6. fejezet

6.Találkozás az ellenséggel

Mindenki abban a szobában tolongott, ahol a lány, egyelőre még eszméletlenül feküdt. A srácok azt találgatták, vajon milyen lesz az „új lány”.

 A házat mostanság nem kerülte el a szerelem, főleg nem Adamet és Christ, meg Lottit és Pete-et. Szerintem mindkét páros szuper, ráadásul szerintem Alicia és Nate között is van valami. Érdekes, hogy egy vámpír mennyivel gyorsabban lesz szerelmes, mint egy ember. Néha jót nevettem, hogy az utóbbi pár hétben mennyi új szerelem és barátság alakult ki. Ezt az egy dolgot kétségkívül a vámpírlét előnyei közé sorolom, bár nekem ez még nem volt elég indok ahhoz, hogy jónak nevezhessem ezt a egészet. Úgy láttam, hogy a többiek könnyebben elfogadták a vámpírságot, én viszont szenvedtem a helyzettel. Ember akartam lenni újból.

Legalább az enyhített a bennem kialakult szomorúságon, hogy az utóbbi időben mindenkivel összebarátkoztam. Volt, akiben kellemeset csalódtam. Lotti például egy ritka kedves lány, és ráadásul okos is, emberként az orvosira járt.

            Tehát, most vártuk, hogy a lány magához térjen. Chris „előrejelzései” szerint, már csak pár perc volt hátra. Hallgattuk a szívének szabálytalan, de gyorsuló ritmusát. Egyre hangosabb lett, majd hirtelen leállt. Néhány pillanat múlva nyitotta ki a szemét.

            - Kik vagytok? – olyan furcsa arckifejezést vágott, hogy majdnem elnevettem magamat. A lényem másik része viszont nagyon is megértette. Mennyire rossz lehet neki! Nem tudja, hogy mi is ő perpillanat valójában, és tíz idegen vámpír volt körülötte.

            - Nyugodj meg! Mi nem akarunk rosszat neked. – Nate hatására a lány máris jobban nézett ki.

            Layla kezdett el beszélni. Már korábban nekem is mesélte azokat a dolgokat, amiket most mondott, de végighallgattam még egyszer.

            - Talán jobb lenne, ha lemennénk a nappaliba, és ott te is mondanál valamit magadról – mondta kedves hanggal.

            Fél perc sem telt el, mikorra már mindenki a kanapén ült. Most a lány következett.

            - Maynek hívnak. Nem emlékszem sok mindenre.  De tényleg. És ami az eszembe jut régebbről, az se valami jó. Nem szerettem az életem, már az öngyilkosságom kezdtem gondolkozni. Ahhoz képest még vámpírnak lenni is jó.

            Hát ez a csaj nem normális! Nem tudom, hogy ki szerint olyan jó vámpírnak lenni, de én nem szívesen vagyok az. El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett korábban Mayjel, de az biztos, hogy valami elég súlyos dolog lehet az, aminél a vámpírság jobb - gondoltam.

           

Mivel a délután többi részében, és este sem sikerült több dolgot kihúznunk a múltjával kapcsolatban Mayből, úgyhogy Layla kitalálta, hogy menjünk megint csak ketten gyakorolni.

Amikor futottunk, feltűnt, hogy nem arra mentünk, mint máskor.

-          Hová megyünk, Lay?  - kérdeztem ijedten.

- Kicsit gyakorolni, csak most nem a szokott helyre.

Nem szóltam, mivel azt gondoltam Layla tudja, hogy mit csinál. Akkor viszont nagyon meglepődtem, amikor egy elhagyatott raktárépületnél álltunk meg.

            - Mit csinálunk itt? – kérdeztem, és abban reménykedtem, hogy az épület tényleg olyan üres, mint amilyennek látszik.

            - Csak a szokásosat – közölte lazán. - Jajj, ne vágj már ilyen ijedt képet! – nevetett fel.

Azt nem tudtam, hogy milyen képet vágok, de azt sem, hogy mit keresünk egy raktárban. Kicsit féltem. Nem tudtam mi miatt, de határozottan rossz előérzeteim voltak.

             Most már emberi tempóban haladtunk, majd egy hátsó ajtón mentünk be. Követtem Laylat keresztül mindenen, míg az épület hátsó részében meg nem álltunk. Ekkor valami zajt hallottam a bejárat felől. Lépések. Halk, de határozott lépések. Annyira könnyedén járt, hogy csakis vámpír lehetett. Most már a szagát is éreztem, úgy, ahogy Layla is, aki hangosan felmordult.

            Ekkor abba a helyiségbe ért, ahol mi is tartózkodtunk. Egy nő volt. Nagyon csinosan nézett ki. Hosszú sötétszőke haja a háta közepéig ért, a szeme vörösen szikrázott. Pár másodpercig engem, majd Laylat bámulta. Ekkor azonban Layla megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.

            - Mi járatban erre, Kate? – Layla hangja erőltetetten udvarias volt, és alig észrevehetően harcias testtartást vett fel.

            - Én kérdezhetném ugyanezt – mondta némi éllel a hangjában Kate.

            - Nem tudom, miről beszélsz. Azt mondtuk, hogy ez a környék semleges terület.

            - Így is van. Viszont eddig én jártam ide a tanítványaimmal gyakorlatozni. – Ez a nő egyre jobban nem tetszett. Hangjából érezni lehetett a lekezelést.

            - Ezt nem tudtam – suttogta Layla.

            - Na, látod! Akkor most mehetsz is innen, az új kis kedvenceddel együtt – vetette oda gúnyosan. Úgy beszélt, mintha ő sokkal magasabb rendű lenne nálunk.

            - Miért beszélsz így velünk? Te egy senki vagy itt. Csak James jósága miatt juthattál el odáig, ahol tartasz. Már ha azt lehet jóságnak nevezni – Layla visszavágásként az utolsó mondatot gúnyosan tette hozzá. Nem tudtam, hogy miről beszélt, de úgy látszott, Kate nagyon is érti.

            - Azért te sem tartod jogosan magad olyan nagyra – jegyezte meg dühösen. - Mindenestre látom, akadnak olyan eszementek, akik veled tartanak – Kate megint csak vetett rám egy lenéző pillantást, aztán visszafordult.

            - Lucyt hagyd ki ebből! – sziszegte mérgesen Layla.

            - Ááá, szóval így hívják! – vicsorgott gonoszan. - Érdekes… - úgy láttam, egy pillanatra elgondolkozik, majd egy pillanat alatt az arca kétségbeesetté vált. – Hogy lehet ez? –fordult Layla felé dühösen.

            - Ez a képessége. Nem rossz, mi? – mosolygott Lay elégedetten.

Nem értettem, hogy mi is történik, de annyit sikerült megállapítanom, hogy ezt az ellenséges nőszemélyt meglehetősen bosszantja a képességem.

            - Szörnyű! Mire vártok? Eltakarodtok végre innen? – kiáltott ránk türelmetlenül.

            - Ne aggódj, már itt sem vagyunk – indult el az ajtó felé Lay. Én úgy álltam mellette, mint aki abban a percben kezdett szoborrá alakulni, így mentoromnak kicsit oldalba kellett löknie, hogy valamelyest –legalább rövid időre- észhez térjek – Lucy! Gyerünk!

            Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és utána futottam Laylanak. Még utoljára visszanéztem Kate-re, aki meglehetősen bosszús képet vágott.

            Csak akkor kezdtem el Laylat faggatni, amikor már hallótávolságon kívülre kerültünk.

            - Ki ez a Kate? És kicsoda James?  - kérdeztem. - És mondj már el mindent, mert a beszélgetésből nem sokat értettem!

            - James az ellenséges csoport alvezére, Kate pedig a jobb keze, akinek az újak keresése, átváltoztatása, és kiképzése a feladata. Ebben segít a képessége is, miszerint ő meg tudja minden vámpírról mondani, hogy mi a képessége, és az emberekről is, hogy milyenek lesznek átalakulásuk után. Mi most eléggé szerencsések voltunk. Ha Kate nem egyedül jött volna, akkor már lehet, hogy nem élnénk.

Layla olyan komolyan mondta az utolsó mondatát, hogy eszembe sem jutott kételkedni, ráadásul abból a nőszemélyből, és a belőle áradó bosszúságból kinézem, hogy ha alkalma lenne rá, megölne minket.

            - Szóval ellenük kell majd harcolnunk? – kérdeztem, bár inkább ténymegállapításnak hangzott.

            - Igen, majd nemsokára – bólintott.

Hiába kérdeztem, hogy mégis mikor van az a nemsokára, Layla nem volt hajlandó többet erről beszélni, így a hazafele út többnyire csendben telt.