20. fejezet

Sziasztok!
Először is: Boldog új évet mindenkinek!
Másodszor: tartozom egy-két bocsánat kéréssel!
Sajnálom, hogy eddig nem volt friss, de egyszerűen múlni nem akaró időhiányban szenvedek.
Köszönöm azoknak, akik kitartottak, és azoknak meg egy óriási nagy köszönet, akik az előző fejezetekhez írtak hsz-t.
Ja, és eszemben sincs befejezni a történetet, remélem, az új évben gyakrabban tudok frisset hozni!

20. Csalódás

-          Szeretlek – suttogta egy bársonyos hang a fülembe. Abban a pillanatban két erős kar fonódott a csípőm köré.

Lassan megfordultam, hogy szembe találjam magam Ben izmos mellkasával. Felnéztem gyönyörű arcára, és elmosolyodtam. Az Ő ajkai is széles mosolyra húzódtak. Szorosan magához ölelt, a testem erősen préselődött az övéhez.

-          Hiányoztál – mormoltam a pulcsijába.

Egy pillanatig nem szólt semmit, csak ringatott a karjaiban. A fejét az enyémre támasztotta, lélegzetét éreztem a fejbőrömön.

-          Nem jobban, mint nekem te – szólalt meg néhány másodpernyi hallgatás után.

-          Ezt meg miből gondolod? – kérdeztem játékosan.

Erre nem tudott, vagy nem akart azonnal válaszolni. Pár pillanatig megint csak a csendet hallgattam, amikor végre összeszedte a mondanivalóját.

-          Hát, tudod, neked jobb volt a társágod – motyogta.

Ezen elrágódtam egy kis ideig, de nem tudtam mire vélni ezt a mondatot.

-          Ezt hogy érted?

Megint csak hallgatott a válasz helyett, én pedig kezdtem sejteni, hogy mire célzott az előbb.

-          Tudod, hogy Andrew és köztem nincs semmi – sóhajtottam kibontakozva az öleléséből.

Bűnbánóan nézett rám. Gyönyörű, aranyszínű szemeit végig rajtam tartotta.

-          Tudom – mondta könnyedén. –De nagyon bánt, hogy lassan több időt töltesz vele, mint velem.

Szóval itt van a kutya elásva! Szinte biztosra vettem, hogy ez az oka az előbbi mondatának. Egyre jobban idegesítettek az ilyen féltékenységi megnyilvánulásai, mivel semmi oka nem volt, hogy így érezzen.

-          Hányszor mondjam, hogy mennyire fölösleges ezen aggódnod? – tettem csípőre a kezem elszántan.

Elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban az ügyet. Ha most nem beszéljük meg, akkor egyre rosszabb lesz.

Nekem nincs Bennél fontosabb az egész létezésemben. Azt akartam, hogy ezt ő is tudja.

-          Én úgy érzem, hogy nem fölösleges… - hajtotta le a fejét.

Kezdtem ideges lenni. Ő az egyetlen, akit jobban szeretek saját magamnál, és nem tudok létezni azzal a tudattal, hogy nem bízik meg bennem tökéletesen.

Nem akartam, hogy ez a probléma közénk álljon, de nem tudtam mit tenni ellene.

Igaza volt Bennek, túl sok időt töltöttem mostanság Andrewval. De ez még nem jelent semmit! Nem jelenthet semmit…

-          Kérlek, hagyd ezt abba! – szóltam rá nyomatékosan.

Utáltam, hogy a viszontlátás gyönyörű pillanatát elrontottuk egy ilyen veszekedéssel.

-          Én nem kezdtem el semmi olyat, amit abba kellene hagynom – közölte hidegen.

-          Hát jó! – kiáltottam fel. – Akkor folytasd! De engem addig ne keress, amíg ilyen gyerekesen viselkedsz!

Iszonyú nagyot csalódtam benne. Azt hittem, hogy legalább most hanyagolja ezt a témát. Először még sikerült megőrizni a nyugalmamat, amikor ez szóba került, de egyre gyakrabban üldöz a fölösleges féltékenykedésével. Annyira bántott, hogy nem bízik bennem!

Sírni akartam, de Ben előtt visszafogtam magam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire megvisel ez az egész.

Gyorsan megfordultam, és magam mögött hagytam az erdőt. Csak rohantam céltalanul a folyóparton. Nem tudtam, hogy merre tartok, de semmi pénzért nem fordultam volna vissza.

Néhány óra múlva

A futást megelégelve rosszkedvűen ültem le egy fa alá. Utána órákig csak bámultam magam elé, mozdulatlanul.

Nem értettem semmit. Éppen akkor, amikor az életem végre valamelyest átmeneti nyugalomba került, és egy ideig nem lenne más dolgom, minthogy azokkal foglalkozzak, akiket szeretek, erre mindent pont az a személy ront el, aki a legfontosabb számomra.

Beismertem, hogy a féltékenysége nem teljesen alaptalan, de ez nem enyhít azon, hogy mekkorát csalódtam Benben.

Én azt hittem szeret. Na jó, valószínűleg azért még szeret, de ezután semmiben sem lehetek biztos. Mert számomra a szeretetbe beletartozik a másik iránti bizalom. Úgy látszik, ez belőle hiányzik.

A legnyomasztóbb az, hogy bármit is tesz, vagy mond, mindennek ellenére én még őrülten szeretem, bár már lassan ebben sem vagyok teljesen biztos.

A fenéket! Mikre gondolok? Hát persze, hogy bármit is tesz, vagy mond, én mindig szeretem és szeretni is fogom!

Sose gondoltam, hogy találok magamnak egy olyan társat, mint Ben. Emberként álmodozó típus voltam, mindig azt képzeltem, hogy egyszer eljön értem az én mesebeli hercegem.

Nem is gondoltam arra, hogy majd egy teljesen másfajta életben talál rám.

Természetesen örülök, hogy így alakult. Mármint, hogy találkoztam vele. Nélküle még most is hiányozna valami fontos az életemből.

Épp ezért bánt nagyon a bizalmatlansága. Mert én még senkiben nem bíztam annyira, mint benne. Bármit tesz, az úgy helyes. És sohasem jutna eszembe olyasmiket feltételezni róla, mint amiket ő gondol rólam és Andrewról.

Szörnyű fájdalmat ébreszt bennem az egész. Akkorát csalódtam benne, hogy egy részem nem is képes feldolgozni.

Talán butaság volt ennyire bízni benne.

Annyira szörnyű. Olyan érzés, mintha a kővé dermedt szívem újra élne, de minden egyes dobbanással csak egyre fokozná a talán nem is létező lelkem fájdalmát.

Valószínűleg még egy jó ideig nem moccanok, ha nem hallok egy furcsa zajt a folyóparti erdő túlsó részéről.

Ismerősnek tűnt, hamar rájöttem, hogy vámpírléptek hangja töri meg az erdő zavartalan, természetes csendjét.

Egyik pillanatról a másikra felugrottam, és rémültem kezdtem az illető szaga után kutatni a levegőben.

Nem volt nehéz megkülönböztetni a fenyők és a vadállatok illatától egy vámpírét.

Ezt az illatot rögtön felismertem. Hirtelen teljesen megnyugodtam, harci állásba feszült testem azonnal visszatért a normálállapotba.

Hamarosan megláttam az illathoz tartozó vámpírt.

Andrew ijedt pillantással mért végig, majd kissé nyugodtabbnak tűnt, amikor megállapította, hogy látszólag nincs semmi komoly bajom.

Nem szólt egy szót sem. Csak bámult előre, aggódva szemlélte a helyzetet.

-          Minek jöttél? – kérdeztem valamivel bunkóbban, mint ahogy azt szándékoztam.

Nem volt mérges Andrewra, bár az is igaz, miatta van ez az egész cirkusz. De én valahogy mégsem tudtam őt hibáztatni.

-          Csak megkerestelek. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól vagy-e – mondta tétován. - Hallottam, hogy veszekedtetek Bennel, miattam – tette hozzá szomorúan.

Nagyon bántottak a szavai. Az egy dolog, hogy a világ egyik legrosszabb dolga, ami csak velem történhet, hogy összevesztünk Bennel, de nem akarok egy újabb csapást. Mert számomra az is szörnyű, ha ilyennek látom Andrewt.

-          Hagyjuk – vetettem oda neki félvállról.

Szemlátomást megbántottam Andrewt a viselkedésemmel, de nem akartam felfedni előtte, hogy mekkora fájdalmat okoz ez az egész. Egyáltalán, senkivel sem akartam megosztani, nem akartam, hogy bárki is megtudja.

Így igyekeztem a legnagyobb közönnyel beszélni vele, bár egy kicsit bunkóra sikerült a mondandóm.

-          Figyelj Lucy, én nem akartalak még nagyobb fájdalmat okozni azzal, hogy idejöttem. Talán kár volt. Igazán sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam neked – suttogta.

Kezdtem még rosszabbul érezni magam. Nem akartam Andrewt megbántani. Sírni akartam, de nem gyűltek könnyek a szemembe.

-          Andrew! Akármennyire is hibásnak érzed magad, te nem tehetsz semmiről – motyogtam elfúló hanggal. – Kérlek, ne hibáztasd magad.

Egyre erősebben kellett küzdenem azért, hogy a fájdalmamat ez közönyösséget mutató maszk mögé rejtsem. Igyekeztem uralkodni az arcvonásaimon, de az irányítás kezdett kicsúszni a kezeim közül.

-          Legjobb lesz, ha megyek – állapította meg. – Ha bármiben segíthetek, kérlek szólj.

-          Oké – bólintottam, miközben önuralmam utolsó cseppjeit használtam fel.

Andrew lassan megfordult, és indulni készült. Még egy utolsó pillantást vetett rám. Hatalmas, sötétvörös szemeivel szomorúan nézett rám.

Belülről már sikítoztam. Őt rosszabb volt szomorúnak látni, mint a saját fájdalmamat eltűrni.

-          Andrew! Légyszi’ maradj! – könyörögtem.

Nem tudom, hogyan szalad ki ez a számon, de már bántam, hogy kimondtam. Viszont most már nem érdekelt semmi.

Közelebb léptem Andrewhoz, és éreztem, hogy a maradék kevéske önuralmam a porba hullik.

Megtörten omlottam a karjaiba, fejemet a mellkasába fúrtam. Erős karjai védelmezően fonódtak körém.

Biztonságban éreztem magam a közelségétől, és egy kicsit enyhültek a fájdalmaim. Bár a csalódásom Benben, sohasem fog alábbhagyni, most néhány másodpercre mindent elfelejtettem.

Azt kívántam, bárcsak sokkal tovább tartana ez a pillanat.