Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után.
(Dean Ray Koontz)

Szereplők

2011. július 26., kedd

25. fejezet

Sziasztok! 
Tudom, sokára jött a friss, de elég elfoglalt voltam, ráadásul az egy új (nem blogos) történet írásába kezdtem. Mindenesetre remélem tetszeni fog nektek, kicsit hosszabb, mint az előzőek.
Jó olvasást, kérlek komizzatok!



25. Múlt, jelen, jövő

Asbert olyan jól mesélt, hogy magam is elámultam rajta. Ahogy hallgattam, teljesen belefeledkeztem a történetébe. Olyan dolgokat is mondott, amin nagyon elcsodálkoztam, mert sohasem hittem volna, hogy ennek az embernek tényleg van bármi köze is Laylához.
Miután elmesélte a sztorijait, ismertette, hogy miért is vagyok itt.

-   Amikor megláttam az utcán, tudtam, hogy nem hagyhatom ott. Bármennyire is megviselték a történtek, látszott rajta, hogy mennyire erős. Éreztem, hogy rá van szükségem. Sohasem mondtam még neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Ő az egyetlen igazi tanítványom. Ebben az épületben rengeteg vámpír lakik, mind az én speciális seregemet erősítik, de személyesen csak Agenor és Layla tanácskozhatnak velem. Az, hogy te, kedves Lucy itt vagy, Laylának köszönhető. Annyit mesélt rólad, hogy úgy éreztem, muszáj megismernem téged. Layla szerint olyan vagy, mint ő, bár remélem, téged nem fog annyi megrázkódtatás érni, mint amennyi őt érte.
Amikor elvesztette Gordont, nagyon megváltozott. Azóta sokkal keményebb, mint azelőtt volt. Most már semmi sem tudja meghatni. Igazi harcos lett, bár sajnálom, hogy ennek ez lett az ára.
A régi barátnője, Kate, mindannyiunkat elárult. Laylát semmi más nem élteti annyira, mint a bosszú, ez az egyetlen célja. Lucy, ennek a részei vagytok ti is. Layla, azt akarta, hogy a történetét tőlem tudd meg, ezért is vagy itt.
Ha bármilyen kérdésed akadt, tedd fel nyugodtan.

Annyi mindent mondott Asbert, hogy csak kapkodtam a fejem. Nagyon meglepődtem a hallottakon. Layla a volt barátnőjén akar bosszút állni velünk? Ezért is lettünk mi vámpírok? Ez nagyon idegesítően hangzott számomra, de azon ügyeskedtem, hogy ez a lehető legkevésbé se látsszon az arcomon. Nem akartam Asbert orrára kötni az érzéseim. Ránézésre szinte érzelemmentes arckifejezéssel vettem tudomásul a szavait.

Néhány néma másodperc elteltével úgy döntöttem, hogy ideje lesz megtörni a csendet. Nem akartam, hogy azt higgyék, nagyon foglalkoztat a dolog.

-          Köszönöm, hogy ennyi mindent megtudhattam. Az Ön története lenyűgözően fordulatos, annak pedig külön örülök, hogy Layla korábbi életét is megismerhettem – közöltem kimért udvariassággal.

Már vártam, hogy mikor léphetek le erről a helyről. A terem kinézete tulajdonképpen barátságos volt, mégis, valami rejtélyes oknál fogva félelmet, szorongást keltett bennem. Hátrasimítottam hosszú, középbarna hajam arcomba hulló tincseit. A mester bizonyára észrevette mehetnékem, de egy pillanatra feltartotta a kezét, mintha csak időt kérne. Kezdtem ideges lenni, nem értettem, hogy mit akarhat még tőlem.

-          Lucy, szeretnék neked még valamit mondani… - a hangja fojtottnak hatott, mintha nem is a teremből, hanem egy másik dimenzióból beszélne hozzám.

Aprót bólintottam, jelezvén, hogy bökje már ki végre, hagy szabadulhassak. Nagyot sóhajtott, majd végre beszélni kezdett.

-          Nem vagy biztonságban – suttogta, de hangjában olyan erő volt, hogy olyannak tűnt, mintha kiabált volna. – Az ellenségeink kiszemeltek téged. Túl veszélyesnek tartanak, a képességedet pedig kifejezetten félelmetesnek tekintik. Örülnék, ha biztonságban tudnálak. Szeretnék valakit melléd, aki elég erős, és félelmetes képességek birtokában van, így meg tud védeni…

Asbert szavai megleptek. Én veszélyes? Ugyan már, hiszen akármelyik barátom hamarabb ártana bárkinek, mint én. Ennél már csak azt éreztem valószerűtlenebbnek, hogy valakit mellém tegyenek, aki védelmez engem. A gondolataim abban a másodpercben hangosan is kiszaladtak a számon.

-          Nincs szükségem testőrre! – kiáltott fel túlságosan hirtelen. – Ez az egész hülyeség! Nincs semmiféle átlagnál félelmetesebb képességem, és egyáltalán nem vagyok veszélyes! – üvöltöttem magamból kikelve.

A szemeim szinte szikrákat szórtak, ahogy végigmértem Asbertet, aki látszólag teljesen nyugodt volt. Higgadt közönnyel az arcán szemlélte a dühkitörésem. Úgy tűnt, nem lepődik meg azon, amit lát.
Ezen elcsodálkoztam. Ezek szerint ő ilyen jól ismer? Vagy látja a jövőt, mint Chris?
A homlokomon töprengésemben ráncok mélyedtek, ezt bizonyára ő is észrevette.

-          Lucy, én olyan képességekről beszélek, amikről még te sem tudsz – kezdett magyarázni lassan, tagoltan, mintha egy gyengeelméjűhöz intézné a szavait.  – Még nem fedezted fel a saját erődet, annyira lefoglaltak egyéb dolgok. De Kate, a saját zseniális képességének köszönhetőn ráérzett, mielőtt még bármelyikünk is tudomást szerzett volna róla. Lucy! Kellesz nekik, vagy élve, vagy holtan. És ez már nem az a baráti tréfa, amit gyakorlás címén bohóckodtok nap közben a társaiddal.

Újra fellángolt bennem a düh, és igyekeztem Asbert szavait kizárni a fejemből. Ha meg sem hallom, akkor talán elkerülhetek egy, az előzőnél is nagyobb kitörést.

-          Szeretnélek biztonságban tudni – közölte valamivel lágyabban. – Nagyon fontos vagy a jó oldalon állóknak…

Próbálta a lehető leghiggadtabb maradni. Két mély lélegzetvétellel kitisztítottam a fejem, majd magamban összeszedtem a válaszom.

-          Akkor sincs szükségem semmi ilyesmire… - jelentettem ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal.

Úgy tűnt, a Mester magában mosolyog valamin, miközben rosszallóan csóválta a fejét.

-          Biztos voltam a reakcióidban – lehelte újból közönyösen. – Mindenki más számára gondolom, akármit teszel, meglepetést okozol, olyan különös lány vagy. Csak én vagyok az a kivétel, aki számára minden lépésed egyszerűen kiszámítható.

Az állam a padlóig hullott. Hogy érti ezt? Miközben a döbbenet kiült az arcomra, a karjait keresztbe fonta mellkasán.
Most elgondolkoztam azon, hogy mit látok rajta olyan ijesztőnek. Nagyon idősnek tűnt, az arcát mégsem foglalták el mélyen ülő ráncok, koráról csak fátyolos tekintete, és őszes haja árulkodott.
Korábban magas, izmos, erőteljes férfi lehetett, most viszont fekete köpenye elrejtette hajdani izmainak helyét.
Összességében egy ártalmatlan öregembernek tűnt, mégis mélyfekete szemei a testéhez nem illő erőt és keménységet hordoztak.
Nem tudtam kiigazodni ezen a vámpíron, aki úgy tűnt, könnyedén kiszámítja a reakcióimat.

-          Mi a képessége? Mi az oka annak, hogy mindent tud mindenkiről, beleértve engem is? Mi maga tulajdonképpen? - kérdeztem váratlanul, ám az utolsó mondatomnál már a hangom elvesztette az erejét.

Ahogy a tekintetünk találkozott, valami hihetetlen belső erő lángolt fel bennem, amit nem tudtam minek tulajdonítani.

-          Vámpír, akár csak te… - súgta, miközben tetőtől talpig végigmért. – Illetve, mégsem egy közönséges vámpír… Tudásom sokfelé ágazik, tisztában vagyok a legtöbb ember gondolatával, emlékével, cselekedetével jövőjével. Az én képességem áthidalja a korokat és kirajzolja az életutakat…

Asbert mindezt úgy mondta, hogy nem tudtam nem hinni neki. Félelmetesnek hatott ez a képesség, mintha minden vámpírnál többet tudna a sorsukról.

-          De az enyémet nem látja, igaz? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Nem, Lucy, a pajzsod megvédi előlem – nevetett csendesen.

Úgy láttam a legjobbnak, ha most nekiszegezem az összes kérdésemet. Ahogy fény derült a képességére, kíváncsiság ébredt bennem azok iránt, amiket még nem tudok.

-          És mi az a titokzatos erőm, amit még én magam sem fedeztem fel?

Egy pillanatra elgondolkozott, majd fátyolos tekintetét rám emelte, mintha mélyfekete szemeivel hipnotizálni akart volna. Persze ez nem tűnt valószerűnek, így elhessegettem ezt a gondolatot.

-          Nem szabad a tudás csapdájában elveszned… - kezdte lassan, megfontoltan. – Aki túl sokat olyat tud, amit lenne szabad, az a saját létezése ellen cselekszik… A másik képességed saját magadnak kell kitapasztalnod, és akkor használhatod, ha elég erő lesz benned, és elég önbizalom.

Ezek bölcs szavak egészen filozofikusnak hatottak. Valahogy egyre bölcsebbnek láttam Asbertet. Még most is volt benne valami különös, ami természetellenes félelmet ébresztett bennem, de az elmúlt percekben már átalakult a róla alkotott képem, most már inkább egy tapasztalt, tiszteletre méltó öregnek tűnt.
Egyetlen kérdés azonban már egy ideje tábort vert a fejemben. Ahogy elmesélte a találkozásukat Laylával, ő maga állítólag egy jó erőben lévő huszonöt-harminc év körüli férfinak tűnhetett, márpedig most egy cseppet sem látszik annak.

A Mester úgy gondolta, hogy részéről befejezte a társalgást, így intett Agenornak, aki erre közelebb lépett hozzám. Innen nézve nagyon magasnak tűnt, ráadásul testalkata alapján erőben sem lehetett hiánya.

-          Agenor, kérlek, vezesd körül a vendégünket néhány fontosabb részen! – szólította fel Asbert hű követőjét, aki maga elé tessékelve akart kiterelni a teremből.

-          Elnézést! Valamire még nagyon kíváncsi lennék – fordultam egy határozott mozdulattal a padlóig érő köpenybe burkolózott Mesterhez.

Egy pillanatra döbbenetet láttam átsuhanni az arcán, majd rendezte vonásait, és ugyanolyan nyugodt, mély és bársonyos hangon szólalt meg, mint azelőtt.

-          Kérdezz nyugodtan, Lucy! – válaszolt egy szokványmosollyal.

Igyekeztem megfogalmazni a lényegét a mondandómnak, a fő kérdésemre koncentrálva.

-          Én úgy gondolom, az alapján, amit mondott, hogy Ön még fiatal volt, amikor átváltoztatták. Most mégis idősebbnek néz ki. Azt szeretném megtudni, hogy ez hogyan lehetséges – hadartam egy levegővétellel.

Asbert könnyedén elmosolyodott, majd eltöprengett néhány pillanatra. Ugyanolyan magabiztosan válaszolt, mint mindig.

-          Tudok, vannak vámpírok, akiknek ilyen képessége van. Ilyen formában gyengítik a többi vámpírt – közölte szűkszavúan. – Én is egy ilyennek lettem az áldozata, még régebben.

-          Köszönöm – bólintottam, majd követtem Agenort a kifelé vezető úton.

A sötét, fémalagút szerű folyosók megdöbbentettek. Egy vámpírnak miért lenne szüksége ilyen védelemre? Hiszen csak egy másik vámpír támadhatja meg, annak pedig ez nem akadály.
Úgy döntöttem, inkább nem kérdezem meg az előttem haladó férfit. Arra törekedtem, hogy minél hamarabb kiszabaduljak ebből az építményből.
Most, hogy már láttam belülről, kísértetiesen emlékeztetett az ellenségeink főhadiszállására. Talán direkt csinálták ilyenre.
Még csendben lépkedtünk, addig volt időm végigmérni egykori támadómat. Jóval magasabb, mint én, széles vállait és izmos felsőtestét csak egy vékony póló takarta. mivel köpenyét már a karján vitte. Rövid, fekete haja félelmetes határozottságot adott az arcának, mégis, ahogy lépkedtünk, már tűnt ijesztőnek.

-          Itt vannak a megfigyelőink – torpant meg hirtelen Agenor, miközben egy ajtóra mutatott. – Ők olyan vámpírok, akiknek a képességeik a megfigyeléshez, előrejelzéshez, nyomkövetéshez kapcsolódnak.

Bólintottam, majd Agenor tovább lépkedett, egészen a liftig. Amikor mind a ketten beszálltunk, az mínusz kettes gombot nyomta meg.
Tehát teszünk egy kis kitérőt az alaksorban. Remek! – gondoltam.
Csak ekkor tűnt fel, hogy az épület a gombok alapján tizenhét emeletes, ebből mi most a tizenhatodikról indultunk el lefelé.
A nagy távolság ellenére a felvonó villámgyorsan megtette az utat. Úgy látszik, ebben a létesítményben az eszközök is vámpírgyorsaságra lettek tervezve.

Ahogy kiszálltunk, egy felettébb sötét, apró neonlámpákkal hiányosan megvilágított folyosóra értünk. Itt már nem fémlemezek borították a falat, hanem egyszerűen az agyagos föld. Ez számomra sokkal félelmetesebbnek hatott, mint a fenti rész. Úgy gondoltam, ezt csak egy célból lehet használni.

-          Ez itt a börtönrész? – kérdeztem halkan.

-          Nem te vagy az első, Lucy, aki ezt így gondolja – nevetett fel Agenor. – Nem, itt a kiképzőbázisunk egy része található.

Ahogy beljebb mentünk, már számomra is világossá vált az egész. Itt már nem voltak ajtók, minden helyiségbe szabadon be lehetett látni. Odabent élénken vöröslő szemű újszülötteket tréningeztettek idősebb vámpírok.
Az egyik teremben ketten éppen egymással birkóztak, még az edző elégedetten figyelte őket a sarokból.

Ez másfajta edzés volt, mint amit mi végeztünk. Az ehhez képest a miénk tényleg játéknak hatott. Itt úgy tűnt, mintha  élet-halál harcot vívnának.
Agenor valahogy megérezhette, hogy mit gondolok, így kommentálta az eseményeket.

-          Itt a harc törvényei érvényesek. Az erősebb, az ügyesebb éli túl. Csak ilyen áron lehet jó harcosokat kiképezni – suttogta, miközben elmélázva figyelte a jelenetet.

Ez már valahogy túl sok volt nekem. Nem bírtam nézni, ahogy néhány méternyire tőlünk érző lények tépik szét egymást. Undorodva és szánakozva fordítottam el a fejem.

-          Haza akarok menni! – jelentettem ki sziklaszilárdan.

Agenor elmosolyodott a hirtelen jött határozottságomon, majd visszafordult a lift irányába.  Úgy láttam, igyekszik elfojtani a nevetését, de sötét szemei vidáman csillogtak. Nem értettem, hogy mit tart ennyire mulatságosnak, ugyanis és cseppet sem találtam annak a helyzetet.

-          Visszakísérlek Layla házához… - Ez nem ajánlatnak, inkább kijelentésnek hangzott a részéről.

Jobbnak láttam nem kötözködni vele, de a kíváncsiságom csak kibukott belőlem.

-          Miért?

Időközben a lift felért a földszintre, ahol egy káprázóan gyönyörű helyiség látványa tárult a szemem elé. Bizonyára az emberi lakberendező magazinok címoldalán szerepelt volna, ha nem egy vámpírrezidencia előcsarnoka lenne. Itt a hihetetlen mennyiségű természetes fény sokkal barátságosabbá tette az egészet.

-          Mert ezt a parancsot kaptam… - vont vállat Agenor. – Vigyáznom kell rád.

Ahogy az utolsó szavakat kimondta, ragyogó, mélyfekete szemeit rám emelte, majd egy szikrázó mosoly kíséretében elindult előttem a kijárat felé.
Csak reméltem, hogy ez nem állandó testőrséget jelent, mert igazán nem hiányzik, hogy egy fogkrémreklám mosolyú vámpír a nap huszonnégy órájában a sarkamban legyen.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor kiléptem ebből a különös erődítményből, ugyanakkor meglepetten állapítottam meg, hogy a nap éppen felkel. Odabent teljesen elvesztettem az időérzékemet, de ezek szerint nem csak egy-két órát lehettem ott.
Örömmel vettem, hogy újra futhattam, ráadásul a friss levegő valamelyest kitisztította a fejem.

Viszont a külvilág hozott magával egy kínzó érzést, Ben hiányát. Míg bent a félelem, majd a kíváncsiság elfeledtette velem néhány órára, most már semmi nem vonhatta el róla a figyelmem.
Futás közben egyetlen szilárd elhatározás öltött testet bennem; akár hogy is lesz, hazatérve az első dolgom Ben keresése lesz, mert a hiánya miatt létezésem értelme számomra jelentősen lecsökkent, és mert nélküle üres vagyok, és üres minden.

3 megjegyzés:

  1. Nóri, nagyon jó lett!
    Puszi: Judit

    VálaszTörlés
  2. ezt is ügyesen megírtad, megint jó volt olvasni :)

    VálaszTörlés
  3. jaj most talaltam a blogot es omadom egyszeruen nem tudtam letenni IMADOM nagyon varom a folytatast pusz Szandi
    UI:bocsi az ekezetekert :$

    VálaszTörlés