24. fejezet

Sziasztok!

Ezer és ezer bocsánat, hogy megint eltűntem egy időre. Remélem, az olvasóim kitartanak mellettem. Időhiánnyal mentegetőzök megint, de tudom, hogy már ezt néhányszor felhasználtam, mégsem tudok tőle szabadulni.

Remélem, az elkövetkezendő időszakban gyakrabban tudok frisselni. 

És most pár infó a frissről. Aki olvasta a Laylás meglepetés novellát, annak ismerős lehet a fejezetből egy bizonyos személy, de a biztonság kedvéért bemásolok A múlt hagyatéka c. novellámból egy rövid részletet, de ha valakinek nem ismerős, akkor olvassa el ITT.

Jó olvasást, és ha szabad ilyet kérnem, akkor kommenteljetek pls!

A múlt hagyatéka (részlet)

" - Layla, te is tudod, hogy csak egy módon győzhetjük le őket – mondta valamivel szelídebben Asbert.

- Tudom, de annyira megerősödtek, hogy kizárt, hogy végezni tudjunk velük – motyogtam. Elszomorított az a tény, hogy ők napról napra többen lesznek és erősödnek, míg mi már lassan két évszázada csak tervezgetünk.

- Mi ketten biztos nem – közölte a Mesterem.

- Mire gondolsz? – vontam össze a szemöldököm. Annyit én is tudtam, hogy ketten kevesek leszünk ehhez, hisz ők már legalább harmincan vannak.

- Egy sereget kell létrehoznod – jelentette be, s szavai nyomatékosításaképpen egy apró mozdulattal felém fordult.

- Mit?! – kiáltottam fel értetlenül.

- Ez az új feladatod; átváltoztatsz embereket vámpírrá, majd harcost képzel belőlük – magyarázta türelmesen.

                                                                                                                                    

Ezen elgondolkoztam. Nem is olyan rossz ötlet. Csak így bosszulhatom meg múltbeli sérelmeimet. És ez egyszer nem fogom futni hagyni se Kate-et, se a vérszomjas mesterét.

Asbert látta rajtam, hogy tetszik az ötlete, így mosolyogva folytatta.

- Már a jövő héten el is kezdheted.

Tökéletes. Elérkezett az én időm."

24. Az ismert idegen

Egyre sötétebbé vált minden körülöttem. Csak mentem előre monoton lépésekkel. Rabul ejtőm arcát még egyetlen másodpercre sem sikerült megpillantanom. Nem árult el semmit arról, hogy merrefelé vezet, de muszáj volt követnem.

Még sohasem jártam arra, amerre elindultunk, minden kísértetiesen újnak tűnt. Félelmet kellett bennem ez a helyzet. Egyedül éreztem magam.

Nem akartam feleslegesen felidegesíteni magam, de egyre kilátástalanabbnak látszott az egész. Utáltam, hogy most nem voltam ura a helyzetemnek, nem úgy, mint általában.

Az utóbbi napok történései óta egészen máshogy szemléltem magam körül a világot. Elhatároztam, hogy sokkal jobb leszek, mint eddig, sokkal tökéletesebb. Azt reméltem, ezzel enyhítem a fájdalmamat.

Mert az nem akart múlni, mióta egy bizonyos személy itt hagyott…

Néhány órával később

Vámpírlétnek ebben a helyzetben több előnye is megmutatkozott, például, hogy lassabban leszek éhes, és sohasem fáradok el.

Ezek most sokat számítottak, mivel az órák óta tartó „túra” jobban megviselt volna emberként. Így csak lélekben tudott erőteljesebb hatást gyakorolni rám. Minden lépéssel egyre kétségbeesettebb, egyre reménytelenebb lettem.

Már az se igazán érdekelt, hogy merre megyünk. Azt kívántam, bárhol is van az úti célunk, legyünk végre ott.

Valami azt súgta, hogy már nem lehetünk olyan messze. Az elmúlt fél órában a fogva tartóm óvatosabb, megfontoltabb mozdulatokkal haladt előre.

Talán azt is a mostani létezési formám előnyeihez kellene sorolnom, hogy kitűnően látok sötétben is, ugyanis most ennek is hasznát vettem.

Ha nem tévedtem, akkor minden egyes lépéssel kifelé tartottunk az erdőből, ugyanis az egyre ritkult körülöttünk.

A fák véletlenszerű egymásutánjából egy tisztás bontakozott ki. Nem volt túl nagy, de ahogy a holdfény megvilágította, nagyon kísértetiesnek tűnt. Eddig magamhoz képest egész nyugodtan viselkedtem, ám most kezdtem pánikolni.

Ahogy jobban körülnéztem, megpillantottam a legfélelmetesebb dolgot: egy hatalmas épületet.

Távolabbról szemlélve beleolvadt volna az erdő sötét fáinak rengetegébe, de innen nézve rémisztően magasodott ki a tisztásból.

A kísérteties építmény emlékeztetett valamire. Tudtam, hogy nem az, amire gondolok, de a felépítése hasonló jellegű volt.

Támadóm tovább rángatott, egyre közelebb a monstrum kapujához, ami teljesen lakatlannak tűnt. Ahogy közvetlenül a bejárathoz értünk, néhány pillanatra megtorpant. Zsebéből egy fekete kendőt húzott elő, és egy villámgyors mozdulattal a fejem köré kötötte, úgy, hogy eltakarja a szememet.

  Ez nekem nagyon amatőr próbálkozásnak tűnt. Hiszen attól, hogy nem láttam, még pontosan hallottam mindent, például azt is, hogy hogyan nyitja ki az ajtót.

Amint beléptünk, nagyjából meg tudtam állapítani, hogy merre indultunk el. Úgy gondoltam, egy tágas folyosón haladhatunk keresztül, majd később egy liftbe álltunk be.

A felvonó ajtaja becsukódott, majd halk zúgással indult meg felfelé. Feltételeztem, hogy magasra megyünk, mert még e gyors szerkezetnek is percekig tartott az út.

A lift egy határozott kattanással megállt, majd fogva tartóm újból megragadta a karom, és maga után kezdett vonszolni, keresztül egy újabb folyosón.

Nagyon gyanús volt számomra ez a hely. Szinte síri csöndbe borult az egész, egy apró neszt sem hallottam. Az egyedüli zajt kettőnk lépéseinek kopogása keltette, ahogy az ismeretlen cél felé haladtunk.

Normál tempóban gyalogoltunk, amit én nem igazán értettem. Talán vannak itt emberek is, és nem akarja felfedni kilétét?

Rabul ejtőm még lassabbra fogta lépteit, ebből arra következtettem, hogy hamarosan célt érünk.

Néhány másodperc elteltével már meg is álltunk. Kopogást hallottam, majd kinyílt egy ajtó, és újra elindultunk.

Újabb pár apró lépést követően támadóm leszedte a kendőt a fejemről. Ennek kifejezetten örültem, hiszen végre láthattam a titokzatos épületet.

Egy hatalmas terembe kerültünk, ami körülbelül akkora volt, mint Layla házának nappalija, étkezője és konyhája egyben.

A nagy fémépület külsőjéhez nem illett a terem berendezése. A padlón régi perzsaszőnyeg terült el, amely helyenként már megkopott. A falakat vörös tapéta borította, ami gazdagon szőttek át arany díszítésekkel. Zsúfoltan lógtak le különbözőbbnél különbözőbb régi festmények. A bútorok fából készültek, de nem volt belőlük túl sok helységben.

-          Meghoztam a lányt – szólalt meg visszafogott hangon támadóm.

Bejelentését hosszúnak tűnő csend követte. Nem láttam, hogy kihez beszélt, rajtunk kívül senki sem tartózkodott a régies teremben.

-          Remek – csendült fel egy öreg, de meglehetősen kellemes hang. – Üdvözöllek nálunk, Lucy! – köszöntött.

A semmiből egy fekete palástba tekert ősz hajú, idősnek tűnő vámpír jelent meg. Feketén izzó szemeivel alaposan végigmért. Ráncos arcán elégedett mosoly futott végig.

-          Úgy örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek – lelkendezett csillogó szemekkel az öreg.

Értetlenül álltam a terem közepén, egy karnyújtásnyira elrablómtól. Nem tudtam semmit. Néhány óra alatt egy ismeretlen világba csöppentem.

-          Ó, milyen udvariatlan vagyok! – kapott a fejéhez az öreg. – Még be sem mutatkoztam! Asbert vagyok. – közölte mosolyogva.

Ez nem az a fajta megnyugtató mosoly volt. Ettől még idegesebbé váltam. Nem tudtam, hogy miért hoztak ide, ráadásul nagyon zavart, hogy a számomra vadidegen emberek látszólag jól ismernek engem.

-          Miért vagyok itt? – kérdeztem.

A hangomból aligha lehetett kihallani a remegést. Asbert egy pillanatra elgondolkozott, majd töprengő tekintetét újból felém fordította.

-          Layla miatt – közölte egyszerűen. – Most látta elérkezettnek az időt, hogy eljöhess hozzánk.

Na azt már végképp nem értettem, hogy hogyan került a képbe Lay. Hihetetlennek tartottam, hogy ő ismeri ezeket a vámpírokat.

-          Akkor miért raboltatok el?

Látszódott rajtam, hogy nem hittem el Asbert előző mondatait. Nem voltam annyira naiv, mint aminek ők képzelhettek.

-          Ez igazán egyszerű: másképp nem igen jöttél volna el velem – szólalt meg a még mindig mellettem várakozó támadóm.

Gyanúsnak tűnt nekem ez a történet. Nem igazán bíztam bennük, mindenbizonnyal ezt ők is észrevették rajtam. Meg akartam tudni, hogy miért vagyok itt.

-          Nem hiszek nektek – jelentettem ki határozottan.

Mindketten hangosan felkacagtak. Értetlenül álltam a két idegen vámpír között. Mit akarhatnak ezek tőlem?

-          Pedig jobb lenne, ha elhinnéd – mosolygott rám Asbert. – Tényleg igazat mondunk.

Volt valami különleges abban, ahogy beszélt. A szavait szinte énekelve ejtette ki. Hangja valahogy meglepően megnyugtatónak, dallamosnak hallatszott.

Szerencsére elég jól ismertem a fajtánkat ahhoz, hogy tudjam, ezeknek nem szabad hinni, hiszen ezek mind-mind az emberek megtévesztésére szolgálnak.

-          Miért küldött volna Layla ide? – kérdeztem gúnyosan.

Asbert újból elmosolyodott. Titokzatossága kezdett idegesíteni. Ha tényleg Lay akarta, hogy idejöjjek, akkor miért nem szólt nekem? És ugyan, honnan ismerné ezeket a rosszarcú vámpírokat?

-          Szépen sorban mindent elmesélek neked, és akkor már kétségkívül hinni fogsz nekünk – suttogta, miközben a tekintetével az elrablómat szuggerálta.

Biztos voltam abban, hogy meg kell hallgatnom az öreg történetét. Majd az után eldöntöm, hogy mit hiszek el nekik és mit nem.

-          Kérlek kövess! – intett felém a kezével, majd átlebegett egy másik terembe.

Szó nélkül elindultam utána. Amint beléptem a szomszédos helységbe, láttam, hogy az előző terem berendezése még a maga ízléses pompájával alulmúlta ezt.

Itt is minden vörös színben égett, olyan hangulatossá téve a hatalmas szobát, ami óriási méretével együtt valamivel kisebb volt, mint az előző.

Asbert helyet fogalt egy fotelban, én pedig követtem a példáját. Még ő néhány utasítást adott az elrablómnak, akiről megtudtam, hogy Agenornak hívják, addig a szemem a falon lógó festményekre függesztettem.

Stílusuk alapján sikerült megállapítanom, hogy melyik mikor készülhetett. Rádöbbentem, hogy a képek szigorú időrendi sorrendben követik egymást. Mintha azok is mesélni akartak volna.

-          A képek fontos részei a történetnek, látom, erre te magad is rájöttél – mosolyodott el Asbert. – lelkes műgyűjtőként folyamatosan gyarapítom a másik terembeli képtár tartalmát, viszont ide csak különleges festmények kerültek.

-          Milyen szempontból különlegesek? – kérdeztem kíváncsian.

Asbert egy pillanatra elmélázott, majd tekintete eltávolodott, szinte a múltba veszett, ahogy dallamos hangján mesélni kezdett.

-          Az itt látható képek mind-mind az én történetemhez kapcsolódnak.

Figyelmesen hallgattam, ahogy belekezdett a történetébe, ő pedig sose hallott tehetséggel kezdett beszélni életének legelső pillanatáról.