1. fejezet

1. Fájdalom

A sötét utcán sétáltam, és azon gondolkoztam, mit is csináljak, ugyanis épp az elmúlt fél órában rúgtak ki a munkahelyemről. Most kereshetek magamnak másik állást. Ráadásul mérges voltam, mivel szerintem egy dolgozó elbocsájtásához nem elég annyi, hogy véletlenül ráönt egy pohár bort az egyik vendégre. De hát mit tehetek én arról, hogy meglöktek? Végül is mindegy, az a fontos, hogy perpillanat nincs munkám, és egyenlőre fogalmam sem volt, miként fogok másikat találni.

Ekkor vettem észre, hogy egy sötét alak közelít felém.

Ahogy közelebb értem, meg tudtam állapítani, hogy egy nő. Méghozzá egy gyönyörű nő, kétségkívül jóval szebb, mint én. Még a lezser, fekete dzseki miatt sem tűnt csúnyábbnak. Hosszú, sötét haját copfba fogta, meglepően fehér bőre éles kontrasztot alkotott fekete ruhájával.

 Kicsit irigy voltam, bezzeg én most valószínűleg rémesen nézek ki, mivel egészen eddig csak sírtam.

Nagyon meglepődtem, amikor a nő megállt nem messze tőlem, majd lassan felém közelített. Mit akarhat tőlem? Erőt vettem magamon, és a tekintetét kezdtem keresni. Az arca gyönyörű volt, de kitűntek mélyfekete szemei. Olyan furcsának hatott, mert ilyen sötét szemet még sohasem láttam.

Ő egyre csak jött, majd két lépéssel előttem megállt. Hirtelen én is megtorpantam. Egy darabig nézett engem, azután végre megszólalt.

-          Hogy hívnak? – kérdezte, és én elámultam hangjának bársonyos csengésén.

-          Lucy Sensai – válaszoltam automatikusan.

-          Hány éves vagy, Lucy?

-          Tizenkilenc – vágtam rá, de nem nagyon értettem, hová akar kilyukadni.

-          Hmm…pont jó – mormogta olyan halkan, hogy nem voltam benne biztos, tényleg kimondta-e, vagy csak én képzelődöm.

Gyorsan körbenézett, majd még egy kicsit közelebb jött hozzám. Teljesen összezavarodtam, csak néztem az egyre közeledő csodálatos arcot.

-          Lucy, szeretnélek megkérni valamire – kérlelő volt a hangja, és úgy hangzott, mintha énekelte volna a szavakat.

-          Mire? – kérdeztem, de egyre furcsább volt az egész szituáció.

-          Arra, hogy ne sikíts. 

Nem tudtam, hogy mit akar csinálni, de végig futott rajtam a borzongás, amikor odahajolt hozzám, és a száját a nyakamra tapasztotta.

            A következő pillanatban éreztem, ahogy valami kemény és hideg szakítja át könnyedén a bőröm. Néhány pillanattal később jöttem rá, hogy azok a fogai voltak. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.

 A kísértetiesen szép nő hátrébb lépett, én pedig egy hangos puffanás kíséretében a földre zuhantam.

            Normális esetben az eséssel foglalkoztam, de most ennél valami sokkal fájdalmasabb dologra koncentráltam. Valami forró dolog áradt szét bennem, ami annyira égettet, hogy azt hittem abban a pillanatban meg fogok halni. Olyan szörnyű volt, hogy még sikítani sem tudtam.

            A nő odajött, óvatosan felemelt, majd a karjaiban tartva gyors léptekkel elindult, kifelé a sötét utcából. Annyira sebesen haladt, hogy azt hittem repülünk, bár ezzel a fájdalom miatt alig tudtam foglalkozni. Olyan könnyedén cipelt a karjaiban, mintha csak néhány kilót nyomnék, és olyan gyorsa „szállt”, mintha meg sem kottyanna neki az én több, mint ötvn kilóm.

            Nemsokára lelassított, majd egy fekete sportkocsi hátsó ülésére fektetett, ő maga pedig a volánhoz ült. A motor halkan életre kelt, majd a sötét utcákon kanyargott.

Meg akartam kérdezni, hogy hová visz engem, de egy hang sem jött ki égő torkomon. Miközben rákanyarodott az autópályára, én hátul a bőrülésen vonaglottam kínomban. Legalább azt tudtam volna, hogy mi történik velem. Próbáltam elvonni a figyelmemet a fájdalomról, ezért próbáltam kitalálni, hogy merre megyünk. Ez nem nagyon sikerült, mivel odakint koromsötét volt. A nő valószínűleg gyorsan vezetett, legalábbis én úgy éreztem.

            Már jó ideje mentünk, amikor az autó a sima betonról letért valami mellékútra. Ezen nagyon rázkódott a kocsi, ezért a sofőr is lassított valamelyest. Újabb végtelen percekig csak az én belső égésemre tudtam figyelni. Aztán egy házat láttam meg, bár ahhoz sötét volt, hogy meglássam milyen is valójában, de azt azért ki tudtam venni a körvonalaiból, hogy elég nagy.

            Valami garázsféleségbe hajtott be a titokzatos elrablóm, majd leállította a motort, és kivett engem a kocsiból. Megint „repülni” kezdett, és bement egy szobába, ahol lerakott engem egy ágyféleségre, majd kisuhant a szobából.

            Most egyedül maradtam a fájdalmammal, a kétségbeesésemmel és az értetlenségemmel.

Egyik rosszabb volt, mint a másik, de én igyekeztem mindent kizárni magamból, bár ez nem nagyon sikerült. Olyannyira nem, hogy kezdtem azt kívánni, bárcsak meghalnék. Ilyenre még sose gondoltam, de most bármit el tudtam volna viselni, kivéve ezt a kínt.

A tűz átjárta minden testrészemet, mérhetetlen kínnal betöltve az egészet. A lángnyelvek úgy nyaldosták a szerveim, mintha porrá akarnának belűről égetni.

            Sokáig voltam ott egymagam. Néha hallottam, hogy csapódik az ajtó, de nem volt erőm megmozdítani a fejem és megnézni, hogy ki jött be. Számomra úgy tűnt, nagyon lassan telik az idő. Nem tudtam mikor lesz ennek vége, mikor halok már meg. Az ajtócsapódások mindenfelől hallatóak voltak, néha valami beszédszerűt is érzékeltem. Egyetlenegy dologra koncentráltam: nem akartam azt a mérhetetlen kínt érezni.

            Az idő csak telt, bár azt nem tudtam megállapítani, hogy milyen gyorsan. Éreztem, ahogy minden fényes lesz egy időre, aztán már megint sötét volt. Csak egy valami maradt állandó: a fájdalom.

-          Mindjárt vége – szólt az a bizonyos gyönyörű hang.

Nem tudtam, hogyan érti, de én szinte lángoltam minden egyes testrészemnél. A szívem dübörgött, az égés elviselhetetlen volt. Aztán mintha elvágtak volna mindent…