23. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 23. fejezetet is! Túl sok hozzáfűznivalóm nincs, csak annyi, hogy a következő egy igazán akciódús rész lesz ;)

23. Vámpírrablás

Talán még egy jó darabig meg sem mozdulok, ha a zsebemben lévő mobil rezegni nem kezd. Ez valamelyest visszarántott a valóságba. Azon kezdtem gondolkozni, hogy érdemes-e egyáltalán fölvennem. Néhány másodpercnyi töprengés után arra jutottam, hogy igen, hiszen csak egyetlen személy kereshet, és ő nem hív akármiért.

-          Igen? – szólaltam meg, miután megnyomtam a hívásfogadás gombot.

A háttérből hatalmas zaj hallatszott, már-már fülsüketítő. Éles kiáltások hasítottak a levegőbe, majd lépéseket hallottam egészen közelről. Néhány pillanat múlva a zaj fokozatosan elhalkult, majd teljesen csend lett.

-          Lucy! Mi a helyzet? Hogy vagy? – kérdezte Layla a vonal túlsó végéről.

Olyan jólesett hallani őt. Bár a hangja kicsit rekedtesebbnek tűnt, mégis egyfajta biztonságérzetet jelentett számomra. Mintha már pusztán a hangjával is megvédene és erőt adna.

-          Kösz, megvagyok – motyogtam. – Sok minden történt mostanában…

Igazából azt sem tudtam, hogy hol kezdjem a beszámolót. Rengeteg mesélnivalóm akadt, mégis, alig tudtam eldönteni, hogy mi az, amit elmondjak Laylának.

-          Azt gondoltam. Talán ha bővebben kifejtenéd…

Sok mindent be kellett volna vallanom. Mennyi minden nem mondtam el neki! Megpróbáltam összeszedni magam, és az elején elkezdeni mindent.

-          Emlékszel, hogy amikor utoljára beszéltünk, egy srácról meséltem neked, amit állandóan magam előtt láttam? – kérdeztem.

-          Igen – érkezett szinte azonnal a válasz.

Még szép, hogy emlékezett. A vámpírok sohasem felejtenek el semmit.

-          Megtaláltam. Még ember volt, amikor más vámpírok megpróbálták elkapni, és én próbáltam megmenteni, de megharapták. Aztán megvártam még átváltozik, majd elhoztam ide…

Nem tudtam, hogy Layla hogyan fog reagálni erre az egészre. Reméltem, hogy megérti a helyzetemet.

-          És? Hogy ítéled meg? Maradhat? – kérdezte.

Hú, eddig egész jó. Ha nem akad ki rögtön, az már feltétlenül jót jelent.

-          Szerintem maradhat. Mindenki kedveli, nincs vele semmi különösebb probléma, jól beilleszkedett – hadartam.

Azért egy apró dolgot sikeresen elhallgattam Lay elől. Sőt, tulajdonképpen egy picit füllentettem is, hiszen nem igaz, hogy mindenki kedveli Andrewt, de ebbe most nem akartam belemenni. Amúgy meg azon az egy személyen kívül tényleg mindenki bírja.

-          Akkor rendben – közölte Lay. – Én teljes mértékben bízom benned, Lucy – jelentette ki. – Van esetleg még valami?

Ajaj! Talán most kellene beszámolnom Kate-ről? Úristen!

-          Ööö… van még más is – kezdtem bele akadozva. – Tegnap találkoztam Kate-tel.

Néhány másodpercnyi csend következett. Layla biztos felméri a helyzet súlyosságát. Vártam, hogy mondjon valamit, de továbbra sem szólt semmit. Kezdtem ideges lenni.

-          Lay? Ott vagy? – kérdeztem aggodalmasan.

Már tényleg bepánikoltam, mire végre megszólalt.

-          Igen, persze. És mit beszéltél te Kate-tel?

Most mit mondjak neki? Azt, hogy gyakorlatilag azóta egyfolytában félek? Vagy esetleg hazudjam azt, hogy csak egy baráti beszélgetés zajlott le közöttünk?

Úgy döntöttem, nagyjából elmondom neki az igazat. Semmi értelme titkolózni Layla előtt.

-          Azt mondta, hogy egyre gyávább leszek, és hogy kár volt itt hagynod, rám bízva mindent. Ja, meg átadott egy üzenetet, ami nem tudom, hogy kitől jött. Így szól: ’Alaposan gondold át minden lépésedet, mert állandóan figyelnek téged.’ – soroltam egy levegővel.

Újabb szünet, bár nem olyan hosszú, mint az előző. Layla az üzenetet elemezve hümmögött, majd végül nekem szegezett egy érdekes kérdést.

-          És te hogy látod ezt? Hiba volt téged otthagynom?

De jó, hogy Laylát nem is az üzenet foglalkoztatja! Nem érdekeli, hogy valakik megfigyelés alatt tartanak, csak azzal törődik, amin már úgyse tud változtatni.

Hirtelen dühös lettem rá, bár ezt igyekeztem elfojtani.

-          Nem tudom. De ezzel már kár foglalkozni, ezen már nem tudsz változtatni – közöltem dühösen.

Hallottam, ahogy Layla megadóan felsóhajt. Végre! Talán most majd a nagyobb problémára fog koncentrálni.

-          Szerintem ezzel az egésszel Kate csak még jobban meg akart ijeszteni – közölte - Nyugodj meg! Senki sem tud állandóan figyelni!

Talán igaza van. Meg kellene nyugodnom. Igazából nem is idegesít annyira ez az egész, csak egy sokkal nagyobb problémáról igyekszem elvonni a figyelmem.

-          Oké. Majd beszélünk. Szia!

Nem is hagytam elköszönni Laylát, mert rögtön lenyomtam a ’hívás vége’ gombot. Legalább már azzal nem kell foglalkoznom, hogy mit szól az Andrew-s ügyhöz. Egy gond kipipálva!

Visszatettem a telefont a zsebembe, és újra csak ültem, szótlanul, egyedül. Bármennyire is igyekeztem elvonni a figyelmem Benről, nem sikerült. Minden pillanatban Ő járt a fejemben, Őt láttam magam előtt, és hallottam a szavait a fülemben.

Annyira szörnyű volt! Hiába próbáltam másra koncentrálni, nem sikerült. Azért vonultam el a szobám sarkába, hogy a többiek ne lássák rajtam mindezt, bár így is tudták, hogy eléggé magam alatt vagyok.

Nagyon lassan teltek a percek. Igazából nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak ültem és bámultam egy pontot.

Hirtelen a lépcső recsegését hallottam, valaki elindult rajta. A léptek egyre közelebb értek. Valaki kopogott a szobám ajtaján, majd választ se várva, rám törte azt.

A következő pillanatban May rémült arcát láttam magam előtt. Már a nyelvemen volt a kérdés, mikor szaggatottan beszélni kezdett.

-          Lucy! Azonnal le kell jönnöd! – hadarta.

Nem értettem, hogy mi ennyire sürgős Maynek, de láttam az arcán, hogy most nincs idő kérdezősködni.

Azonnal felpattantam, és kirohantam a szobából. A többiek a nappaliban mind Chris köré csoportosultak, ijedten bámulva az apró szőke lányt.

Kezdtem megijedni. Bármi is történt, vagy fog történni, a többieket rendesen megijesztette.

-          Mi az? – kérdeztem, ahogy leértem a lépcsőn.

Nate felém fordult, arcán döbbenet tükröződött. Egy pillanatig szótlanul végigmért. Látta, hogy nem vagyok éppen teljesen jól, úgy láttam, habozik, hogy elmondja-e nekem.

-          Chrisnek elég furcsa látomása volt. Az ellenségeinket látta a területünkön és… embereket.

Ahogy Nate az utolsó szót is kimondta, rájöttem, hogy milyen rég nem vadásztak a többiek. Muszáj elküldenem őket. mielőtt az imént említettek bekövetkeznek.

-          Mikor? – kérdeztem elfúló hangon.

Néhány pillanatig nem szólt senki, mindenki Chris felé fordult.

-          Pár nap – motyogta. –De nem tudom pontosan…

Nagyon ideges lettem. Bármit is akarnak, az semmi jót sem jelent.

Most mindenki engem nézett. Tőlem várták a megoldást, vagy ha nem is azt, akkor legalább a következő parancsot.

Nem tudtam, hogy mit mondjak nekik. Miért az én vállamat nyomja a felelősség?

-          Menjetek el vadászni!

Ez volt az egyetlen épkézláb dolog, ami az eszembe jutott. Nem akartam, hogy lássák rajtam, de nagyon féltem, ráadásul volt még más is… Ben nélkül olyan védtelennek éreztem magam.

Nem mintha máskor rá hagyatkoztam volna, de már a puszta jelenléte is biztonságot jelentett.

-          Te nem jössz? – kérdezte Alicia.

-          Nem, én nemrég voltam Andrewval – közöltem.

Nem akartam újból találkozni Kate-tel. Nem akartam semmit. Szó nélkül kirohantam a házból. Nem figyeltem, hogy utánam jön-e valaki, igazából az nem is érdekelt. Mindennél jobban vágytam a magányra.

Senki nem tudott volna megérteni, és igazából nem is nagyon próbálkoztak. Egyedül éreztem magam, bár tudtam ez nem így van. Ha megkérném őket, biztosan segítenének.

Csak rohantam befelé az erdőbe. Csak a futás felszabadító érzését akartam érezni, semmi mást.

Ahogy egyre közelebb értem a területünk hatra felé, tudtam, hogy vissza kellene fordulnom. Félnem kellett volna, hogy mi lesz, ha összefutok más vámpírokkal, mégis félelem helyett inkább valami természetfeletti erőt éreztem magamban.

Lépteket hallottam a hátam mögül. Tudtam, hogy valaki követ, mégsem néztem hátra, csak előre.

Aki követett, egyre közelebb ért hozzám, mire én egyre gyorsabban futottam. Nem idegesített a követőm. Eljutottam arra a pontra, hogy már semmi miatt sem aggódtam.

Éreztem, hogy elrugaszkodik a talajtól, és egy óriási ugrással utolér. A következő pillanatban egy jéghideg kezet éreztem a vállamon. Bár mindaddig nem féltem, abban a másodpercben, ha még ember lennék, meghűlt volna bennem a vér.

-          Ne mozdulj! – parancsolt rám egy éles hang.

Engedelmeskedtem. A lábaim a földbe gyökereztek, ha akartam volna, akkor se tudtam volna megmozdulni.

Feszültem vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólalt meg. Másik kezével hátracsavarta a karom, így nem tudtam menekülni, a fogságába kerültem.

-          Mit akarsz? – kiáltottam rémültem.

Csak egy ördögi kacaj volt a válasz. Ez mindennél többet elárult.

-          Nyugodj meg, nem foglak bántani – súgta behízelgő hangon a fülembe. – Elviszlek valakihez, aki már nagyon vár téged – nevetett.

Nagyon féltem. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. A támadóm vonszolni kezdett maga után a földön, én pedig kénytelen voltam követni őt.

Azt kívántam bárcsak itt lennének Chrisék, de ez lehetetlen volt. Teljesen egyedül voltam egy idegennel, aki éppen maga után rángat, valaki más felé.

Az utóbbi napok történéseiből kiindulva, már nem mertem azt állítani, hogy ennél már nem lehet rosszabb, mert ahányszor erre gondoltam, egy újabb csapás sújtott.

Így már csak annyi maradt, hogy reménykedjek, hogy bárhogy is alakul a helyzet, ennél csak jobb lesz. Szerencsétlenségemre ez eddig sose következett be, ráadásul ebben a pillanatban a helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. És mégis, ott lebegett előttem egy halvány reménysugár, ami még akkora is tartotta bennem a lelket…

22. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisset!

Jó olvasást hozzá, és kérlek írjatok kommenteket!

Ui: Remélem egyszer majd tudom hozni a szülinapi novellát is! :)

22. Fényfolt a sötétségben

-          Mit keresel itt? – kérdeztem élesen.

Nem is tudom mi uralkodott rajtam: a döbbenet, a félelem, vagy a fájdalmon. De akárhogy is volt, csak egyetlen dolgot láttam magam előtt: azt a régi képet, amit az előttem álló személyről őriztem már jó ideje.

Feléledt bennem a bosszú lángja. Mintha minden, amit akkor mondott, most egész más, dühítő értelmet nyert volna.

A válasz túl gyorsan érkezett, én meg valahogy már előre számítottam rá.

-          Téged! – beleborzongtam ebbe a hangba. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen hideg és félelmetesen. Most megragadja az alkalmat, hogy emlékeztessen engem.

Csak bámultam az engem méregető vörös szempárba. Miért keres engem? Hát nem elég szörnyű már így is ez a nap? Vagy azért jött, hogy rövid úton véget vessen a szenvedéseimnek?

-          Miért keresel engem? – kérdeztem kissé ijedten. Most valahogy nem tudtam túl határozottan viselkedni.

Gúnyos kacaj tört ki belőle, aminek a végére már csak egy ördögi mosoly maradt. Hátradobta hosszú, sötétszőke haját, majd nagy kegyesen válaszolt.

-          Ha rajtam múlna, nem jöttem volna ide – közölte megvetően. – Csakhogy megkértek rá, hogy beszélgessek veled – folytatta egyre félelmetesebben mosolyogva. – De arra nem is gondoltam, hogy ilyen jó alkalmat találok, hogy teljesen egyedül vársz rám egy erdő közepén.

Igaza volt, a helyzet adott, a lehetőség tökéletes. Kezdtem félni. Ugyan merre jár ilyenkor a bátorságom és az elszántságom?

 Akár mit is akart mondani, nem voltam rá kíváncsi. Legszívesebben elfutottam volna, de tudtam, nem menekülhetek előle.

-          Akkor miért nem kezded el azt a bizonyos beszélgetést? – kérdeztem némi határozottságot erőltetve a hangomba.

Úgy tűnt, élvezi a helyzetet. Mintha direkt rendezte volna így az egészet. Végtelenül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Igyekeztem kívülről a kemény, elszánt külsőt megőrizni, de valójában belülről romokban hevertem. Kate megjelenése csak egy újabb csapás volt.

-          Nem tűnsz túl magabiztosnak. Mintha már nem lennél olyan elszánt, mint régebben – közölte gúnyosan. – Vagy éppen kifogtam egy rossz pillanatot? Egyáltalán, mit keresel te ilyenkor egyedül az erdő közepén? – Kérdései egyre inkább félelemkeltőek voltak.

Nem akartam kimutatni az ijedségemet. Igyekeztem megfelelő válaszokat találni a kérdésére, de semmi használható nem jutott az eszembe.

-          Csak sétáltam – hazudtam könnyedén.

Újabb gúnyos kacaj. Úgy látszik a válaszom nem bizonyult túl hihetőnek a számára. Alig vártam, hogy végre elmondja, amiért jött, utána pedig eltűnjön bár tudtam, ez nem egészen lesz ilyen egyszerű.

-          Lucy, tudom, hogy nem mondasz igazat, de ezzel most nem húzom az időt – jelentette be. – Másért jöttem… Kíváncsi voltam, hogy mennyit fejlődtél Layla hatása alatt az elmúlt időben. Azt hiszem, látszik, hogy egyre gyávább leszel. Kár volt itt hagynia. Kivételesen jó harcossá alakíthatott volna, így viszont bizonytalan és félénk vagy. Hibázott, hogy rád ruházott minden felelősséget. Ez nem tett valami jót neked.

Leesett az állam. Kate itt elemzi a lelki helyzetemet, ahelyett, hogy széttépne vagy eltűnne. Nincs akkora szerencsém, hogy korán megszabaduljak tőle…

Hosszas csend következett, Kate kíváncsian méregetett engem.

-          Akarsz még valamit? – morogtam.

Egy felvont szemöldök volt a válasz. Egy pillanatig töprengett majd végre válaszolt.

-          Nem is tudtam, hogy ilyen sietős. Mindenesetre hagylak elmenni, viszont előbb át kell adnom egy üzenetet.

Értetlenül bámultam rá. Ugyan ki üzenget nekem Kate-en keresztül? Akárki is legyen az, egészen biztos, hogy nem normális.

-          Kinek az üzenetét? – kérdeztem most először tényleg kíváncsian.

Kate úgy tűnt, hogy néhány pillanatra erősen elgondolkozik, majd végül megrázta a fejét.

-          Az nem érdekes – közölte. – Az üzenet úgy szól, hogy alaposan gondold át minden lépésedet, mert állandóan figyelnek téged. Most pedig viszlát, Lucy. Remélem, a legközelebbi találkozásunkkor valamivel összeszedettebb leszel.

Nem várta meg, hogy bármit is válaszoljak. Hátat fordított, majd kecses, könnyed lépésekkel elfutott, egy sötétszőke felhőként átszelve az erdőt.

Én csak álltam ott, és próbáltam felfogni a történteket. Kate-nek tökéletes lehetősége nyílt arra, hogy megöljön engem, ő viszont csak átadott egy üzenetet és elment.

Nem értettem, hogy mire volt jó ez az egész. Azt sem tudtam, hogy hogyan értette azt, hogy állandóan figyelnek. Ugyan ki csinálna ilyet?

Egyetlen egy személy volt, aki Kate szavainál is jobban idegesített. Bent egy pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből. Máris hiányzott. Képtelenségnek tűnt heteket kibírni nélküle.

Akármennyi bajom is volt, tudtam, haza kellene mennem. Ott nyugodtan át tudnék gondolni mindent, ráadásul már nagyon el akartam hagyni ezt az erdőt. A mai nap csupa rossz dolgokat hozott.

Eszembe jutott, hogy valószínűleg a barátaim előbb-utóbb aggódni kezdenek miattam. Legjobb lesz visszamenni, már csak az ő kedvükért is.

Biztos vagyok benne, hogy Chris látta a megtörtént eseményeket, de nem tudom, hogy mennyit értett belőlük. Tartozom neki néhány magyarázattal.

Lassan megfordultam, és próbáltam megtalálni a helyes irányt. Jólesett szaladni, a friss levegő némileg kitisztította a fejemet. Szinte repültem, mert mielőbb otthon akartam lenni.

Furcsának találtam, hogy mostanra már az otthonomnak hívom Layla házát. Egy kis idővel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez így alakul, mindenesetre jól esett, hogy akadt egy hely, ahova minden szörnyűség után is hazatérhettem, és ahol tudtam, hogy igazi barátok vesznek körül.

Ahogy megláttam magam előtt a ház sziluettjét, valamelyest megnyugodtam. Lelassítottam, majd a hátsó ajtón keresztül óvatosan bementem az óriási épületbe. Lassan, megfontoltam lépkedtem befelé, lélegzetvisszafojtva várva a többiek reakcióit.

A nappaliban kilenc szempár figyelte kérdően a mozdulataimat. Csalódottan állapítottam meg, hogy egy, a számomra legfontosabb, hiányzik közülük.

-          Sziasztok… - motyogtam halkan.

A többiek is el-elmormoltak egy-egy sziát, de ezután teljes csendben várták, hogy mondjak valamit.

Nem tudtam, hogy hol kezdjem. Olyan bonyolultnak tűnt az egész. Azt sem tudtam, hogy akarok-e beszélni róla, de tisztában voltam azzal is, hogy mondanom kell nekik valamit.

Az érzelmek össze-vissza kavarogtak bennem. Most, hogy már biztonságban tudtam magam, legszívesebben sírni lett volna kedvem. Az erdő félelmetes ridegsége visszafogta bennem ezeket az érzékenységi hullámokat, de most már ez nem volt így.

Beszélnem kellett volna, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Csak álltam ott, egyre közelebb az összeomláshoz. Éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Ez a mai nap több volt, mint amennyit el tudok viselni.

Nate hirtelen felállt a kanapéról, és gyors léptekkel elindult felém. Néhány centire előttem állt csak meg, majd mélyen a szembe nézett. Látszott rajta, hogy őszintén aggódott értem, és ez nekem hihetetlenül jólesett.

Már attól, hogy belenéztem a szemeibe, jobban éreztem magam. Sohasem értettem meg igazán a képességét, és nem tudtam eldönteni, hogy az nyugtat le, vagy csak az ő védelmet nyújtó jelenléte.

-          Lucy! Nem muszáj mesélned, ha nem akarsz – suttogta megnyugtatóan. – Már nagyjából tisztában vagyunk a történtekkel – tette hozzá.

Ahogy Nate beszélt, magával ragadott egy megnyugtató hullám, ami kellemes állapotba hozott. Valamivel erősebbnek éreztem magam, ahogy belenéztem aranyszínű szemeibe, melyben megértés csillogott.

Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hirtelen átöleltem, és fejemet a mellkasába fúrtam. Nate védelmezően körém fonta a karjait, majd néhány másodpercig csak ringatott.

Ez másfajta ölelés volt. Nem az a szerelmes ölelés, mint ahogy Ben tart a karjában, és nem is éreztem olyan kétes érzéseket, mint amikor Andrew ölelt meg.

Ez egy baráti ölelés volt, mégis rengeteget jelentett. Adott néhány pillanatnyi nyugalmat és biztonságot.

Ahogy Nate elengedett, Chris lépett oda hozzám. Vékony ki karjait a nyakam köré tekerte, és ő is átölelt.

Ekkor tudatosult bennem valami.

Nem számított, hogy mennyi fájdalom ért, és mennyi mindent vesztettem el, egy valami örökre megmarad: a barátaim szeretete.

És ez számomra nagyon fontos volt. Tudtam, hogy nekem vannak a legmegértőbb barátaim, akik akármi is történik, kiállnak mellettem, és akik társak jóban-rosszban.

Ettől sokkal jobban éreztem magam. Már nem számított annyira a mai nap szörnyűsége, csak egy valami járt a fejemben: tenni fogok azért, hogy a holnap sokkal, de sokkal jobb legyen a mánál.

21. fejezet

Sziasztok!
Igaz, hogy véget ért a szavazás, de mégsem lesz most még ajándék novella. 
Úgy gondoltam, most inkább a történetet folytatom, a szülinapi novella majd valamikor később érkezik.


Bár megfogadtam, hogy nem fogok többet a hsz-ek számán balhézni, mégis kérem, aki elolvassa a fejezetet, írjon néhány szót a fejezethez. Köszönöm!


Jó olvasást!


Ui: Ez egy újabb "lelkizős" fejezet lett, de garantálom, hogy a következőben már lesz egy kis harcos-akció is, bár  a mostani fejezetekben a romantikát helyezem előtérben, később viszont jönnek az akciódús részek!

21. Száguldás lefelé a lejtőn

Mintha nem is abban a világban lettem volna. Néhány pillanatra teljesen megfeledkeztem magamról.

Andrew arca fokozatosan közeledett az enyémhez. Még mielőtt egyáltalán észhez térhettem volna, az ajkaink lágyan találkoztak, majd lassan csókolni kezdett.

Kezdtem felfogni, hogy mi történik, de nem tudtam, vagy talán nem is akartam elhúzódni. Legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy kötelességtudóan hátrébb léptem volna, és megmondtam volna Andrewnak, hogy mi „csak” barátok lehetünk, a lehető leghülyébben viselkedtem.

Hogy hogyan? Hát úgy, hogy visszacsókoltam!

Ami a legszörnyűbb – vagy talán a legjobb – volt az egészben, hogy nagyon élveztem. Hihetetlenül jó érzés volt. Valahogy sokkal másabb, mint Bennel. A különbség leírhatatlannak tűnt. Nem tudtam, hogy jobb volt-e ez annál, de annyi biztos, hogy felért egy Ben-félével.

Túl sokáig csókoltuk egymást. Ekkorra már valamelyest észhez tértem, és gyorsan tettem egy apró lépést hátra.

Igyekeztem felmérni a helyzetemet.

Nemrég összevesztem a számomra legfontosabb személlyel, erre most, egy szintén fontos személlyel – aki abban különbözik az előzőtől, hogy az iránta érzett érzelmeim barátiak – egy erdő közepén csókolóztam. Szörnyen éreztem magam. Tudtam, hogy hiba volt ez az egész. Én kizárólag csak Bent szeretem. Nem kellett volna így viselkednem. Úgy tűnt, mintha néhány pillanatra elment volna az eszem.

Azt hittem, egy ideig fel sem eszmélek a döbbenetből, de ez mégis sikerült, hamarabb a vártnál. Ahogy szétnéztem a körülöttünk fekvő, majdnem üres erdőben, egy különös dolgot észleltem.

Azt hittem ennél már nem lehet szörnyűbb, de tévedtem. A sors sok mindenre képes, ha a rémes érzéseket kell halmozni.

Abban a pillanatban már tényleg el akartam süllyedni a földben. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a talaj a maga védelmező sötétségével temessen be.

De nem, nekem még szenvednem kellett.

Tátott szájjal bámultam azt a személyt, akit abban a helyzetben a legkevésbé akartam látni. Most is, mint mindig, gyönyörűen nézett ki. Feszült testtartással támaszkodott egy közeli fának. Tekintete ide-oda cikázott köztem és Andrew között. Arcán döbbenet és csalódottság tükröződött, majd megjelent még valami…

Fájdalom.

Ez volt az egyetlen dolog, ami még a saját szenvedéseimnél is nehezebben viseltem. Szörnyűnek tűnt az egész.

A legjobban az nyomasztott, hogy Ben nem szólt egyetlen szót sem.  A tekintete és a ki nem mondott szavai szinte belülről égettek.

Némán, mozdulatlanul vártam, hogy mondjon valamit. Továbbra sem szólt, majd néhány másodperc múlva hátat fordított nekünk, és villámgyorsan elrohant a közelből.

A torkom összeszorult, a lábaimat pedig képtelenségnek tűnt megmozdítani. Alig tudtam rávenni magam, hogy Andrewra nézzek. Az arcán csak meglepettséget láttam, megbánást nem.

Már kezdett elegem lenni az egészből. Tehetetlennek éreztem magam. Csak abban reménykedtem, hogy mindez csak egy rossz álom, és rövidesen felébredek.

De butaság volt ilyenekre gondolni, hiszen már jó ideje nem aludtam, és nagyon valószínű, hogy a jövőben sem fogok.

Nem voltam tudatában annak, hogy mit is csinálok, csak cselekedtem. Hirtelen ötlettől vezérelve rohanni kezdtem. Nem érdekelt semmi a világon, csak Ben. Abban a néhány pillanatban tényleg nem számított semmi más.

Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Tudtam, hogy Ben valamivel lassabb nálam, így talán van esélyem utolérni.

A percek végtelen óráknak tűntek, még szaladtam. Ben képe úgy töltötte be az elmém, hogy semmi másnak nem hagyott benne helyet.

Csak arra bírtam gondolni, hogy mennyire szeretem. Sajnos abban már nem voltam biztos, hogy a történtek ellenére ő is szeret engem.

Ekkor vettem észre, hogy megállt. Lassítottam, majd óvatosan közeledtem felé. Néhány másodperc múlva már láttam is.

Ő még nem vett észre engem. Természetesen gyönyörűen nézett ki, mint mindig. Természetfeletti szépségéhez már volt időm hozzászokni.

Csak a fájdalmas kifejezés zavart az arcán. Bármit megtettem volna, hogy mosolyogni lássam, de hamar rájöttem, erre ebben a helyzetben nincs remény.

Utáltam magam. Nem kellett volna balhéznom, bár ez még a kisebbik hiba volt. Az Andrewval történő csókolózás viszont már nem a megbocsátható kategóriába tartozik, ebben biztos voltam.

Ahogy újból Benre pillantottam, szinte fizikai fájdalmat jelentett a közöttünk lévő néhány méternyi távolság. Oda akartam rohanni, hozzábújni, érezni az illatát és hallgatni azt a gyönyörű csengésű hangját.

Tudtam, hogy mindez képtelenség, mégis közelebb léptem.

Ben felemelte a fejét, bizonyára ekkor vett észre engem. Amikor a tekintetünk találkozott, csalódottságot láttam a szemében.

Úgy éreztem, muszáj mondanom valamit. Képtelen voltam szótlanul állni, bár nem jutott semmi olyan sem az eszembe, ami illett volna a helyzethez.

-          Ben! Én… szeretlek. Sajnálom, ami történt. Én nem akartam… Én csak téged szeretlek… - suttogtam rekedtes hanggal.

Ennél hülyébb szöveget lehetetlen lett volna mondani. Újból azt kívántam, hogy nyíljon meg alattam a föld, és süllyedjek minél mélyebbre, hogy soha többé ne kelljen se Ben, se Andrew szemébe néznem.

Ben sokáig nem szólt egy szót sem, csak bámult engem. Ez még annál is rosszabb volt, mintha szidott volna.

Bármit el tudtam volna viselni, csak legalább beszélne!

Már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem fog megszólalni, de egyszer csak megtörte a csendet.

-          Lucy! Nem tudom, hogy mit gondoljak azokról, amik ma történtek – kezdte lassan, megfontoltan. – Azt hiszem, mindkettőnknek egy kis időre van szüksége, hogy átgondoljuk ezt az egészet. Igazából az lenne a legjobb, ha egy ideig nem találkoznánk – rövid szünetet tartott, hogy legyen időm felfogni a hallottakat. – Úgy gondolom, pár hétig utazgatni fogok, felfedezem kicsit a vámpírvilág más részeit.

Teljesen elképedtem. Hogy gondolja, hogy én kibírok több hetet nélküle? Hogy tehet ilyet? Hogy hagyhat itt az összes problémámmal együtt? Nem teheti ezt!

Ez képtelenség!

Úgy tűnt, hogy Ben nem veszi figyelembe az elképedtségemet, ugyanis nyugodt hangon folytatta tovább.

-          Úgy gondolom, jelen helyzetben mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Egy kis idő múlva majd higgadtabban tudjuk megbeszélni az egészet – Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, majd kimondta azokat a szavakat, amiket sosem akartam hallani tőle. – Viszlát, Lucy!

Ben még egyszer utoljára végigmért egy gyors pillantással, majd hátat fordított és elrohant az erdő sűrűjébe.

Meg sem várta, hogy bármit is válaszoljak, bár valószínűleg egyetlen szó sem jött volna ki a számon.

Utána akartam futni, de képtelen voltam megmozdítani a lábaimat.

Nem teheti ezt! Nem foszthat meg önmagától több hétre! Egyszerűn nem hagyhat itt!

Úgy tűnt, mintha minden belső szervemet magával vitte volna. Egyszerűen üresnek éreztem magam.

Tudtam, hogy nem örökre ment el, mégsem számított az idő, csak maga a tény, hogy otthagyott.

Egyre lassabban telt az idő, mintha minden pillanat csak a szenvedésemet akarta volna növelni. Mintha nem lett volna már minden egy katasztrófa.

Nem tudtam másra gondolni Benen kívül. Igaz, hogy Andrew-n is lenne mit töprengeni, de most valahogy nem érdekelt. És világos tudtam, hogy miért nem. Mert én Bent szeretem. És szeretni is fogom örökké, bármi is történjen.

Még akkor is szeretem, ha soha többé nem akar látni. Még akkor is, ha a pokolba kíván. Mindig, minden körülmények között.

A fájdalmon túl csak egyetlen érzelem töltött el: a Ben iránt érzett végtelen szerelem. Talán ez képes erőt adni a továbbiakhoz. Talán ez segít túlélni az elkövetkezendő időszakot.

Talán még órákig álltam volna ott. Abban a helyzetben nem igazán tudtam volna megmozdulni.

De valami mégis csak rávett, hogy hirtelen felkapjam a fejem.

A léptek halk koppanásai egyre közeledtek. Ahogy megláttam a fák között az ismerős alakot, azonnal elszorult a torkom.

Az előbb úgy éreztem, már tényleg nem lehet ennél rosszabb. Újból tévedtem, egy valami mindig lehetséges; hogy az elképzelhető legszörnyűbb helyzet még rosszabbá váljon.

Ugyan mit követtem el, amiért ilyen kemény büntetést érdemlek? Miért nem léphetnék vissza a tegnapba, hogy az akkor még zavartalan boldogságomban éljek tovább? Miért nem lehetséges ez?

Nagyot sóhajtottam. Úgysem tudok mit tenni. Minden csak egyre rosszabb lesz, akármit is cselekszek, mintha megállíthatatlanul száguldanék lefelé egy lejtőn. De egyszer minden lejtő véget ér. Vagy mégsem?

A tőlem telhető lehető legnagyobb elszántsággal emeltem fel a fejem, hogy a velem szemben álló vámpír szemébe nézhessek.

Csak abban reménykedtem, hogy egyszer elérek a lejtő aljára, és akkor egy újabb emelkedő következik.

A remény még maradt, ha halványan is, de valamelyest erőt adott. És ez rengeteget számított.