8. fejezet

Itt az új rész! Komikat kérek, légyszíves!

8. Veszekedések

Nem tudom, hogy meddig ültünk a tűz mellett. Talán órákig. Amikor a láng elaludt, szinte egyszerre álltunk fel a földről. Hazafelé tartva, a már megszokott némaság kísért bennünket. Jólesett futni. Nem akartam még hazamenni, mert otthon csak újabb gondok várnak. Ennek ellenére, azért jó lett volna újból érezni az otthon biztos nyugalmát. Arra most nagyon nagy szükségem volna.

            Éjszaka volt már, mire hazaértünk. A többiek jórészt a saját szobájukban tartózkodtak. Én is fel akartam menni a szobámba, de Layla megállított.

            - Lucy, ígérd meg nekem, hogy egyedül nem mégy túl messzire a háztól! – kezdte aggodalmasan.

Az arca most a szokásos kemény maszk helyett nyugtalannak látszott. Kezdtem megijedni. Amikor Lay aggódik, akkor már tényleg nagy a baj.

            - Megígérem. De miért is nem mehetek el túl messzire? – már megint idiótának éreztem magam, mert a gondolatmenetemet tekintve mindig egy lépéssel Layla mögött jártam.

Várt egy pillanatot, és jól átgondolta a válaszát, majd végül valamivel nyugodtabb hangon szólalt meg.

            - Egyszerű: Úgy láttam, hogy Kate-nek szúrod a szemét, nem tetszik neki, hogy benned mennyi lehetőség van, és az első adandó alkalommal el akar tenni láb alól- suttogta.

Ez megijesztett. Kate-tel szemben nincs semmilyen esélyem sem. Lehetetlen, hogy ha megtámadna, nyernék. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Legszívesebben egyedül lettem volna.

            - Aaazt hiszem, oké. Most… felmegyek – Laylának sikerült megint kellőképpen összezavarnia.

            Időközben eszembe jutott az előző incidens, amit mindenképpen el akartam felejteni. Amikor Mayt láttam bizalmasan nevetgélni Bennel. A féltékenység elkezdett mardosni, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hol van most Ben.

            A következő napok a szokásos menetrend szerint zajlottak, bár néha azon kaptam magam, hogy már megint Benen töprengtem. De azért volt olyan alkalom is, amikor sikerült egy rövid időre elfelejtkeznem róla. Például amikor Pete-tel kellet gyakorolnom. Pete-t azért szerettem, mert mindig meg tudott nevettetni, így a „harcunk” is egy kicsit viccesre sikerült:

            - Hé Lucy! A savanyú káposzta nem olyan savanyú, mint amilyen te vagy, már bocsánat az emberkajás hasonlatért – csipkelődött Pete, a saját viccén nevetve.

            - Azért fogadni mernék, hogy levernélek, még savanyított állapotomban

is – vágtam vissza neki.

            - Lássuk! – szólalt meg Adam, aki szerette, ha valami akció van, még ha az két lakótársa verekedése is.

Magamban jót mosolyogtam Adam lelkesedésén. Ha valaki verekedni készül, egyből ott terem. Ő a mi harci szakértőnk.

            - Oké, de csak te fogod a végén megbánni. Engem sose verne le egy lány – hencegett Pete.

-          Tudod, majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén – mosolyogtam ravaszul.

Pete görbített háttal közelített felém, én pedig előrébb hajoltam, egyelőre a védekezésre felkészülve. Ám amikor igazán közel ért volna hozzám, támadásba lendültem, és egy fának löktem Pete-t.

Feljajdult, de nem a fájdalomtól, hiszen az lehetetlen lett volna.

            - Nos, nem gondolod, hogy újra kellene gondolnod a lányokkal való verekedésről alkotott nézeteidet? – kérdeztem gúnyosan.

- Talán. Majd egyszer, ha ráérek – Pete duzzogott, de nem bántam, hogy én győztem, legalább leszáll a magas lóról.

- Mint ha nem lenne elegendő időd… - szólt közbe vigyorogva Chris. Úgy tűnt, hogy Chris kijelentésén Adam felkapta a vizet.

- Hát nincs is időnk, Chris! Layla állandóan harcoltat minket! Hol van ő ahhoz, hogy megmondja, hogy mit és hogyan csináljak? Ha ő nem lenne, békében élhetnénk emberként. De neki szét kellet rombolnia az egész életemet. Utálom ezt az egészet! – Adam annyira dühösnek látszott, hogy elkezdtem félteni mindent, ami a környéken van.

A lányok közül kétségkívül May volt a legerősebb, de a srácokkal ő sem vehette fel a versenyt. Adam mindenkinél erősebb volt, és még ott volt az a kissé ijesztő képessége, hogy egyetlen érintésével óriási fájdalmat tudott kelteni bárkiben, rajtam kívül. Ekkor vettem észre, hogy Layla előrébb lépett. Természetesen ezt nem hagyhatta szó nélkül.

- Adam! Nagyon sajnálom, amit tettem, de muszáj volt! Van egy feladatom. Teljesítenem kell! –közölte teljesen higgadtan Layla.

- Sajnálod? Képzeld én is! Még hogy muszáj volt! Mégis ki kötelezett rá? – Adam kezdett egyre ingerültebb lenni. Most már komolyan aggódtam.

Iszonyatos pech, hogy Nate és Alicia éppen vadászni vannak, bár őket is meg lehet érteni, mert kicsit kettesben akartak maradni. Mégis Nate-re lett volna szükség, hogy lecsillapítsa Adam-et.

- Engem is megérthetne valaki, nem gondolod? Mert nekem ez annyira csodálatos érzés? Te is foglalkozhatnál mással is magadon kívül! – Layla már majdnem kiabált.

- Éppen azt csinálom! Mindenkivel foglalkozom! Mindenkivel, akivel ugyanazt tetted, mint velem! Te viszont egy önző dög vagy, Layla! Velünk nem törődsz! Nem jelent sokat neked az életünk! Majd harcolnunk kell valakik ellen, akik valószínűleg sokkal tapasztaltabbak, mint mi, és ha megölnek minket, neked az sem fog számítani, majd megharapsz megint valakiket, és majd őket is betanítod. Ilyen egyszerű az egész! És tévedsz, én nem a saját, jelentéktelen létezésemet féltem, az nekem mindegy, de nem akarom, hogy a többiek is így végezzék. – Adamen látszott a szikrázó düh.

Egy pillanatra elgondolkoztam. Adamet mindig is kedveltem, és be kellett látnom, hogy egy kicsit tényleg igaza van. Próbáltam megérteni Laylát, de a lényem nagyobbik része Adam felé húzott. Belenéztem Ben gyönyörű szemeibe, és úgy láttam, hogy ő is azon tépelődik, hogy kinek adjon igazad.

- Én tényleg nagyon sajnálom, srácok. Nem tudjátok, hogy mennyire megszerettelek benneteket, és hogy milyen jó, hogy már nem vagyok egyedül – Layla hangjában mindenféle érzelem volt, mégis mosolygott.

- Jajj, hogy oda ne rohanjak! Most játssza itt a meghatódottat, de ne higgyetek neki, csak be akar csapni minket, nem fogja bánni, hogyha meghalunk, márpedig az fog történni velünk. – Adam látszott, másodpercek kérdése, hogy ne ugorjon Layla torkának.

- Te meg ne képzeld magad mindenkinél okosabbnak! Most azért remélem elégedett vagy magaddal. Sikerült ellenem fordítanod a többieket. Nem kellene ilyennek lenned! – Laylán is látszott a feszültség, de ő jobban ura volt önmagának, mint Adam.

- Milyennek, te dög? – vicsorogta Adam, miközben támadó testhelyzetet vett fel. Ha eddig aggódtam, akkor most már nem tudom, hogy mi a legjobb kifejezés az érzelmi állapotomra.

- Hogy neveztél engem? Hogy merészeled ezt mondani rám? Hogy képzeled…??!! – Layla is előrébb hajolt.

Tudtam, hogy valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy ezek ketten itt széttépjék egymást. A többiek csak néztek, és láttam rajtuk, hogy nem igazán tudták, hogy kinek a pártjára álljanak. Annyira értetlenül álltak ott, hogy biztos voltam benne, hogy nem fognak tudni időben közbelépni. Nekem kell valamit tennem…

- Igen, jól hallottad, amit mondtam! Egy utolsó szemét és aljas dög vagy! – Adam, úgy ordított, ahogy vámpírt még nem hallottam.

- Nem gondolod, hogy mindennek van határa…- sziszegte Layla.

            A következő pillanatban Layla elrugaszkodott a talajtól, és rávetette magát Adam-re. Cselekednem kellett…

            Odarohantam kettejük közé, és igyekeztem szétválasztani őket. Nem nagyon sikerült, ugyanis mindkettejüket az ösztöneik irányították. Teljesen elvesztették a józan eszüket. Ezt nem gondoltam volna Layről.

-          Ebből elég! Nem gondoljátok, hogy hihetetlenül gyerekes, amit csináltok! Másképp is meg lehetne oldani a problémáitokat. Mi lenne, ha később higgadtam megbeszélnénk.

-          Egyedül neki van problémája! – mutatott Layla Adam-re.

Adam dühösen vicsorgott, majd néhány másodperc múlva kérdően fordult felém.

-          Ez nem csak az én problémám. Ráadásul tudom, hogy nekem van igazam! Ugye Lucy? – Adam bizakodón, de kérdőn nézett rám, válaszra várva.

-          Ééén…én nem tudom....- nem tudtam, hogy mit mondjak. Valakit így is, úgy is elárulok, ördögi kör volt az egész.

-          Megmondtam! Most még Lucyt is ellenem akarod fordítani! Nem szégyelled magadat? – most már Layla is ordított, bár nem olyan hangosan, mint Adam. Az ő hangja határozott és kemény volt, valami olyan éllel, amit sohasem tudtam, hogy hogyan képes belesűrítni a mondandójába.

-          Nem fordítok én senkit se ellened! Te magad teszed azt! – kiáltotta Adam.

-          Most majd megmutatom…- morogta Layla.

Layla, mit sem törődve azzal, hogy én is ott vagyok, megint Adamet támadta. Az ütésből, amint Adamnek szánt, nekem is jutott. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és éreztem, hogy egy verekedés kellős közepébe csöppentem.

Az egyik másodpercben még láttam, ahogy Adam lendíti a karját, és azt is észleltem, hogy Layla túl messzire került, így lehet, hogy ez is rajtam fog csapódni. Már nem tudtam arrébb menni, nem volt már annyi időm. Vártam, hogy összeessek Adam hatalmas ütésétől, de e helyett valami védelmezően puhát, és meleget éreztem magamon.

            Ben rohant közénk, és elrántott az útból, mielőtt az egész megtörtént volna, aztán felém hajolt, hogy megvédjen az ütésektől.

Ez rosszabb volt…. Rosszabb, min ha engem ért volna. Csak azt szerettem volna, hogy Bennek ne essen baja. És hogy majd meg tudjam neki köszönni, hogy újból megmentett.