23. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 23. fejezetet is! Túl sok hozzáfűznivalóm nincs, csak annyi, hogy a következő egy igazán akciódús rész lesz ;)

23. Vámpírrablás

Talán még egy jó darabig meg sem mozdulok, ha a zsebemben lévő mobil rezegni nem kezd. Ez valamelyest visszarántott a valóságba. Azon kezdtem gondolkozni, hogy érdemes-e egyáltalán fölvennem. Néhány másodpercnyi töprengés után arra jutottam, hogy igen, hiszen csak egyetlen személy kereshet, és ő nem hív akármiért.

-          Igen? – szólaltam meg, miután megnyomtam a hívásfogadás gombot.

A háttérből hatalmas zaj hallatszott, már-már fülsüketítő. Éles kiáltások hasítottak a levegőbe, majd lépéseket hallottam egészen közelről. Néhány pillanat múlva a zaj fokozatosan elhalkult, majd teljesen csend lett.

-          Lucy! Mi a helyzet? Hogy vagy? – kérdezte Layla a vonal túlsó végéről.

Olyan jólesett hallani őt. Bár a hangja kicsit rekedtesebbnek tűnt, mégis egyfajta biztonságérzetet jelentett számomra. Mintha már pusztán a hangjával is megvédene és erőt adna.

-          Kösz, megvagyok – motyogtam. – Sok minden történt mostanában…

Igazából azt sem tudtam, hogy hol kezdjem a beszámolót. Rengeteg mesélnivalóm akadt, mégis, alig tudtam eldönteni, hogy mi az, amit elmondjak Laylának.

-          Azt gondoltam. Talán ha bővebben kifejtenéd…

Sok mindent be kellett volna vallanom. Mennyi minden nem mondtam el neki! Megpróbáltam összeszedni magam, és az elején elkezdeni mindent.

-          Emlékszel, hogy amikor utoljára beszéltünk, egy srácról meséltem neked, amit állandóan magam előtt láttam? – kérdeztem.

-          Igen – érkezett szinte azonnal a válasz.

Még szép, hogy emlékezett. A vámpírok sohasem felejtenek el semmit.

-          Megtaláltam. Még ember volt, amikor más vámpírok megpróbálták elkapni, és én próbáltam megmenteni, de megharapták. Aztán megvártam még átváltozik, majd elhoztam ide…

Nem tudtam, hogy Layla hogyan fog reagálni erre az egészre. Reméltem, hogy megérti a helyzetemet.

-          És? Hogy ítéled meg? Maradhat? – kérdezte.

Hú, eddig egész jó. Ha nem akad ki rögtön, az már feltétlenül jót jelent.

-          Szerintem maradhat. Mindenki kedveli, nincs vele semmi különösebb probléma, jól beilleszkedett – hadartam.

Azért egy apró dolgot sikeresen elhallgattam Lay elől. Sőt, tulajdonképpen egy picit füllentettem is, hiszen nem igaz, hogy mindenki kedveli Andrewt, de ebbe most nem akartam belemenni. Amúgy meg azon az egy személyen kívül tényleg mindenki bírja.

-          Akkor rendben – közölte Lay. – Én teljes mértékben bízom benned, Lucy – jelentette ki. – Van esetleg még valami?

Ajaj! Talán most kellene beszámolnom Kate-ről? Úristen!

-          Ööö… van még más is – kezdtem bele akadozva. – Tegnap találkoztam Kate-tel.

Néhány másodpercnyi csend következett. Layla biztos felméri a helyzet súlyosságát. Vártam, hogy mondjon valamit, de továbbra sem szólt semmit. Kezdtem ideges lenni.

-          Lay? Ott vagy? – kérdeztem aggodalmasan.

Már tényleg bepánikoltam, mire végre megszólalt.

-          Igen, persze. És mit beszéltél te Kate-tel?

Most mit mondjak neki? Azt, hogy gyakorlatilag azóta egyfolytában félek? Vagy esetleg hazudjam azt, hogy csak egy baráti beszélgetés zajlott le közöttünk?

Úgy döntöttem, nagyjából elmondom neki az igazat. Semmi értelme titkolózni Layla előtt.

-          Azt mondta, hogy egyre gyávább leszek, és hogy kár volt itt hagynod, rám bízva mindent. Ja, meg átadott egy üzenetet, ami nem tudom, hogy kitől jött. Így szól: ’Alaposan gondold át minden lépésedet, mert állandóan figyelnek téged.’ – soroltam egy levegővel.

Újabb szünet, bár nem olyan hosszú, mint az előző. Layla az üzenetet elemezve hümmögött, majd végül nekem szegezett egy érdekes kérdést.

-          És te hogy látod ezt? Hiba volt téged otthagynom?

De jó, hogy Laylát nem is az üzenet foglalkoztatja! Nem érdekeli, hogy valakik megfigyelés alatt tartanak, csak azzal törődik, amin már úgyse tud változtatni.

Hirtelen dühös lettem rá, bár ezt igyekeztem elfojtani.

-          Nem tudom. De ezzel már kár foglalkozni, ezen már nem tudsz változtatni – közöltem dühösen.

Hallottam, ahogy Layla megadóan felsóhajt. Végre! Talán most majd a nagyobb problémára fog koncentrálni.

-          Szerintem ezzel az egésszel Kate csak még jobban meg akart ijeszteni – közölte - Nyugodj meg! Senki sem tud állandóan figyelni!

Talán igaza van. Meg kellene nyugodnom. Igazából nem is idegesít annyira ez az egész, csak egy sokkal nagyobb problémáról igyekszem elvonni a figyelmem.

-          Oké. Majd beszélünk. Szia!

Nem is hagytam elköszönni Laylát, mert rögtön lenyomtam a ’hívás vége’ gombot. Legalább már azzal nem kell foglalkoznom, hogy mit szól az Andrew-s ügyhöz. Egy gond kipipálva!

Visszatettem a telefont a zsebembe, és újra csak ültem, szótlanul, egyedül. Bármennyire is igyekeztem elvonni a figyelmem Benről, nem sikerült. Minden pillanatban Ő járt a fejemben, Őt láttam magam előtt, és hallottam a szavait a fülemben.

Annyira szörnyű volt! Hiába próbáltam másra koncentrálni, nem sikerült. Azért vonultam el a szobám sarkába, hogy a többiek ne lássák rajtam mindezt, bár így is tudták, hogy eléggé magam alatt vagyok.

Nagyon lassan teltek a percek. Igazából nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak ültem és bámultam egy pontot.

Hirtelen a lépcső recsegését hallottam, valaki elindult rajta. A léptek egyre közelebb értek. Valaki kopogott a szobám ajtaján, majd választ se várva, rám törte azt.

A következő pillanatban May rémült arcát láttam magam előtt. Már a nyelvemen volt a kérdés, mikor szaggatottan beszélni kezdett.

-          Lucy! Azonnal le kell jönnöd! – hadarta.

Nem értettem, hogy mi ennyire sürgős Maynek, de láttam az arcán, hogy most nincs idő kérdezősködni.

Azonnal felpattantam, és kirohantam a szobából. A többiek a nappaliban mind Chris köré csoportosultak, ijedten bámulva az apró szőke lányt.

Kezdtem megijedni. Bármi is történt, vagy fog történni, a többieket rendesen megijesztette.

-          Mi az? – kérdeztem, ahogy leértem a lépcsőn.

Nate felém fordult, arcán döbbenet tükröződött. Egy pillanatig szótlanul végigmért. Látta, hogy nem vagyok éppen teljesen jól, úgy láttam, habozik, hogy elmondja-e nekem.

-          Chrisnek elég furcsa látomása volt. Az ellenségeinket látta a területünkön és… embereket.

Ahogy Nate az utolsó szót is kimondta, rájöttem, hogy milyen rég nem vadásztak a többiek. Muszáj elküldenem őket. mielőtt az imént említettek bekövetkeznek.

-          Mikor? – kérdeztem elfúló hangon.

Néhány pillanatig nem szólt senki, mindenki Chris felé fordult.

-          Pár nap – motyogta. –De nem tudom pontosan…

Nagyon ideges lettem. Bármit is akarnak, az semmi jót sem jelent.

Most mindenki engem nézett. Tőlem várták a megoldást, vagy ha nem is azt, akkor legalább a következő parancsot.

Nem tudtam, hogy mit mondjak nekik. Miért az én vállamat nyomja a felelősség?

-          Menjetek el vadászni!

Ez volt az egyetlen épkézláb dolog, ami az eszembe jutott. Nem akartam, hogy lássák rajtam, de nagyon féltem, ráadásul volt még más is… Ben nélkül olyan védtelennek éreztem magam.

Nem mintha máskor rá hagyatkoztam volna, de már a puszta jelenléte is biztonságot jelentett.

-          Te nem jössz? – kérdezte Alicia.

-          Nem, én nemrég voltam Andrewval – közöltem.

Nem akartam újból találkozni Kate-tel. Nem akartam semmit. Szó nélkül kirohantam a házból. Nem figyeltem, hogy utánam jön-e valaki, igazából az nem is érdekelt. Mindennél jobban vágytam a magányra.

Senki nem tudott volna megérteni, és igazából nem is nagyon próbálkoztak. Egyedül éreztem magam, bár tudtam ez nem így van. Ha megkérném őket, biztosan segítenének.

Csak rohantam befelé az erdőbe. Csak a futás felszabadító érzését akartam érezni, semmi mást.

Ahogy egyre közelebb értem a területünk hatra felé, tudtam, hogy vissza kellene fordulnom. Félnem kellett volna, hogy mi lesz, ha összefutok más vámpírokkal, mégis félelem helyett inkább valami természetfeletti erőt éreztem magamban.

Lépteket hallottam a hátam mögül. Tudtam, hogy valaki követ, mégsem néztem hátra, csak előre.

Aki követett, egyre közelebb ért hozzám, mire én egyre gyorsabban futottam. Nem idegesített a követőm. Eljutottam arra a pontra, hogy már semmi miatt sem aggódtam.

Éreztem, hogy elrugaszkodik a talajtól, és egy óriási ugrással utolér. A következő pillanatban egy jéghideg kezet éreztem a vállamon. Bár mindaddig nem féltem, abban a másodpercben, ha még ember lennék, meghűlt volna bennem a vér.

-          Ne mozdulj! – parancsolt rám egy éles hang.

Engedelmeskedtem. A lábaim a földbe gyökereztek, ha akartam volna, akkor se tudtam volna megmozdulni.

Feszültem vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólalt meg. Másik kezével hátracsavarta a karom, így nem tudtam menekülni, a fogságába kerültem.

-          Mit akarsz? – kiáltottam rémültem.

Csak egy ördögi kacaj volt a válasz. Ez mindennél többet elárult.

-          Nyugodj meg, nem foglak bántani – súgta behízelgő hangon a fülembe. – Elviszlek valakihez, aki már nagyon vár téged – nevetett.

Nagyon féltem. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. A támadóm vonszolni kezdett maga után a földön, én pedig kénytelen voltam követni őt.

Azt kívántam bárcsak itt lennének Chrisék, de ez lehetetlen volt. Teljesen egyedül voltam egy idegennel, aki éppen maga után rángat, valaki más felé.

Az utóbbi napok történéseiből kiindulva, már nem mertem azt állítani, hogy ennél már nem lehet rosszabb, mert ahányszor erre gondoltam, egy újabb csapás sújtott.

Így már csak annyi maradt, hogy reménykedjek, hogy bárhogy is alakul a helyzet, ennél csak jobb lesz. Szerencsétlenségemre ez eddig sose következett be, ráadásul ebben a pillanatban a helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. És mégis, ott lebegett előttem egy halvány reménysugár, ami még akkora is tartotta bennem a lelket…