4. fejezet

4. Ismerkedés


A napok rohanva teltek el felettem. Ami különös volt az az, hogy nekem az összes egybefolyt. Többnyire egyedül tartózkodtam a szobámban, és próbáltam rendezgetni olyasformán, ahogy nekem a legotthonosabb. Volt időm gondolkodni. Egyetlen dolgot tudtam csak biztosan: egy szörny vagyok.

Képes voltam napokig ezen rágódni, sikertelenül. Kielemeztem magamban egy vámpír számra felmerülő táplálkozási lehetőségek, ezek alapján végül arra jutottam, hogy ameddig nem ölök meg egy embert sem, addig nem foglalkozom ezzel a ténnyel.

            Layla sokat beszélgetett Bennel, a képességére akart fényt deríteni. Nem kellett sokáig várnia, kiderült, hogy a fiúnak félelmetes erő van birtokában.

Képes kikapcsolni mások érzékeit. És ami még meglepőbb: rám ő sem tud hatni. Míg saját szememmel láttam, hogy Layla percekig vakon járkál, velem továbbra sem történt semmi. Ez megerősítette gyönyörű elrablóm gyanúját, miszerint valamiféle pajzzsal rendelkezem.

            A sok időmből jutott arra is, hogy Layt  faggassam, illetve hogy váltsak néhány mondatot Bennel. Laylát főleg az ellenségekről kérdeztem, többet akartam tudni azokról akik ellen egyszer majd harcolni fogok, Ő viszont alig akart bármit is ebben a témában elárulni, úgyhogy egyenlőre felfüggesztettem a kérdezést, elvégre egyszer úgyis megtudom.

Bennel más volt a helyzet. Kedves srác, kifejezetten sajnáltam, hogy nem tudtam vele gyakrabban beszélgetni.

            Reggel viszont egy elég furcsa dolog történt.

            - Lucy! Ben! Meg szeretnélek kérni benneteket, hogy pár napra hagyjátok el a házat. Nem lenne jó ha…. – Layla gyorsan elhallgatott.

            - Ha…? – Nem értettem mit nem akar velünk megosztani Layla.

            - Semmi, csak éppenséggel újabb átváltoztatásokra fog sor kerülni, és nem lenne jó, ha ti is itt lennétek – válaszolta Layla kicsit halkabban.

            - A vér miatt? – Ben-en látszódott, hogy megérti miért akar minket elküldeni Layla.

            - Többnyire igen. Jó lenne, ha pár mérfölddel arrébb mennétek, de azért ne kóboroljatok túl messzire, és lakott terület közelébe sem. És kérlek, 3-4 napig ne gyertek vissza.

            - Rendben van. Mikor induljunk? – Ben-t látszólag nem zavarta különösebben, hogy éppen embereket készülnek szörnyeteg-sorra ítélni.

            - Minél hamarabb. Este már ne legyetek itt.

            Ezek után rögtön elindultunk. Nem tudtuk, hogy merre megyünk, csak futottunk. Már egészen sötét volt, amikor megálltunk. Nem voltunk fáradtak, csak meguntuk a céltalan futást. Egy barlang bejáratánál ültünk le, és figyeltük az erdőt. Pár óráig csendben maradtunk, majd Ben szólalt meg.

            - Akkor most itt ülünk három napig némán? – Kérdezte halvány mosollyal az ajkain.

            - Attól függ. De beszélgethetünk is – rántottam meg a vállam egykedvűen.

            - Mégis mitől függ? – Értetlenkedett Ben.

            - Attól, hogy te akarsz-e beszélgetni velem – közöltem.

-          És ha akarok? –Tudakolta még mindig mosolyogva.

Egy pillanatig nem tudtam szóhoz jutni, annyira elbűvölt a mosolyával. Az eddig eltelt idő alatt még egyszer sem mosolygott igazából, de a mostani után alig tudtam szóhoz jutni.

            - Akkor természetesen beszélgethetünk. – suttogtam.

            Innentől kezdve a következő két napot megállásnál nélkül végigcsevegtük. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltem volna ilyen sokat egyszerre. Alaposan kifaggattuk egymást, így sokat megtudtam róla. Ember korában Brooklyn-ban lakott a szüleivel és a húgával. Úgy emlékszik, hogy a húgát nagyon szerette, és sok mindent csináltak együtt. Volt egy kutyája is, akit nagyon kedvelt. Sok barátja volt, és szerette az autókat és a motorokat. Műszaki egyetemre járt. Két hónappal ezelőtt volt a huszadik születésnapja.

            Ahogy mesélt magáról, éreztem, hogy egyre jobban megkedvelem. Okos és kedves srác, és az sem elhanyagolható, hogy jól néz ki.

            Ő is kérdezett engem, s én emberi emlékeim alapján igyekeztem válaszolni neki. Ekkor ébredtem rá, hogy hiányoznak a szüleim. Bár nem sok dolog maradt róluk a fejemben, mégis éreztem, hogy annak idején nagyon szerettem őket. Én építésznek tanultam. Ez mindig is érdekelt, ráadásul apám is az volt. A munka mellett dolgoztam az étteremben is, ahonnan azon a bizonyos estén kirúgtak. Az emlékeim homályosak voltak, és néhol hiányosak is. Volt egy pár barátom, akire emlékeztem, de sok mindenkire nem.

Később más dolgokról kezdtünk beszélgetni.

            - Furcsa ez a vámpír-dolog igaz? – Kérdezte megint vigyorogva.

            - Az nem kifejezés, hogy furcsa. Egyik nap még éled nyugodtan az emberéleted, rá három napra pedig már arra ébredsz, hogy egy szörnyeteg vagy. Egy olyan lény, akiről egészen addig azt hitted, hogy csak a mesékben létezik. Ez nekem több mint furcsa – válaszoltam a kelletnél erőteljesebb hangon.

            - Nekem furcsa. A barátaimmal sokat viccelődtünk, többek között a vámpírokról is. Például tudod mit iszik a vámpír ha ideges?

            - Nem.

            - Csigavért! – Ez tényleg vicces volt, bár nem értettem teljesen, hogyan tud ilyen könnyen beszélni a témáról.

            Egy darabig megint csendben ültünk, míg én nem javasoltam, hogy ideje lenne visszamennünk. Az én időérzékem ( amely mostanában csalhatatlan) szerint már eltelt három nap, és míg visszafutunk, az  is egy fél lesz.

            A vámpírlétemben kétségkívül a futást élveztem a legjobban. Nem emlékeztem rá, hogy emberkoromban különösebben szerettem volna a sebességet, de ez a dolog, mint sok más, nagyon megváltozott. Csodálatos érzés volt mindennél gyorsabban keresztülszáguldani az erdőn.

            Sokáig futottunk, majd egy fél mérfölddel a ház előtt lassítottunk. Itt már sokfajta illatot éreztem, és szerintem mind vámpírszag volt.

Fogalmam sem volt, hogy Lay mennyi ember átváltoztatását hajtotta végre az elmúlt napokban, de biztos voltam benne, hogy odabent nem egy újszülöttel fogunk találkozni.

Sok vámpíré. Bennel egymás mellett léptünk be az ajtón, és nagyot csodálkoztam az elém táruló látványtól.