18. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! A történetet mégis folytatom, hála a szavazatoknak és azoknak, akik írtak kommentet! Köszönöm mindenkinek!
Következő friss: Jövő hétvégén, vagy azután.

Jó olvasást, és kérlek írjatok komikat!

Ui: Frisseltem a Sunshine-on is, kérlek olvassátok el!

18. Kétség és boldogság

Ben tekintete az arcomról a kezemre vándorolt. A következő pillanatban gyönyörű vonásai döbbent kifejezésbe torzultak.

Láttam rajta a nemtetszést, ahogy a karomat szemlélte, amely továbbra is Andrew csuklóját szorította.

Ahogy felnéztem, már újból az arcomat néztem. Tekintetem az övébe fúrtam, próbáltam némán megértetni vele a helyzetet, csakhogy ez nem bizonyult egyszerűnek.

Ismertem Őt. Az ilyen helyzetek higgadtan való kezelése igen távol állt tőle. Reméltem, hogy most az egyszer nem lesz balhé belőle.

Nem is értettem, hogy hogyan gondolhat ilyesmiket. Drága Butusom! Majd ha egyedül leszünk, megmagyarázom neki. De addig is másik kilenc társamnak kell elmesélnem az elmúlt három napot.

Talán még egy darabig meg sem mozdultam volna az ajtóból, ha elénk nem ugrik Chris. Az arcán széles mosoly ragyogott. Vetett rám egy sokatmondó pillantást, de nem tudtam, hogy ezzel mit akart elérni. Mire megkérdeztem volna, már Andrew felé vigyorgott.

-          Üdvözöllek – csicseregte. – Olyan kíváncsi vagyok a történetedre. Remélem, itt maradsz közöttünk!

Hangosan felsóhajtottam, majd egy bosszús pillantást vettem a szőke törpére. Majd pont ő nem tudja, hogy mi is történt…

-          Sziasztok – köszönt halkan Andrew.

A többiek is halkan elmorogtak egy-egy sziát, de látszott rajtuk a feszültség, és a kíváncsiság. Izgatottan várták Andrew történetét.

A kanapé felé vetem az irányt, magam után vonszolva Andrewt. A többiek sorfalként váltak szét előttünk, Chris viszont vidáman táncolt előttünk.

Leültem a helyiség közepén lévő kanapéra, egyik oldalamra Ben, a másikra Chris huppant le. Láttam, hogy Andrew egy pillanatig tétovázik, de egy vállrántás kíséretében a szőke barátnőm mellett foglalt helyet, Adam nem is kis morgolódására.

A többiek is elhelyezkedtek körülöttünk, majd újból minden szempár rám szegeződött.

Már emberkoromban sem szerettem, ha ilyen feszült tömeg előtt kellett beszélnem, és most sem tudtam, hogy hol is kezdjem el.

-          Mint tudjátok, azért indultam el, hogy megkeressem a korábban látott szőke vámpírt. Nos, ahogy az látszik is, megtaláltam – mondtam higgadtnak tűnő hangon.

 Andrew szemei kikerekedtek, amikor meghallotta, hogy már eredetileg is őt kerestem, ugyanis ezt ügyesen kihagytam abból a sztoriból, amit a kocsiban meséltem neki.

-          Nem is tudom, hogy mi vezérelt egy közeli kisvárosba, de én arrafelé vettem az irányt. A gyárnegyedben parkoltam le a kocsimat, amikor megéreztem egy másik vámpír illatát.  Követtem a szagot, ami egy idő után emberi vérrel keveredett.  Az idegen vámpírról kiderült, hogy az ellenségeink közé tartozik. Megharapta Andrewt – mutattam a srác felé. Szándékosan csak egy ellenséges vámpírt említettem meg. Gondolom így is eleget idegeskedtek… - Küzdeni kezdtem az idegennel. Letéptem a karjait, így sikerült annyi időt nyernem, hogy Andrewt cipelve is e tudjak menekülni. Aztán a közeli folyó egy elhagyatott partszakaszához hajtottam, és ott vártam ki mind a három napot. Aztán visszajöttünk ide – fejeztem be az elmúlt napok történéseinek ismertetését.

Néhány pillanatig mindenki döbbenten nézett rám. Legelőször Nate szólalt meg.

-          És azt a vámpírt, aki az ellenségeink közül való, láttad már korábban? – kérdezte, miközben egy erős nyugtató hullámot küldött felém, aminek most kifejezetten örültem.

-          Nem, még sohasem találkoztam vele ezelőtt – motyogtam.

-          Szerinted meg fog keresni téged, vagyis minket? – fordult felém May, aki eddig a szoba egyik sarkában, lehajtott fejjel üldögélt.

-          Nem kizárt – suttogtam halkan. Féltem, hogy mi lesz, ha megtalál bennünket. Helyesebben megtalálnak, mert biztos, hogy nem egyedül fog jönni. - Bár ha a szagomat követi, akkor a folyóparti kitérővel eltart neki egy ideig – tettem hozzá.

-          Jó ideig – javított ki Chris. – A víz elmossa az illatodat, és másfelé tereli, ráadásul szeles, esős idő lesz. Szóval, ha nem indult el azonnal, akkor kicsi az esély rá, hogy elérjen idáig nyomokat követve.

-          Tehát, nem fenyeget minket közvetlen veszély – állapította meg lazán Pete.

-          Ez igaz, Pete, de nem árt nyitva tartanunk a szemünket – jegyeztem meg.

Néhány pillanatnyi csendes várakozás után végül Chris szólalt meg. Nem tudta leküzdeni a kíváncsiságát.

-          És megtudhatunk esetleg többet rólad – kérdezte elbűvölő kis mosollyal az ajkain.

Ha valaki, akkor Chris tökéletesen értett ahhoz, hogy hogyan vegye le a lábáról az embereket és a vámpírokat.

-          Rendben – motyogta Andrew, majd arca elködösült a múlt emlékeitől.

*   *   *   *

Nem emlékezett sok dologra, de a megmaradtak közül szinte mindent elmesélt. Örültem, hogy legalább valamennyit sikerült megtudnom a múltjáról. Számomra úgy tűnt, a jövőben sok időt kell rá fordítanom, hogy meg tudja szokni az új életét.

Miután Andrew befejezte, halk csevegés kezdődött, de én csak bámultam magam elé. Fél füllel hallottam, hogy mikről esik szó.

Nem tudtam, hogy bosszankodjak-e Ben dühén. Hallottam, hogy milyen megjegyzéseket tett Adamnek, és azok egyáltalán nem voltak kedvesek.

Valamilyen szinten megértettem őt, bár a dühének és a féltékenységének a mértékét már gyerekes túlzásnak találtam.

Tudtam, hogy beszélnem kell vele négyszemközt, mielőtt elkezdi túlkombinálni a dolgokat. Nevetséges, hogy féltékeny Andrewra! Ennyire erővel akár Nate-re is lehetne, mégsem az!

Úgy éreztem, hogy tökéletesen ismerem Bent, most mégis úgy tűnt, mintha egyáltalán nem így lenne.

Nagyot sóhajtottam, megpróbálva ezzel kiereszteni az elmémben felgyülemlett kétkedést, majd felvázoltam a tervem.

Először is, körbevezetem Andrewt, aztán beszélek Bennel. Pofon egyszerűnek tűnik, elvileg elrontani sem lehet.

Elvileg. Nálam semmi se működik egyszerűen.

-          Ha nem gond, megmutatnám a házat… - szólítottam meg Andrewt.

A szőke srác bólintott, majd ő is felállt a kanapéról. A körbevezetés gyorsan lezajlott, bár igyekeztem itt-ott kicsit elhúzni a dolgokat, hogy minél később kelljen Ben szeme elé kerülnöm.

Atya ég! Most úgy viselkedek, mintha tényleg lenne bármi oka is a féltékenykedésre. Pedig mindenki pontosan tudja, hogy nincs.

Áh! Ezzel csak engem őrjít meg.

Ahogy újból a nappaliba sétáltam, nem láttam ott.

-          Bent keresed? – kérdezte May, de nem várta meg, hogy válaszoljak. – Kint van az erdő szélén.

Nem tudom, hogy May hirtelen miért lett ennyire segítőkész. Nem egy túlzottan kedves lány, de kétségkívül megkedveltem, a kemény, nyers modorával együtt, épp ezért alig hittem el, hogy az előbb valóban ő szólt hozzám.

-          Rendben… - motyogtam válaszként még mindig döbbenten.

A hátsó üvegajtón mentem ki, és a már jól ismert ösvényen haladtam el az erdő széléig. Az illatát hamarabb megéreztem, mint ahogy megpillanthattam volna.

A legjobb parfüm sem érhetett volna fel az ő különleges aromájával. Mintha direkt a tökéletes illat megtestesített, szagolható formája lenne.

Lassú léptekkel közeledtem felé. Nem is tudom, hogy miért. Talán az lehetett az oka, hogy a kétségeimet továbbra sem sikerült kiűznöm a fejemből.

Lezser tartással ült a fa tövén, hátát a barnásszürke kéregnek támasztotta. Mereven bámulta a puha talajt, úgy tűnt, erősen töpreng valamin. Bár tudnia kellett, hogy már csak néhány méternyire csökkent a távolság kettőnk között, mégsem fordult felém. Óvatosan közelebb araszoltam, és anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyta volna a számat, lehuppantam mellé a földre.

-          Mit szeretnél hallani? – kérdeztem hirtelen. – Mit kell mondanom ahhoz, hogy elfelejtsd a buta feltételezéseidet?

Elértem a kívánt hatást; végre felém fordult, majd mélyen a szemembe nézett. Aranybarnán örvénylő tekintete szinte hipnotizált, és teljes erővel kellett koncentrálnom az adott témára, nehogy elfelejtsem a kikívánkozó gondolataimat.

-          Semmit – suttogta lágyan.

A tekintete gyengéden siklott végig újra és újra az arcom minden pontján. Nem tudtam megállapítani, hogy mit érezhet abban a pillanatban. Teljesen összezavart.

-          Ezt… most én… nem… értem… - próbáltam helyes sorrendben mondattá fűzni a szavakat. Ez kevésbé sikerült, mert a pillantását már újból a szemeimbe fúrta.

-          Nem tartozol magyarázattal – közölte könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

-          De… - nyitottam szóra a szám, de a mutatóujját villámgyorsan az ajkaimra fektette, és ezzel belém fojtotta a mondanivalómat.

.

-          Úgy gondolom, ez a te magánügyed, és én nem akarok semmit sem számon kérni rajtad. És végtelenül megbízok benned – mondta komoly hangot megütve. – Csak tudod nagyon aggódtam miattad – ismerte be. - Napokra eltűntél, és semmit sem tudtam, se azt, hogy hol vagy, se azt, hogy jól vagy-e, és azt sem, hogy mikor térsz haza. A többiek is idegesek voltak, de én valósággal őrjöngtem. Nagyon megkönnyebbültem, amikor meghallottam odakintről a hangod. És igen furcsának találtam, hogy egy szőke újszülött vámpírt vonszoltál magad után, de akkor csak az számított, hogy jól vagy.

Ha akartam volna, akkor sem engedett volna a testem beszélni. A torkomban gombóc nőtt, elállva a kiáramló szavak útját. Nagyon meghatott az őszintesége. Órákig tudtam volna hallgatni bársonyos hangját. Minden szó gyönyörűnek hatott a számomra, amit ő mondott ki.

-          Szeretlek – ez volt az egyetlen szó, amit mindenféle nehézség nélkül képes voltam kimondani.

Elégedetten mosolyodott el, a szemeiben is a boldogság tüze szikrázott, ahogy közelebb hajolt hozzám.

-          Mint ahogyan én is… - suttogta a fülembe, majd végigcsókolt az arcom minden milliméterét, majd végre ajkai mohón, de érzékien simultak az enyémekre. Karjaimat a nyakára fontam, majd egy hirtelen mozdulattal még közelebb rántottam magamhoz. Mindketten belemosolyogtunk a csókba, majd még szorosabban öleltük egymást.

A kétségeim teljesen elszálltak, és csak a végtelen boldogságnak hagytak helyet a következő napokban.