3. fejezet

3. A vadászat

- Hogy mi? A vámpírok embert esznek, nem? –Végképp nem tudtam már, hogy hol áll a fejem.

- Igen, mint már mondtam, a többségünk emberi vért iszik. De már azt is említettem, hogy én magam állatokon élek. Szeretném, ha te is így tennél, de persze nem kötelezlek semmire.

            Az erdő közepén állatunk, néhány mérföldre Layla házától. Kristálytisztán emlékeztem arra, ahogy ő elmondta az egész vámpírdolgot, és arra is, amikor a vegetarianizmusáról beszélt. Mégsem akartam elhinni, hogy léteznek vega vámpírok.

            - Most komolyan azt akarod, hogy menjek, és vadásszam le azt a medvét? – Eléggé bizarr volt az az elképzelés, miszerint egy óriási állattal küzdök. – A medve hamarabb terít le, mint én őt.

            - Lucy! A vámpírok minden más lénynél erősebbek. Egy maci nem fog akadályt jelenteni számodra. Gyerünk! Ne legyél ijedős! – Biztatott nevetve.

            Ha az olyan könnyű lenne, gondoltam. Követtem Laylát egy tisztásra, ahol a távolság ellenére is tökéletesen láttam a zsákmányomat. Úgy döntöttem bízom a rejtélyes vámpír-elrablómban. Ha széttép a medve, akkor legalább véget ér ez az őrültség. Megfeszítettemaz izmaim, és rohanni kezdtem, majd ráugrottam az áldozatomra. Az állat csak akkor vett észre, amikor már rajta voltam.  Egy pillanat alatt leterítettem, s fogaimat belemélyesztettem a bőrébe, mely úgy szelte azt át, minta egy éles kést mártottam volna a puha vajba. Pár másodperc múlva már éreztem a meleg vért a számban. Nem volt finom, de nagyon jólesett, így, amikor már egy csepp sem maradt az állatban, futni kezdtem, majd levadásztam egy másik medvét is.

Határozottan jobban éreztem magam, élettel telibbnek, elevenebbnek, ráadásul a torkomat kínzó tűz is megszűnt lobogni.

            Layláról teljesen megfeledkeztem, csak most vettem észre, hogy egy fának dőlve állt és az eget bámulta.

            - Mehetünk? –Érdeklődött, majd felegyenesedett, és arccal az erdő felé fordult.

            - Te nem iszol?

            - Nem, én két napja már vadásztam – mondta teljesen higgadtan, mintha nem a vámpírok táplálkozási szokásairól beszéltünk volna, hanem mondjuk az időjárásról.

            - Layla? Egy vámpírnak milyen időközönként kell vadásznia? – Kérdeztem óvatosan.

            - Ez változó. Attól is függ, hogy az illető vámpír mennyit van emberek között. De úgy általában egy- két hét.

            - Olyan sokáig nem kell ennem semmit? – Furcsa volt az a tudat, hogy nem kell naponta háromszor étkeznem. Így valószínűleg több időm lesz más dolgokra.

            - Nem, tényleg nem kell. De most már induljunk haza – javasolta, majd futásnak eredt az erdő belseje felé.

Laylát követve rohantam keresztül mindenen, ami csak elém sodródott.

Egyszer csak valami elém ugrott a semmiből. Rám vetette magát, és a torkomnak ugrott. Próbáltam védekezni, de az illető vámpír (mert csak az lehetett) erősebb volt nálam.

Próbáltam felfogni, hogy ez miért történik, de még a vámpíragyamnak is túl gyorsan pörögtek az események.

            Már felkészültem arra, hogy itt és most széttépnek, de Layla gyors volt, és egy pillanat alatt letépte rólam fajtársunkat. Láttam amint a fehér test a levegőbe repül, majd egy fának csapódik. Gyorsan felálltam, hogy jobban lássam, mi is történik. Layla közelebb ment, a fa tövében fekvő vámpírhoz, de az váratlanul megszólalt.

            - Kérlek, ne bánts! – ennyi ideig tartott még támadóm felismerte, hogy egy nálánál tapasztaltabb vámpírral került szembe - Elnézést kérek, hogy a társadra támadtam.

            - Mennyi ideje vagy vámpír? – Kérdezte hűvösen Layla.

            - Négy napja. De, azóta megöltem egy embert. Annyira szörnyű – motyogta. Ahogy jobban megfigyeltem, nem látszott teljesen ép elméjűnek.

            - Hol van az, aki átváltoztatott? – Layla továbbra is rideg volt.

            - Nem tudom. Nem tudok semmit. Te ki vagy? – Valószínűleg igazat mondott, mivel a hangja is tiszta kétségbeesésről árulkodott.

            - Én Layla vagyok, ő pedig Lucy. Téged hogy hívnak?

            - Ben-nek. És fogalmam sincs arról, hogy mihez kezdjek - suttogta elkeseredetten.

            - Ajánlok valamit. Ha nem vadászol többet emberekre, akkor csatlakozhatsz hozzánk, és én majd mindent elmagyarázok – közölte Lay néhány pillanatnyi gondolkodás után.

            - Ha nem emberekre vadásztok, akkor mire? – Kérdezte döbbenten Ben, bár láttam rajta most valami furcsát. A reményt, hogy tartozhat valakikhez, és hogy nem kell egyedül kóborolnia.

            - Állatokra. Nem annyira rossz, mint amennyire látszik – most először szólaltam meg, mióta Ben itt volt.

Nem tudtam, hogy melyik őrült részem vette át az irányítást felettem, de hirtelen vágyakozás fogott el az iránt, hogy a fiú velünk maradjon.

            - Furcsa. De belemegyek, mivel szeretnék csatlakozni hozzátok. Tőled pedig bocsánatot kérek, Lucy – motyogta bűnbánóan.

Az egyik énem még most is őrültnek tartotta a támadómat, hiszen egy másodpercnyi gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot.

            - Meg van bocsájtva – mást nem tudtam rá válaszolni, mivel élénkvörös szemeiben láttam a megbánást, sőt a hangjában is hallottam

            - Nos, azt hiszem, indulhatunk. Kényelmesebb lenne a házamban megbeszélni a részleteket, mint itt – Layla megfordult és elindult, én pedig automatikusan követtem.

            A házhoz érve Layla betessékelt Ben és engem, aztán helyet foglaltunk a hatalmas nappaliban. Csak most tudtam alaposabban szemügyre venni a házat, és meglepődtem, hogy milyen hatalmas és szép. Aztán Ben-t kezdetem el figyelni. Elég jól nézett ki. Barna haja csapzott és kócos volt, de ez nagyon is jól állt neki, és ahogy mindannyiunknak, neki is krétafehér bőre volt. Szép arcából kitűnt a vörös szempár.

            - Most már elmesélheted nekünk a történetedet, Ben – szólalt meg Layla, megzavarva engem Ben arcának tanulmányozásában.

            - Nincs történetem, egészen egy héttel ezelőttig teljesen átlagos ember voltam. Aztán,

találkoztam egy feltűnően jóképű férfival, aki valami hazugsággal egy eldugott helyre csalt. Aztán következett a fájdalom. Amikor pedig vége lett, már nem volt senki sem körülöttem. Nem tudtam hogy hol, és hogy ki vagyok.

Kóboroltam a környéken és megláttam egy embert. Őrjítően jó illata volt, és nem is tudom hogyan, de a következő pillanatban már éreztem, ahogy a vére lecsurog a torkomban. Borzasztó! Akkor ébredtem rá, hogy mi lettem valójában. Az agyam elborult és vagy két napig csak rohantam, és amikor megláttam Lucy-t az ösztöneim irányítottak. A szörnyeteg bennem csak ölni akart. Tényleg nagyon sajnálom, Lucy!

            - Mondtam már hogy nem történt semmi – feleltem, de közben máshol járt az eszem. Furcsa volt amit Ben mondott. Eszerint a vámpírok étvágygerjesztőnek érzik az emberek illatát. Nagyon különös.

            - Ha ez minden, akkor neked is kerítek egy szobát, de előtte én is mondok valamit. Ezentúl egyre többen fognak ebben a házban élni. Én egy sereget építek, amiben ti is benne lesztek.

Bent látszólag ez ugyanúgy meglepte, mint ahogy néhány órával korábban engem is. Kezdtem együtt érezni Vele.

            Ezután Layla  elmesélte Bennek is, amit a vámpírháborúzásról tudni kell, én pedig unottan, de azért figyelmet színlelve hallgattam végig ugyanazt másodjára is.