7. fejezet

7. Az első igazi harc

Ahogy telt az idő, egyre edzettebbnek éreztem magam. A sok gyakorlástól, ha ember lennék, már régen elájultam volna a fáradtságtól, de kezdtem belátni, ezek hozzá tartoznak a vámpírléthez.

Az idő gyorsan repült, és mi újabb és újabb felfedezéseket tettünk az új életünkkel kapcsolatban.

Nemrég azt is megtudtuk, hogy May képessége az, hogy bárhol meg tudja mondani bárki tartózkodási helyét.

May viszont túlságosan is könnyen kezelte a helyzetet. Úgy láttam, nem akadtak gondjai a vámpírságával, sőt, a társaság is gyorsan befogadta.

Most megengedhettem magamnak egy kis elmélkedést, mert nem volt dolgom, Layla mára „pihenőnapot” rendelt el.

Kisétáltam az erdő szélére a kedvenc fámhoz. Csak ültem, és gondolkoztam. Volt min. Az elmúlt néhány napban egy dolog biztosan nem változott; továbbra sem tudtam pontosan, hogy mi van köztem és Ben között. Annyi volt világos, hogy barátság. Arra a kérdésre, hogy több-e ez annál, nem tudtam volna felelni. Ben végtelenül kedves, és nagyon sokat beszélgettünk mostanában.

Azt hiszem, most már nagyjából megismertem őt.

            Annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy csak akkor vettem észre, hogy valaki közelít felém, amikor Ben néhány méterről rám köszönt.

            - Szia Lucy! Csak így egyedül? – Megint mosolygott. Ráadásul annyira aranyosan!

            - Igen. Gondolkozom – Én valahogy nem tudtam nevetni, annyira foglalkoztatott az előbbi témám.

            - Mosolyogj már! – biztatott Ben.

            - Minek nevessek folyton? – ezt muszáj volt megkérdeznem, ugyanis az utóbbi időben gyakran mondta ezt nekem.

            - Mert akkor olyan szép vagy! Az egész arcod mosolyog, és a szemed is csillog – suttogta.

            - Hát, ez születésem óta így van. Ez az egyetlen szép rajtam – sóhajtottam fel. Én sohasem találtam magam szépnek. Volt néhány srác, akiknek tetszettem, de én meg voltam győződve, hogy inkább átlagos vagyok, mint szép.

            - Ez nem igaz. Te nagyon szép vagy – ezt Ben annyira komoly arccal mondta, hogy ezen most már tényleg nevetnem kellett.

            - Na, most elérted a célod!  Sikerült megnevettetned! – kacagtam fel ironizálva.

            - Én nem azért mondtam, hogy nevess. – az arca szép volt és nyugodt.

            - Na persze. Lásd be, hogy nekem van igazam.

Annyira lefoglalt a beszélgetésünk, hogy eszembe se jutott elemezni az arckifejezéseit, pedig lehet, hogy segített volna.

Lehetetlennek tartottam, hogy az előbb elhangzottakat komolyan gondolja, pedig ennek egyre nőtt a valószínűsége.

            - Nincs igazad. Akár mit mondasz, te akkor is szép vagy – tette hozzá halkan. Sosem beszélt túl hangosan, mivel nem volt rá szüksége. Mindenki rá figyelt, amikor megszólalt.

            - El sem hiszem, hogy ezen vitatkozunk. Mi lesz még később? – kérdeztem élesen.

Ben figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, helyette inkább elkezdett faggatózni.

            - És én? Szerinted én szép vagyok?

A kérdése annyira meglepett, hogy egy pillanatig meg se tudtam szólalni, aztán pedig túlságosan is gyorsan válaszoltam.

            - Kétségkívül – vágtam rá, és csak aztán kezdtem el gondolkozni. Az agyam gyorsan kapcsolt, hogy ezt most nem kellett volna mondanom, de ezzel már elkéstem.

            - Akkor jó – mondta hosszas hallgatás után, és annyira mosolygott, mint amennyire még sohase láttam.

            - Öööö… én azt hiszem, bemegyek – szólaltam meg néhány másodperc elteltével, mivel már nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem magam, mint egy óvodás, és ezt egyedül Neki sikerült elintéznie, ezért egy pillanatra dühös lettem rá.

            Szélsebesen hátat fordítottam neki, és elkezdtem rohanni a ház felé. Most aztán még jobban összezavart, mint eddig bármikor. Őrülten kínos volt az utóbbi egy perc, de én mégis meglepően jól éreztem magam.

Talán azért, mert valahogy ebben a házban olyan sorsszerűnek tűnt a szerelem, ugyanis néhány vámpír kivételével, már mindenki belezúgott valakibe.

            Odabent végre egy kicsit megnyugodtam, bár ez sem tartott sokáig. Éppen Aliciával beszélgettünk lényegtelen apróságokról, amikor megláttam, hogy May Bennel sutyorog, és közben nagyokat nevetnek.

Nem volt okom a féltékenységre, mégis olyan sebességgel öntött el, hogy hirtelen fel akartam ugrani, és megfojtani Mayt. Nate azonnal észlelte a rám törő indulatokat, és nyugtató hullámokat küldött felém, de közben mosolygott, mert valószínűleg nagyon tetszett neki az iménti jelenet. Már éppen készülődtem valamit beszólni Nate-nek, amikor megjelent előttem Layla.

            - Lucy! Ben! Velem jönnétek pár percre? – kérdezte Lay eléggé sietősen.

Gyorsan felpattantam, és átvágtam a nappalin, majd a hátsó ajtón kimentem az udvarra. Hallottam, hogy Ben és Layla követnek. Mikor kellő távolságba kerültünk a háztól, megálltam.

            - Miről akarsz beszélni Layla? –fordultam szembe vele.

Gyorsan túl akartam esni a beszélgetésen. Nem volt kedvem most majdnem kettesben lenni Bennel.

            - Igazából egy kérés lenne. Az előbb a határvonalainkat ellenőriztem, és akkor észleltem, hogy valaki az ellenségeink közül arra mászkál. Ezt nem engedhetjük meg! Oda kell mennünk, beszélnünk vele, és ha nem hallgat ránk, akkor majd más módszerekkel próbálkozunk. Segítenetek kell nekem! – Layla részéről ez inkább parancs volt, mint kérés.

            - Részemről rendben – vágta rá azonnal Ben.

Én a magam részéről elgondolkoztam, hogy mire is kér bennünket Layla. Arra, hogy megint vágjunk neki az ismeretlennek, és kezdjünk el harcolni vadidegen vámpírokkal. Nem éppen a kedvemre való elfoglaltság, de tudtam, muszáj vele tartamon.

            - A többiek jönnek?  - kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszában.

            - Nem. Ti vagytok itt a legrégebben. Ti vagytok a tapasztaltabbak, tehát csak kettőtöket viszlek magammal. Most rögtön indulunk! – közölte.

            - Jó. Akkor gyerünk! – sóhajtottam fel. Újabb remek estének nézünk elébe!

Olyan százmérföldnyire lehettünk az otthonunktól, és éppen hegyek között ugráltunk. A táj gyönyörű volt, bár ezzel nem tudtam most foglalkozni. Annál fontosabb dolgaim is akadtak. A Ben-ügy perpillanat a második helyre szorult vissza, ugyanis jelenleg ez az öljünkmegmásvámpírokat- dolog a legnagyobb gondom. Próbáltam nem erre koncentrálni, de akaratlanul is állandóan visszacsúszott a gondolataim közé. A figyelemelterelést az is nehezítette, hogy az utat többnyire csendben tettük meg, csak Layla szólalt meg néha, hogy utasítson minket a menetiránnyal kapcsolatban. Pedig milyen jó lett volna, ha legalább Ben beszélne, ő biztosan el tudná vonni a figyelmemet!

Már a hegy lábánál lévő erdőben jártunk, amikor lépéseket hallottunk egy mérföldnyiről.

            - Állj! – kiáltott fel Layla. Mindannyian megtorpantunk, és füleltünk.

A lépések közelebb értek, de szívdobogás nem tartozott hozzájuk, ezért biztos voltam benne, hogy ez a keresett vámpír. Vagyis inkább ezek, ugyanis döbbenten meg kellett állapítanom, hogy nem egyvalaki lépéseit hallottuk. Ketten voltak.

Nemsokára meg is láttuk őket. Egy lány és egy férfi, akik a látszat alapján nem voltak társak, de most mégis együtt jöttek erre. A lány fiatalnak nézett ki, olyan tizenhat éves lehetett, amikor átváltoztatták. Igazán jellegtelen volt, egy nagyobb társaságban biztos nem figyelt volna rá senki. A férfi viszont jóképű volt, és nem csekély mennyiségű izomzattal rendelkezett.

Oldalra pillantottam. Ben csendben csodálkozott a kialakult helyzeten.

Layla arcán meglepettség tükröződött, de gyorsan rendezte az arckifejezését, és higgad, tárgyilagos hangnemben szólalt meg.

            - Mit keresel itt George? – kérdezte Layla a férfitől – Ez itt a mi területünk még!

Nem emelte fel a hangját, de az mégis felelősségre vonóan csengett. Tekintetét az idegenébe fúrta.

- Kate kért meg, hogy keresselek meg téged Layla. – válaszolt George nyugodt, de egy kicsit behízelgő hangon.

            - És mit akar már megint tőlem Kate? – Layla kitűnően leplezte az izgalmát, látszott rajta, hogy gyakorlott az ilyesmiben.

            - Csak azt üzeni, hogy az újoncaidat tanítsd meg néhány szabályra – vetett rám és Benre egy pillantást. - Nem szeretnénk, ha nekünk bármi gondunk is lenne a te újszülötteid miatt – közölte George fenyegetően.

            - Igazán? Mintha nem nektek lenne újonckiképző-bázisotok. Bagoly mondja verébnek… - Layla továbbra sem tűnt idegesnek, viszont a hangja egyre élesebb volt. – Azt javaslom, tartsátok magatokat távol területünktől – sziszegte, és megváltoztatta a testtartását úgy, mintha ugrani készülne.

            - Nem én akartam, Layla... – mondta halkan George, és támadóállast vett fel. A mellkasából vad morgás tört elő.

            Olyan gyorsan történt minden, hogy még vámpíraggyal is alig érkeztem felfogni. A következő másodpercben Layla és George már egymást tépték, és úgy morogtak, ahogy még soha senkit sem hallottam. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy azt se vettem észre, hogy a lány közben engem kezd támadni.

            - Lucy! – kiáltotta Ben, de ekkor már túl közel volt hozzám a támadóm. Csak annyira volt időm, hogy elhajoljak ütni készülő keze elől.

Ben felmordult, majd a lány és közém vetette magát.  Felemelte a talajról, és nekivágta a legközelebbi fának, amely hangos csattanással tört ketté, így a lány egy pillanat múlva már újból a földön küzdött az életéért.

Eközben George Laylát próbálta legyűrni, de ez nem nagyon sikerült neki.

 Látta a túlerőnket, így egy pillanatnyi töprengés után, kibontakozva Lay gyilkos szorításából,  elfutott az ellenkező irányba.

Villámgyorsan eltűnt, a társát pedig otthagyta egyedül.

            Layla már fel is pattant, odarohant Ben-hez és együtt tépték szét a lányt, akinek darabjai különböző irányokba szálltak el. A lány nem volt edzett, ketten könnyedén végeztek vele.

A sikításai visszhangzottak a fák között, és a fejemben is. Szenvedés volt számomra végignézni az egészet.

Amikor befejezték, Layla felém fordult. Egy pillanatig végigmért, majd kiadott egy utasítást.

            - Lucy, segíts összeszedni a darabokat!

Mindeddig nekem fel sem tűnt, hogy percek óta mozdulatlanul álltam, sőt, már egy ideje levegőt sem vettem.

            Segítettem összeszedni a széttépett vámpír testrészeit, majd amikor ezzel végeztünk, Layla egy öngyújtót vett elő, és meggyújtotta a vámpírdarabokból összerakott halmot.

            Furcsa szag járta át pillanatokon belül az erdőt és környékét. Leültünk, és figyeltük lángokat. Ha nem egy élőlényt égetnénk, teljes mértékben tábori hangulat telepedett volna ránk.

Engem kifejezetten zavart a helyzet. Én nem tudtam olyan könnyen kezelni az ilyesmiket, mint Ben vagy Lay.

Az előbb látottak mély benyomást tettek rám, olyasmit, amit egy jó ideig nem tudok majd elfelejteni.

Annyi biztos, hogy pár napig megint nem lesz nyugtom a gondolataimtól.