már meséltem nektek róluk – mutatott be minket Layla – Lucy, Ben, ez itt Alicia, Lotti, Christina, Nate, Pete, Cam és Adam. Ismerkedjetek meg egymással! Én most elmegyek, van egy ki dolgom. Legyetek jók!

            Layla távozott, mi pedig ott voltunk idegenen, ismeretlenül. Eleinte kicsit szorongtam, de hamarosan kellemes csevegés alakult ki, így én is sorra jártam. Mindenkivel sikerült pár szót váltanom. A vörös hajú lány Lotti volt, a barna hajú Alicia, a szőke Christina, de ő nem szerette, ha a teljes nevén szólították, így mindenki Chrisnek hívta. A srácok közül a világosbarna hajú Nate, a rövid fekete hajú Pete, a szőke az Cam, a másik fekete hajú pedig Adam. Rendesek, bár most még mindenki kicsit visszahúzódó volt.

Amikor Layla visszatért, és arra fektette a hangsúlyt, hogy mindenkinek kiderítse a különleges képességét, már ha van. Úgy gondoltam, én továbbra is ismerkedek. Odamentem Chrishez, aki nagyon szimpatikusnak találtam első ránézésre.

-          Fúúú, de nem gondoltam volna négy napja, hogy vámpír leszek. Tény, hogy vannak hátrányai, de szerintem egész király – Chris egy energiabomba, és ez elég gyorsan kiderüld, annyira hipperaktív volt.

Felfigyeltem rá, hogy az ellenkező neműek egymással különösen figyelmesek, és mindenki ismerkedni akar mindenkivel. Chris például az izomkolosszus Adammel. A másik, aki szintén szimpatikus volt első ránézésre is Nate volt, aki szinte mindig csendben volt, és csak akkor szólt, ha tényleg valami fontosat akart mondani. Elhatároztam, vele kint az udvaron csevegek.

            - A pasid nem fog megharagudni rám, hogy így kettesben beszélgetünk? – Olyan megnyugtató volt a hangja, hogy először fel sem fogtam mit kérdezett, csak hallgattam, ahogy beszél. Aztán hirtelen leesett.

            - Milyen pasim? Nekem nincs pasim! – Meglepődtem. De tényleg. Kire gondolhatja Nate hogy a pasim? Mondjuk, volt egy tippem…

            - Komolyan? Én azt hittem, hogy ti ketten Bennel… Na mindegy. Nem az én dolgom – Egy vállrántással elintézte az ügyet.

- Igazad van, ez tényleg nem rád tartozik – Nate nagyon jó fejnek tűnt, de nem szeretem az olyanokat, akik alaptalanul kavarnak bele mások magánügyeibe.

            És mi van, ha nem is olyan alaptalanul? Ben és én… Különös. Ez is egy az „ezen még sosem gondolkoztam” listámról. Ben helyes meg minden, de nem tudom…

            Hogy erről a témáról megpróbáljam elvonni a figyelmemet, Nate-tel beszélgettem egész délután. Ha valamihez, akkor a figyelemeltereléshez kétségkívül nagyon ért.

            Már este volt, amikor visszamentem a házba. Layla azzal fogadott, hogy feltétlenül el kell mennem vele valahová. Fogalmam se volt, hogy merre akar vinni, de ez nem újdonság, hiszen mostanság nem nagyon tudtam semmit.

            A megszokottnál lassabban mentünk, és közben beszélgettünk. Layla kiderítette a képességeket. Azt mondta meglepő, hogy mindenkinek van. Azt is megjegyezte, hogy általában nem egy nap alatt alakulnak ki ezek, tehát még a most felfedezett képességek sem nyerték el a végső formájukat.

Nate az érzéseket képes befolyásolni, felerősítheti és lecsillapíthatja azokat. Pete olyasfajta helyváltoztatásra képes, hogy pár másodperc alatt száz – kétszáz mérföldet is megtesz, azt hiszem ezt ,,teleportálás”-nak nevezik. Cam a két ember közötti kapcsolatokat tudja manipulálni, Adam pedig a puszta érintésével hatalmas fájdalmat tud okozni. Alicia ha megérint valakit, látja az emlékeit, de csakis azokat, amelyek már tényleg megtörténtek vele. Lotti az időt képes megállítani, de nem sokáig, csak néhány percig, bár adott esetben ez is kifejezetten hasznos tud lenni. Véleményem szerint Chris képessége a legkülönösebb, ő ugyanis, még ha szubjektívan is, de látja a jövőt.

            Arra kellett még rájönnöm, hogy Layla kivételesen jó ember, vagyis inkább vámpírismerő. Mindenkinek szinte azonnal felfedezi minden jó, és minden rossz tulajdonságát. Kezdtem megkedvelni őt, bár nem viselkedett mindig a legkedvesebben.

            - Hová megyünk? – kérdeztem, miután már szinte minden mást átbeszéltünk.

            - Egy kicsit gyakorolni – jelentette ki mosolyogva Layla.

            - Gyakorolni? Mit? – Nem nevezhető újdonságnak, hogy most sem értettem semmit abból, amit mondott.

            - Hát természetesen harcolni. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Használható harcost kell faragnom belőled, és ez csak igen kemény munkával érhető el.

            - És a többiek? Nekik miért nem kell? – Igazságtalannak tartottam, hogy csak nekem kell harcolásznom olyanokkal, akikről nincs valami sok információm.

            - De természetesen a többieknek is kell, de veled külön akarok foglalkozni. Te leszel ugyanis a „bétám”.

            - A mid?

            - A bétám, vagyis a vezető után következő ember – magyarázta.

            - És ha én nem akarok béta lenni? – Nem akartam semmiféleképpen kitűnni a többiek közül.

            - Márpedig az leszel – szögezte le Layla.

            - Te mindig ilyen erőszakos vagy? – vontam fel a szemöldökön kissé undorodva.

            - Nem mindig, de néha igen. Ilyenkor nem tűröm a vitát – jelentette ki.

            - Hát azt látom.

Ekkor érkeztünk meg a tisztásra. Elég magasan volt, egy völgyben, egy elzárt helyen. Gyönyörű zöld fű borította, itt-ott virágot is lehetett látni. Összességében nagyon szép volt.

            A gyakorlás annyiból állt, hogy Layla különböző mozdulatokat mutatott, és próbált megtanítani nekem, majd rátért a harci technikák oktatására. Kicsit képtelen volt az ötlet, hogy belőlem harcos lesz, de azért megpróbáltam jó tanítványként viselkedni.

                                                             ~~~~~

Az idő gyorsan repült. Már hetek teltek el átváltozásom óta, mégis alig érzem az idő múlását. Általában gyakoroltunk, volt, hogy én is a többiekkel, és volt, amikor Laylával, külön. Már a pajzsom kiterjesztése is egész jól ment. Néha vadászni is elmentünk, ennek eredményeképpen, a szemem már inkább aranybarnának, mint sem vörösnek tűnt.

             Aznap is vadászni indultunk. Egy idő után különváltunk. Éppen egy oroszlán illatát követve futottam, amikor valami más szagot is érzékeltem. Annyira… finom volt. Sokkal jobb, sokkal édesebb, sokkal intenzívebb illat lengte kerül, mint az előbb üldözött oroszlánt. Meg akartam kóstolni, a torkom pedig lángolt a szomjúságtól. Arrafelé kezdtem rohanni, ahonnan az illatot éreztem.

Észrevettem, hogy Cam is arra tart. És akkor megláttam. Egy lány sétált a fák között, hosszú fekete hajjal, és kék szemekkel. Az emberek között egészen biztosan szépnek számított. Cammel egyszerre indultunk a lány felé. Tompán érzékeltem, hogy valaki a nevem szólít, egy pillanatra megfordultam, de nem láttam senkit, de ahogy újból a zsákmányomra szegeztem a tekintetem, ijedten állapítottam meg, hogy Cam közelebb került hozzá, mint én. Nem, ő az enyém! Csakis az ösztöneim vezéreltek, az agyam nem tudott annyira befolyásolni, hogy megforduljak, és visszamenjek a házhoz.

            Borzasztóan dühös voltam, amikor Cam rávetette magát a lányra, a nyakára tapasztotta jéghideg ajkait, majd belemélyesztette kőkemény fogait, és elkezdte szívni a vérét. Azon is elkezdtem gondolkozni, hogy erőszakkal veszem el tőle, de nem tettem semmit.

            Meglepődtem, amikor Laylát láttam előrohanni a fák közül, s meg sem áll, míg le nem tépte a lányról Cam-et.

            - Lucy! Nem lélegezz! Tartsd vissza Cam-et! Keressétek meg a többieket, aztán gyertek vissza mindnyájan a házhoz! – utasított Layla, majd felkapta a lányt, és még egy vámpírhoz képest is gyorsan futott vele.

            Odamentem Camhez, aki hangosan morgott.

            - Cam, nem menj utána! Hallod? Keressük meg a többieket! – Azt magam sem tudtam, hogy én miért nem rohantam még utánuk, de most mindenesetre azon voltam, hogy visszataláljunk a többiekhez. Tekintve a vámpírok tájékozódási képességét, ez nem tűnt nehéznek.

            Úgy láttam, hogy Cam hallgat rám, mivel ő is visszafordult, majd futni kezdett. Gyorsan megtaláltuk a többieket, ők már összegyűltek, csak minket vártak.

            - Jujj! Tisztára azt hittem, hogy megeszitek szegény lányt. Szerencsére nem így történt, úgyhogy most ő is vámpír lesz. Tökjó! Látom, hogy bírni fog téged, Lucy! Meg Cam-et is eléggé. Sőt… - Chris kuncogott valamin, amit mi nem tudhattunk.

            Visszafutottunk a házhoz, és a nappaliban tévéztünk. A focimeccs nem annyira érdekelt, de a srácok ragaszkodtak hozzá. Jobb elfoglaltságot kerestem, ezért hallgatózni kezdtem az emelet felé. Szívdobogást halottam, biztos voltam benne, hogy a lányé. Layla a dolgozószobában ült, feltehetőleg olvasott. Néha halottam amint átmegy a másik szobába, és megnézi a lányt.

            Pár óra elteltével meguntam odabent ülni, és kimentem, részben azért, hogy kicsit egyedül lehessek. Egy fának támaszkodtam, és közben olyan dolgokon gondolkoztam, amiket eddig magamba fojtottam. Akkor éreztem magam először igazi szörnynek, amikor megéreztem a lány illatát, és le akartam vadászni. Beleborzongtam abba, hogy mennyire közel álltam ahhoz, hogy megöljem a szerencsétlent.

            Nem maradhattam sokáig egyedül, mert Ben kijött utánam. Egy darabig csak állt és nézett aztán végre megszólalt.

            - Jól vagy? Olyan feldúltnak látszol… – Sütött a kedvesség a hangjából, s legszívesebben elküldtem volna, mégsem tettem. Egyszerűen nem voltam rá képes.

            - Igazad van, nem vagyok túl jól. Tudod, hogy mennyire közel jártam ahhoz, hogy megöljem azt a lányt? És ha Cam meg Layla nincs ott, akkor minden bizonnyal meg is tettem volna – Végül is őszintén elmondtam neki, hogy mi bánt, addig úgy sem hagyott volna békén.

            - És azt te tudod, hogy én egyszer már megöltem egy embert? Ezzel a tudattal sem valami túl jó létezni – érződött rajta a mérhetetlen együttérzés.

            - Most is igazad van. A te helyzeted sokkal rosszabb, mint az enyém – sóhajtottam.

            - Azért mondjuk nem kell etetni magunkat a bűntudattal, mert ezeken sajnos már úgy sem tudunk változtatni – mosolyodott el egy kicsit kényszeredetten.

            - És harmadjára is igazad van. Csak az a probléma, hogy én most ébredtem rá igazán, hogy mi is lettem. Kell egy kis idő ennek a feldolgozására.

            - Én megértelek. Akarod, hogy elmenjek? – suttogta.

            Belenéztem a szemeibe. A tekintetében örvénylő szelíd folyam arany színe megbabonázott. Nem tudtam a nem rá nézni.

- Nem! – szaladt ki a kelletnél gyorsabban a számon. Láttam, ahogy Ben mosolygott.

            - Rendben. De talán visszamehetnénk a házba, mivel a lány nemsokára felébred. Én szeretnék ott lenni.

            - Én is. Azt hiszem. Szeretnék róla többet megtudni. Gyerünk! – pattantam fel a földről.

És elindultunk vissza. Ben-nek sikerült elterelnie a figyelmemet a problémáimról, mert most rajta gondolkoztam.

Hihetetlen vagyok! Mindig találok valami olyasmit, amin felidegesíthetem magam.

4. fejezet

4. Ismerkedés


A napok rohanva teltek el felettem. Ami különös volt az az, hogy nekem az összes egybefolyt. Többnyire egyedül tartózkodtam a szobámban, és próbáltam rendezgetni olyasformán, ahogy nekem a legotthonosabb. Volt időm gondolkodni. Egyetlen dolgot tudtam csak biztosan: egy szörny vagyok.

Képes voltam napokig ezen rágódni, sikertelenül. Kielemeztem magamban egy vámpír számra felmerülő táplálkozási lehetőségek, ezek alapján végül arra jutottam, hogy ameddig nem ölök meg egy embert sem, addig nem foglalkozom ezzel a ténnyel.

            Layla sokat beszélgetett Bennel, a képességére akart fényt deríteni. Nem kellett sokáig várnia, kiderült, hogy a fiúnak félelmetes erő van birtokában.

Képes kikapcsolni mások érzékeit. És ami még meglepőbb: rám ő sem tud hatni. Míg saját szememmel láttam, hogy Layla percekig vakon járkál, velem továbbra sem történt semmi. Ez megerősítette gyönyörű elrablóm gyanúját, miszerint valamiféle pajzzsal rendelkezem.

            A sok időmből jutott arra is, hogy Layt  faggassam, illetve hogy váltsak néhány mondatot Bennel. Laylát főleg az ellenségekről kérdeztem, többet akartam tudni azokról akik ellen egyszer majd harcolni fogok, Ő viszont alig akart bármit is ebben a témában elárulni, úgyhogy egyenlőre felfüggesztettem a kérdezést, elvégre egyszer úgyis megtudom.

Bennel más volt a helyzet. Kedves srác, kifejezetten sajnáltam, hogy nem tudtam vele gyakrabban beszélgetni.

            Reggel viszont egy elég furcsa dolog történt.

            - Lucy! Ben! Meg szeretnélek kérni benneteket, hogy pár napra hagyjátok el a házat. Nem lenne jó ha…. – Layla gyorsan elhallgatott.

            - Ha…? – Nem értettem mit nem akar velünk megosztani Layla.

            - Semmi, csak éppenséggel újabb átváltoztatásokra fog sor kerülni, és nem lenne jó, ha ti is itt lennétek – válaszolta Layla kicsit halkabban.

            - A vér miatt? – Ben-en látszódott, hogy megérti miért akar minket elküldeni Layla.

            - Többnyire igen. Jó lenne, ha pár mérfölddel arrébb mennétek, de azért ne kóboroljatok túl messzire, és lakott terület közelébe sem. És kérlek, 3-4 napig ne gyertek vissza.

            - Rendben van. Mikor induljunk? – Ben-t látszólag nem zavarta különösebben, hogy éppen embereket készülnek szörnyeteg-sorra ítélni.

            - Minél hamarabb. Este már ne legyetek itt.

            Ezek után rögtön elindultunk. Nem tudtuk, hogy merre megyünk, csak futottunk. Már egészen sötét volt, amikor megálltunk. Nem voltunk fáradtak, csak meguntuk a céltalan futást. Egy barlang bejáratánál ültünk le, és figyeltük az erdőt. Pár óráig csendben maradtunk, majd Ben szólalt meg.

            - Akkor most itt ülünk három napig némán? – Kérdezte halvány mosollyal az ajkain.

            - Attól függ. De beszélgethetünk is – rántottam meg a vállam egykedvűen.

            - Mégis mitől függ? – Értetlenkedett Ben.

            - Attól, hogy te akarsz-e beszélgetni velem – közöltem.

-          És ha akarok? –Tudakolta még mindig mosolyogva.

Egy pillanatig nem tudtam szóhoz jutni, annyira elbűvölt a mosolyával. Az eddig eltelt idő alatt még egyszer sem mosolygott igazából, de a mostani után alig tudtam szóhoz jutni.

            - Akkor természetesen beszélgethetünk. – suttogtam.

            Innentől kezdve a következő két napot megállásnál nélkül végigcsevegtük. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltem volna ilyen sokat egyszerre. Alaposan kifaggattuk egymást, így sokat megtudtam róla. Ember korában Brooklyn-ban lakott a szüleivel és a húgával. Úgy emlékszik, hogy a húgát nagyon szerette, és sok mindent csináltak együtt. Volt egy kutyája is, akit nagyon kedvelt. Sok barátja volt, és szerette az autókat és a motorokat. Műszaki egyetemre járt. Két hónappal ezelőtt volt a huszadik születésnapja.

            Ahogy mesélt magáról, éreztem, hogy egyre jobban megkedvelem. Okos és kedves srác, és az sem elhanyagolható, hogy jól néz ki.

            Ő is kérdezett engem, s én emberi emlékeim alapján igyekeztem válaszolni neki. Ekkor ébredtem rá, hogy hiányoznak a szüleim. Bár nem sok dolog maradt róluk a fejemben, mégis éreztem, hogy annak idején nagyon szerettem őket. Én építésznek tanultam. Ez mindig is érdekelt, ráadásul apám is az volt. A munka mellett dolgoztam az étteremben is, ahonnan azon a bizonyos estén kirúgtak. Az emlékeim homályosak voltak, és néhol hiányosak is. Volt egy pár barátom, akire emlékeztem, de sok mindenkire nem.

Később más dolgokról kezdtünk beszélgetni.

            - Furcsa ez a vámpír-dolog igaz? – Kérdezte megint vigyorogva.

            - Az nem kifejezés, hogy furcsa. Egyik nap még éled nyugodtan az emberéleted, rá három napra pedig már arra ébredsz, hogy egy szörnyeteg vagy. Egy olyan lény, akiről egészen addig azt hitted, hogy csak a mesékben létezik. Ez nekem több mint furcsa – válaszoltam a kelletnél erőteljesebb hangon.

            - Nekem furcsa. A barátaimmal sokat viccelődtünk, többek között a vámpírokról is. Például tudod mit iszik a vámpír ha ideges?

            - Nem.

            - Csigavért! – Ez tényleg vicces volt, bár nem értettem teljesen, hogyan tud ilyen könnyen beszélni a témáról.

            Egy darabig megint csendben ültünk, míg én nem javasoltam, hogy ideje lenne visszamennünk. Az én időérzékem ( amely mostanában csalhatatlan) szerint már eltelt három nap, és míg visszafutunk, az  is egy fél lesz.

            A vámpírlétemben kétségkívül a futást élveztem a legjobban. Nem emlékeztem rá, hogy emberkoromban különösebben szerettem volna a sebességet, de ez a dolog, mint sok más, nagyon megváltozott. Csodálatos érzés volt mindennél gyorsabban keresztülszáguldani az erdőn.

            Sokáig futottunk, majd egy fél mérfölddel a ház előtt lassítottunk. Itt már sokfajta illatot éreztem, és szerintem mind vámpírszag volt.

Fogalmam sem volt, hogy Lay mennyi ember átváltoztatását hajtotta végre az elmúlt napokban, de biztos voltam benne, hogy odabent nem egy újszülöttel fogunk találkozni.

Sok vámpíré. Bennel egymás mellett léptünk be az ajtón, és nagyot csodálkoztam az elém táruló látványtól.